Legutóbb ott hagytam abba az események tudósítását, hogy Kambodzsa fővárosából útnak indultam a vietnami Ho Si Minh-város (vagy ahogy itt mindenki nevezi, Saigon) felé. A világ körüli utazás során egyszer már volt időutazás jellegű élményem, akkor Mexikóból utaztam Kubába. Saigonba érve hasonló érzésem támadt, csak épp ellenkező előjellel: itt ugyanis kiválóan látszott, hogy a véres polgárháború rémálmából ébredező kambodzsai főváros mivé fejlődhet majd néhány évtizeddel később. Határátlépés és pár órányi buszozás után egy toronyházakkal teli metropoliszban találtam magam, ahol a pezsgő atmoszféra elsőre mindössze annyiban különbözött Bangkoktól és Kuala Lumpurtól, hogy itt az összes tuk-tukot és indiai taxit egy láthatatlan kéz robogókra cserélte.

Autóbuszunk az olcsó szállodákkal teli turistaövezet szélén parkolt le. Mivel fáradt voltam és a térképen sem sikerült elsőre betájolnom a pozíciómat, egy fiatal angol hátizsákos társaságában meghallgattam a megállóban várakozó robogós horda ajánlatait. Nevetséges áraik többségét arcvesztés nélkül sajnos nem lehetett visszautasítani, sőt, volt közöttük olyan, aki szabályosan hisztizett az őszinte vélemény hallatán. Végül két fuvarossal csak sikerült megállapodnunk egy ésszerűnek gondolt fuvardíjban, de egy háztömbkerüléssel és két perccel később arról az ügyletről is kiderült, hogy átverés. Mivel időközben ránkesteledett és még a szállodasor végigjárására is kellett energiát tartalékolnunk, nem álltunk le balhézni azért a maréknyi vietnami dongért. Jó és olcsó szobát szerencsére gyorsan sikerült keríteni, az árban még az ingyen WiFi is benne foglaltatott. Ezt kihasználva az éjszaka jelentős részét blogolással töltöttem, amit rögtönzött szobatársam vélhetően nem vett túl jó néven. Reggel ugyanis kiköltözött és többet nem hallottam felőle. Saigon turistaközpontjában, a Phạm Ngũ Lão környékén egyébként nagyon sok a keskeny, magas építésű, lift nélküli szálloda. Mi is ilyenben laktunk, valahol az ötödik emelet magasságában.

Az elintézendők kipipálása (pl. kínai vízum beszerzése, programlehetőségek átnyálazása, ruhatisztítás) után jöhetett a városnézés, természetesen bérelt robogó nyergéből. Saigon hangulatának körülírását legjobb egyből itt, a robogóknál kezdeni. Ázsiában sokfelé találkoztam már motorosok áradatával, de amit ebben a hétmilliós nagyvárosban láttam, az minden várakozásomat felülmúlta. Kétkerekűek ezrei zsongnak az utcákon, a polifonikus tülkölés állandó, recegnek a kétüteműek, morognak a négyüteműek, bámulatos ügyességgel fésülődnek egybe a sávok, nem alszik el senki a lámpáknál és az egész valahogy akadozás nélkül, hatékonyan hömpölyög. Volt, hogy csak leálltam a padka mellé, és bámultam a forgatagot.


Észrevették, hogyan soroltak be 0:19-nél a balról merőlegesen érkező motorosok? És a forgalmat keresztező fehér robogós 0:32-nél megvolt? Vagy a bambuszrúdra lógatott portékákat vállon cipelő rizskalapos nénike a legvégén? És ez még egy tágasabb körforgalom volt a Bến Thành piac környékén, az igazi látványosság az, amikor egy nagyobb kereszteződésben az egészet megfogja egy lámpa.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

2009. október elsején, 366 nappal az indulás után véget ért az utazás. Az azóta eltelt közel három hétben sikerült összehegeszteni a technikát és kimenekíteni minden valamirevaló anyagot a megboldogult laptop gyomrából, így hamarosan el fogom tudni mondani, hogy mik történtek Kambodzsa után a túra még el nem regélt négy(!) hónapjában.


Amint az a jobb felső kis térképről nagyjából leolvasható, Kambodzsa után Vietnamot, Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Dubajt, Isztambult és Szófiát látogattam meg. Töröljék le azokat a beporosodott RSS könyvjelzőket, mert roppant érdekes és színes dolgok vannak a láthatáron.

» Régebbi írások