Kínába átgyalogolni bizsergető érzés volt. Talán mert fejben már jóval azelőtt megérkeztem az országba, mint ahogy fizikai valómat átmozgattam a határon. Utóbbi egyébként meglepően simán ment, amihez nyilván az is nagyban hozzájárult, hogy a Saigonban vásárolt Kína útikönyvet a hátizsák mélyére rejtettem. Ismeretes, hogy a kínai hatóságok előszeretettel koboznak el olyan könyveket és térképeket, amelyeken Tajvan nem a szervek szájíze szerint van feltüntetve. Miután kétszeri belépésre jogosító turistavízumom rendben találtatott és a hátizsákommal együtt én is átmentem a röntgenszűrésen, már csak az ügyfélszolgálat értékelése maradt hátra. Hogy ez valójában micsoda, azt Orosz Péter egy remek sorozat részeként három éve már elmondta az internetnek.


A szakadó esőben első dolgom volt nemzeti valutát keríteni, ami Kínában alapvetően a renminbi, közvetlenül a makaói pataca és a hongkongi dollár előtt. Két-három kínai lakos megkérdezése után egyből rátaláltam egy pénzkiadó automatára. Az aprócska sikerből arra következtettem, hogy nem lesz itt semmilyen gáz a kommunikációval, biztosan ez is csak túl van spilázva, mint sok más dolog Kínával kapcsolatban. Nos, amint azt a következő posztokból látni fogják, ez bizony igencsak elhamarkodott következtetés volt.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensről Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.


Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.

Délkelet-Ázsia megismerését alapvetően kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérő arcberendezésekből, ízekből, káoszból nyüzsgésből és szokásokból bődületesen sok erőt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkező heteket, de inkább hónapokat fülig érő vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkőzni azokat a régi, rossz beidegződéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás első hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztő, hogy közel hat hónap idill kellett az "ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

Furcsa tákolmányokkal hegytetőről legurulást az ecuadori Bañosban már láttam. Azt a marhulást a Fülöp-szigeteki farobogó-versenyekhez hasonlóan egy közelgő nemzeti ünnep alkalmából rendezték meg. A vietnami változatnak ellenben semmi köze nem volt az ünnepléshez.

Lào Cai városából motoroztam épp Sapa felé, amikor a hegyi szerpentin egyik kanyarjában felbukkant velem szemben egy azonosítatlan guruló tárgy. Közelebb érve derült csak ki, hogy egy aprócska deszkán gubbasztó vietnami gyereket látok, aki fémcsapágyakon gördülő lélekvesztőjén száguldozik hegynek lefelé, autók, buszok és motorok közt lavírozva. Amikor elment mellettem, nem akartam hinni a szememnek.


Úgy láttam, hogy kezelőszervek nem voltak a masinán ― erre a célra egy vékonyka vietnami papucsot használt a srác.

A Hanoi-Lào Cai szakasz leküzdése közel tíz óráig tartott, ami soft seater* jeggyel közel sem volt pihentető: az indulás után nem sokkal szűkös lett a vietnami méretezésű lábtér, a légkondiból dőlt a fejemre a hideg, ráadásul még a mellettem ülő legénnyel is folyamatosan harcolnom kellett a helyért. Néhány órányi álmatlan forgolódás után a szomszédos hálókocsiban horkoló hátizsákosok helyzete igazán irigylésre méltónak tűnt.


Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami később a gyönyörű táj és a kevés rendelkezésre álló idő miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszerűbb magashegyi pihenővárosa, Sapa felé. Az odavezető út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.


Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyörű környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségéből, azért még mindig kellően érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki őslakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

A fővárostól mintegy kétszáz kilométerre fekvő Ha Long-öböl látványvilága messze földön híres, a parádés mészkőszigetek világát évente milliónyi utazó keresi fel. Egyetlen negatívuma a helynek épp ez, pontosabban a turistaáradatra épített, olajozottan működő lehúzó-gépezet. A számtalan operátor ugyanis tisztában van a ténnyel, hogy akármennyire rossz színvonalat is produkál a hajós túra során, a turisták másnap ugyanúgy özönleni fognak a helyre, ergo egyáltalán nem áll érdekükben minőségi szolgáltatást nyújtani. Nagyon sok turista csalódottan száll parta kirándulása befejeztével, ami nem is csoda, hiszen az itteni futószalag elviseléséhez edzett gyomor kell.

A Hanoiban székelő ezernyi ügynök és az öbölben működő hajótársaságok közötti feladatmegosztás viszonylag egyszerű: előbbiek a fővárosban és környékén behálózzák a turistákat, majd (mikro)buszokba zsúfolva leszállítják őket közvetlenül Ha Long város kikötőjébe (egy megálló valamelyik kézművesboltnál természetesen kötelező). A kikötőben aztán kezdetét veszi az egymást taposó turistacsoportok csere-beréje, ami a kifizetett díjak, a szabad hajók, és az operátorok gátlástalanságának függvényében számos meglepetést eredményezhet. Amerikai útitársaim például itt tudták meg, hogy nem olyan és akkora lesz a kaja, mint amit nekik ígértek, illetve a hajón lévő szobákban nem fog működni a légkondícionálás. Engem ― szóló utazóként ― indulás előtt vagy kétszer raktak át másik hajóra, de végül szerencsém volt, mert fapados áron deluxe kajütben élvezhettem az utat.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

Vietnam fővárosában, Hanoiban szikrázó napsütés és saigoni pezsgés fogadott. Mivel buszunk a szállodákkal teli óvárosban állt meg, a szobakereséssel nem sokat kellet bajlódnom. Miután kipihentem az éjszakai zötykölődés fáradalmait, leadtam egy közepesen büdös pakkot a mosodába, aztán nekiálltam megtervezni a hátralévő néhány nap programját.

Először a világ körüli repjegy ismételt módosítását kellett megoldani, melynek időigényét ― okulva a dzsakartai tapasztalatokból ― nem mertem alábecsülni. A British Airways irodájának felkutatásához az indonéz fővárosban több mint négy óra kellett, és a nem kevésbé kaotikusnak tűnő Hanoiban semmilyen jel nem utalt arra, hogy ezúttal sokkal könyebb dolgom lesz. Továbbá le kellett még szerveznem egy túrát a Ha Long-öbölhöz, valamint vennem egy vonatjegyet a kínai határ közelében fekvő Sapa irányába. Meg jó lett volna valamit látni is Hanoiból. És erre az egészre volt körülbelül öt napom.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

A Saigon-Hanoi szakasz leküzdésére kétféle buszos megoldás létezik. Az egyik az "open tour" modell, amivel gyakorlatilag hop on - hop off jelleggel utazhatunk a végpontok között, meghatározott útvonalon, fix menetrend nélkül. Kényelmes megoldás, de egyfajta előzetes elkötelezettséget jelent egy társaság irányába, amihez nekem semmi kedvem nem volt. A nagyjából huszonöt zöldhasúba kerülő verzió helyett én inkább a másik megoldást választottam, ami ad hoc buszjegyeket jelentett, ezúttal Mũi Né és Hội An között.

Vietnam előtt azt gondoltam, hogy a buszos turizmus terén sok újat már nem tartogat számomra a világ, elvégre ki tudja hány ezer kilométert és hetet gurultam így végig a dél-amerikai kontinensen. Ismertem már jól a késve indulás természetességét, a lerohadó buszok kellemetlenségét, a fülsüketítően ordító folklórt, a film felénél újrainduló DVD-t, a kényelmetlenül szűkös ülést ― legtöbbjükre volt is már jól begyakorolt ellenszerem. Ágyakkal felszerelt busszal viszont itt találkoztam először. Sajnos Mũi Né és Hội An között nekem nem a Saigonban látott verzióhoz volt szerencsém. Abba ugyanis egyszemélyes, jól kuckózható, korlátokkal szegélyezett emeletes ágyak voltak beépítve, míg az én járatom amolyan félmegoldásként működött: az ötven centi széles ülések egy részét le lehetett dönteni vízszintes közelire, másokat meg nem. Én egy drágább, fekvőnek mondott ülésre vettem jegyet, mert a jegyirodában a Saigonban látott buszok kényelmére számítottam (jegyet csak utazási irodában lehet venni előzetesen, olyan fénykép alapján, aminek általában köze sincs ahhoz a járgányhoz, ami végül felveszi az utast).

Az értelmetlenül hidegre légkondicionált busz nem volt annyira rossz, mint Venezuelában, így azzal még valahogyan megbirkóztam. A mellettem fekvő vietnami legény már sokkal jobban zavart. Mivel a helyiek intim szférája a nullához konvergál, nem egyszer ébredtem arra, hogy a térde a hátamban van, vagy a keze épp a vállamon. De én még hálát adok a sorsnak, hogy az ülésválasztáskor nem leghátra kerültem. A busz végében a négy vietnami között hánykolódó lány nem csak a gödrök keltette pattogás miatt fog élete végéig emlékezni arra a szakaszra, hanem azért is, mert vele a hozzám hasonló dolgokon kívül még sokkal bizarabb dolgok is történtek. Hogy csak egy apró finomságot említsek: néha arra ébredt, hogy a mellette fekvő srác álmában a lány hajfürtjeit csavargatja.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

Nem bírom megállni, hogy ne linkeljem be ide Ivan Vania "a journey through asia" című kisfilmjét, melyben Thaiföld, Kambodzsa és Vietnam mindennapjai elevenednek meg előttünk. Kiváló a kép, remek a háttérzene, érdemes rászánni azt a majd' négy percet.

Saigon környékén az útikönyvek általában három látnivalót említenek. Az egyik ezek közül a Củ Chi alagútrendszer, amely a háború alatt a Vietkong gerillák rejtekhelyeként, sőt inkább élettereként funkcionált. A több száz kilométer hosszú alagúthálózat egy rövidke része ma a turisták által is végigkúszható. A felszínen lehet korabeli csapdák (pl. csapóajtóval fedett, bambusztüskéket rejtő gödrök) működését tanulmányozni, propagandafilmet nézni, vagy éppen jó pénzért gépfegyverrel vadulni az erre a célra elkerített lőtéren. Aki erre a kirándulásra befizet Saigon valamelyik túraszervező irodájában, azt általában már rábeszélik a kaodaizmus egyik színes-gicsces fellegvárának megtekintésére is.

Mivel az alagutakat Kovax barátom fényképeiről és elbeszéléseiből már ismertem, és nem tartottam annyira izgalmasnak, hogy azokért pénzt adjak (a kaodaista Tây Ninh templomért meg pláne nem), inkább a Ho Si Minh-várostól délre fekvő Mekong-delta felé kezdtem kacsintgatni. Mint mindenhol, erre is jól kiépített rendszerben történik a turisták lehúzása, a Mekong-folyó zegzugos torkolata iránt érdeklődők számos túraváltozat közül csemegézhetnek. Én megelégedtem egy teljes napos verzióval, ügyelve persze arra, hogy azért ne a Saigonhoz legközelebb eső célállomást válasszam. Az útikönyvet lapozgatva kiderült, hogy a vietnami rizstermelés felét adó régióban is működnek úszó piacok, úgyhogy egy ilyen látványosság felkeresését is belepakoltam a programba (ha már egyszer a thai változat anno kimaradt).

Minimális elvárásokkal indultam neki a túrának, így az különösebb meglepetések nélkül, kellemesen telt el. Először is minibusszal ledöcögtünk Cần Thơ városáig (döcögtünk, mert Vietnamban a gödrök, az utakon kóválygó motorosok és egyéb kreatúrák miatt szinte sehol nem lehet rendes tempóban közlekedni). Az út felénél természetesen megvolt a kötelező megálló is egy étteremmel egybekötött szunevírüzletnél, de ezt több hónapnyi hátizsákozás után már buddhista nyugalommal fogadtam. Cần Thơ közelében aztán hajóra szálltunk és arról folytattuk a torkolat-túrát. A buja növényzet, a mindenhol jelenlévő homokszínű folyó és a viharos égbolt érdekes hangulatot árasztott, a lakosság vízhez alkalmazkodott életmódjáról nem is beszélve (a mai napig meg tudok lepődni olyan helyeken, ahol a közlekedés elsősorban nem a szárazföldön történik). Menet közben benéztünk egy manufaktúrába is, ahol rizspapírt és kókuszos édességeket készítettek ― utóbbi meglepően finom volt. Az úszó piacból viszont sok nem maradt, mire mi odaértünk. A thai verzióval ellentétben ugyanis a vízi vásár itt nem show-elemként működik, hanem a helyiek élelmiszerellátását szolgálja. A buli már korán reggel elkezdődik, a nagyobb hajókon érkező zöldségeket, halakat pikk-pakk szétdobálják a kisebb csónakokba, aztán mindenki megy a saját dolgára. A túraszervezők a korai menetrenddel persze tisztában vannak, a gyanútlan turisták meg általában nem, így sok olyan van, aki késve érkezik és csalódottan távozik. A vásártéren maradt üres hajók mellé én oda tudtam még képzelni ötven másikat, úgyhogy ezzel nekem szerencsére semmi gondom nem akadt. Délután volt még egy kis evezés a kanálisban, ebéd, biciklizés (helyett döglés az étterem kertjében), végül pedig a hazautazás, kellemesen elfáradva.


Mivel Saigon környékén már minden engem érdeklő dolgot felkerestem, elindultam a főváros, Hanoi irányába. Az útvonal tervezgetése ezúttal nem okozott sok fejfájást, az ország középső része ugyanis ilyen szempontból nem hagy túl sok mozgásteret a low-budget utazó számára. Ebből rossz és jó egyaránt adódik: egyrészt ezen a hosszú, keskeny szakaszon az ember végtelenül sok turistába botlik, másrészt viszont boldogan csemegézhet az egymás árai alá licitáló vietnami szolgáltatók között. A délről északra vagy északról délre tartó utazónak csupán annyi a dolga, hogy a vietnemi turizmus svédasztala felett szemezgetve eldöntse, milyen jellegű látnivalókkal akarja színesíteni útját. Az ezerhatszáz kilométer hosszan kígyózó keleti tengerpart ugyanis tele van érdekes helyekkel, felkeresésüknek leginkább csak az idő szab határt. Saigon után ott van rögtön Đà Lạt, a kellemes klímájú hegyi városka; Mũi Né, a tengerparti halászfalu; Vietnam Riminije, Nha Trang; a hangulatos óvárosáról méltán híres Hội An; Huế, az egykori császári főváros, és így tovább, fel egészen a Ha Long-öbölig.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

» Régebbi írások