A Saigon-Hanoi szakasz leküzdésére kétféle buszos megoldás létezik. Az egyik az "open tour" modell, amivel gyakorlatilag hop on - hop off jelleggel utazhatunk a végpontok között, meghatározott útvonalon, fix menetrend nélkül. Kényelmes megoldás, de egyfajta előzetes elkötelezettséget jelent egy társaság irányába, amihez nekem semmi kedvem nem volt. A nagyjából huszonöt zöldhasúba kerülő verzió helyett én inkább a másik megoldást választottam, ami ad hoc buszjegyeket jelentett, ezúttal Mũi Né és Hội An között.

Vietnam előtt azt gondoltam, hogy a buszos turizmus terén sok újat már nem tartogat számomra a világ, elvégre ki tudja hány ezer kilométert és hetet gurultam így végig a dél-amerikai kontinensen. Ismertem már jól a késve indulás természetességét, a lerohadó buszok kellemetlenségét, a fülsüketítően ordító folklórt, a film felénél újrainduló DVD-t, a kényelmetlenül szűkös ülést ― legtöbbjükre volt is már jól begyakorolt ellenszerem. Ágyakkal felszerelt busszal viszont itt találkoztam először. Sajnos Mũi Né és Hội An között nekem nem a Saigonban látott verzióhoz volt szerencsém. Abba ugyanis egyszemélyes, jól kuckózható, korlátokkal szegélyezett emeletes ágyak voltak beépítve, míg az én járatom amolyan félmegoldásként működött: az ötven centi széles ülések egy részét le lehetett dönteni vízszintes közelire, másokat meg nem. Én egy drágább, fekvőnek mondott ülésre vettem jegyet, mert a jegyirodában a Saigonban látott buszok kényelmére számítottam (jegyet csak utazási irodában lehet venni előzetesen, olyan fénykép alapján, aminek általában köze sincs ahhoz a járgányhoz, ami végül felveszi az utast).

Az értelmetlenül hidegre légkondicionált busz nem volt annyira rossz, mint Venezuelában, így azzal még valahogyan megbirkóztam. A mellettem fekvő vietnami legény már sokkal jobban zavart. Mivel a helyiek intim szférája a nullához konvergál, nem egyszer ébredtem arra, hogy a térde a hátamban van, vagy a keze épp a vállamon. De én még hálát adok a sorsnak, hogy az ülésválasztáskor nem leghátra kerültem. A busz végében a négy vietnami között hánykolódó lány nem csak a gödrök keltette pattogás miatt fog élete végéig emlékezni arra a szakaszra, hanem azért is, mert vele a hozzám hasonló dolgokon kívül még sokkal bizarabb dolgok is történtek. Hogy csak egy apró finomságot említsek: néha arra ébredt, hogy a mellette fekvő srác álmában a lány hajfürtjeit csavargatja.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

Nem bírom megállni, hogy ne linkeljem be ide Ivan Vania "a journey through asia" című kisfilmjét, melyben Thaiföld, Kambodzsa és Vietnam mindennapjai elevenednek meg előttünk. Kiváló a kép, remek a háttérzene, érdemes rászánni azt a majd' négy percet.

Saigon környékén az útikönyvek általában három látnivalót említenek. Az egyik ezek közül a Củ Chi alagútrendszer, amely a háború alatt a Vietkong gerillák rejtekhelyeként, sőt inkább élettereként funkcionált. A több száz kilométer hosszú alagúthálózat egy rövidke része ma a turisták által is végigkúszható. A felszínen lehet korabeli csapdák (pl. csapóajtóval fedett, bambusztüskéket rejtő gödrök) működését tanulmányozni, propagandafilmet nézni, vagy éppen jó pénzért gépfegyverrel vadulni az erre a célra elkerített lőtéren. Aki erre a kirándulásra befizet Saigon valamelyik túraszervező irodájában, azt általában már rábeszélik a kaodaizmus egyik színes-gicsces fellegvárának megtekintésére is.

Mivel az alagutakat Kovax barátom fényképeiről és elbeszéléseiből már ismertem, és nem tartottam annyira izgalmasnak, hogy azokért pénzt adjak (a kaodaista Tây Ninh templomért meg pláne nem), inkább a Ho Si Minh-várostól délre fekvő Mekong-delta felé kezdtem kacsintgatni. Mint mindenhol, erre is jól kiépített rendszerben történik a turisták lehúzása, a Mekong-folyó zegzugos torkolata iránt érdeklődők számos túraváltozat közül csemegézhetnek. Én megelégedtem egy teljes napos verzióval, ügyelve persze arra, hogy azért ne a Saigonhoz legközelebb eső célállomást válasszam. Az útikönyvet lapozgatva kiderült, hogy a vietnami rizstermelés felét adó régióban is működnek úszó piacok, úgyhogy egy ilyen látványosság felkeresését is belepakoltam a programba (ha már egyszer a thai változat anno kimaradt).

Minimális elvárásokkal indultam neki a túrának, így az különösebb meglepetések nélkül, kellemesen telt el. Először is minibusszal ledöcögtünk Cần Thơ városáig (döcögtünk, mert Vietnamban a gödrök, az utakon kóválygó motorosok és egyéb kreatúrák miatt szinte sehol nem lehet rendes tempóban közlekedni). Az út felénél természetesen megvolt a kötelező megálló is egy étteremmel egybekötött szunevírüzletnél, de ezt több hónapnyi hátizsákozás után már buddhista nyugalommal fogadtam. Cần Thơ közelében aztán hajóra szálltunk és arról folytattuk a torkolat-túrát. A buja növényzet, a mindenhol jelenlévő homokszínű folyó és a viharos égbolt érdekes hangulatot árasztott, a lakosság vízhez alkalmazkodott életmódjáról nem is beszélve (a mai napig meg tudok lepődni olyan helyeken, ahol a közlekedés elsősorban nem a szárazföldön történik). Menet közben benéztünk egy manufaktúrába is, ahol rizspapírt és kókuszos édességeket készítettek ― utóbbi meglepően finom volt. Az úszó piacból viszont sok nem maradt, mire mi odaértünk. A thai verzióval ellentétben ugyanis a vízi vásár itt nem show-elemként működik, hanem a helyiek élelmiszerellátását szolgálja. A buli már korán reggel elkezdődik, a nagyobb hajókon érkező zöldségeket, halakat pikk-pakk szétdobálják a kisebb csónakokba, aztán mindenki megy a saját dolgára. A túraszervezők a korai menetrenddel persze tisztában vannak, a gyanútlan turisták meg általában nem, így sok olyan van, aki késve érkezik és csalódottan távozik. A vásártéren maradt üres hajók mellé én oda tudtam még képzelni ötven másikat, úgyhogy ezzel nekem szerencsére semmi gondom nem akadt. Délután volt még egy kis evezés a kanálisban, ebéd, biciklizés (helyett döglés az étterem kertjében), végül pedig a hazautazás, kellemesen elfáradva.


Mivel Saigon környékén már minden engem érdeklő dolgot felkerestem, elindultam a főváros, Hanoi irányába. Az útvonal tervezgetése ezúttal nem okozott sok fejfájást, az ország középső része ugyanis ilyen szempontból nem hagy túl sok mozgásteret a low-budget utazó számára. Ebből rossz és jó egyaránt adódik: egyrészt ezen a hosszú, keskeny szakaszon az ember végtelenül sok turistába botlik, másrészt viszont boldogan csemegézhet az egymás árai alá licitáló vietnami szolgáltatók között. A délről északra vagy északról délre tartó utazónak csupán annyi a dolga, hogy a vietnemi turizmus svédasztala felett szemezgetve eldöntse, milyen jellegű látnivalókkal akarja színesíteni útját. Az ezerhatszáz kilométer hosszan kígyózó keleti tengerpart ugyanis tele van érdekes helyekkel, felkeresésüknek leginkább csak az idő szab határt. Saigon után ott van rögtön Đà Lạt, a kellemes klímájú hegyi városka; Mũi Né, a tengerparti halászfalu; Vietnam Riminije, Nha Trang; a hangulatos óvárosáról méltán híres Hội An; Huế, az egykori császári főváros, és így tovább, fel egészen a Ha Long-öbölig.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

Legutóbb ott hagytam abba az események tudósítását, hogy Kambodzsa fővárosából útnak indultam a vietnami Ho Si Minh-város (vagy ahogy itt mindenki nevezi, Saigon) felé. A világ körüli utazás során egyszer már volt időutazás jellegű élményem, akkor Mexikóból utaztam Kubába. Saigonba érve hasonló érzésem támadt, csak épp ellenkező előjellel: itt ugyanis kiválóan látszott, hogy a véres polgárháború rémálmából ébredező kambodzsai főváros mivé fejlődhet majd néhány évtizeddel később. Határátlépés és pár órányi buszozás után egy toronyházakkal teli metropoliszban találtam magam, ahol a pezsgő atmoszféra elsőre mindössze annyiban különbözött Bangkoktól és Kuala Lumpurtól, hogy itt az összes tuk-tukot és indiai taxit egy láthatatlan kéz robogókra cserélte.

Autóbuszunk az olcsó szállodákkal teli turistaövezet szélén parkolt le. Mivel fáradt voltam és a térképen sem sikerült elsőre betájolnom a pozíciómat, egy fiatal angol hátizsákos társaságában meghallgattam a megállóban várakozó robogós horda ajánlatait. Nevetséges áraik többségét arcvesztés nélkül sajnos nem lehetett visszautasítani, sőt, volt közöttük olyan, aki szabályosan hisztizett az őszinte vélemény hallatán. Végül két fuvarossal csak sikerült megállapodnunk egy ésszerűnek gondolt fuvardíjban, de egy háztömbkerüléssel és két perccel később arról az ügyletről is kiderült, hogy átverés. Mivel időközben ránkesteledett és még a szállodasor végigjárására is kellett energiát tartalékolnunk, nem álltunk le balhézni azért a maréknyi vietnami dongért. Jó és olcsó szobát szerencsére gyorsan sikerült keríteni, az árban még az ingyen WiFi is benne foglaltatott. Ezt kihasználva az éjszaka jelentős részét blogolással töltöttem, amit rögtönzött szobatársam vélhetően nem vett túl jó néven. Reggel ugyanis kiköltözött és többet nem hallottam felőle. Saigon turistaközpontjában, a Phạm Ngũ Lão környékén egyébként nagyon sok a keskeny, magas építésű, lift nélküli szálloda. Mi is ilyenben laktunk, valahol az ötödik emelet magasságában.

Az elintézendők kipipálása (pl. kínai vízum beszerzése, programlehetőségek átnyálazása, ruhatisztítás) után jöhetett a városnézés, természetesen bérelt robogó nyergéből. Saigon hangulatának körülírását legjobb egyből itt, a robogóknál kezdeni. Ázsiában sokfelé találkoztam már motorosok áradatával, de amit ebben a hétmilliós nagyvárosban láttam, az minden várakozásomat felülmúlta. Kétkerekűek ezrei zsongnak az utcákon, a polifonikus tülkölés állandó, recegnek a kétüteműek, morognak a négyüteműek, bámulatos ügyességgel fésülődnek egybe a sávok, nem alszik el senki a lámpáknál és az egész valahogy akadozás nélkül, hatékonyan hömpölyög. Volt, hogy csak leálltam a padka mellé, és bámultam a forgatagot.


Észrevették, hogyan soroltak be 0:19-nél a balról merőlegesen érkező motorosok? És a forgalmat keresztező fehér robogós 0:32-nél megvolt? Vagy a bambuszrúdra lógatott portékákat vállon cipelő rizskalapos nénike a legvégén? És ez még egy tágasabb körforgalom volt a Bến Thành piac környékén, az igazi látványosság az, amikor egy nagyobb kereszteződésben az egészet megfogja egy lámpa.

» Még nincs vége, olvasson tovább!

2009. október elsején, 366 nappal az indulás után véget ért az utazás. Az azóta eltelt közel három hétben sikerült összehegeszteni a technikát és kimenekíteni minden valamirevaló anyagot a megboldogult laptop gyomrából, így hamarosan el fogom tudni mondani, hogy mik történtek Kambodzsa után a túra még el nem regélt négy(!) hónapjában.


Amint az a jobb felső kis térképről nagyjából leolvasható, Kambodzsa után Vietnamot, Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Dubajt, Isztambult és Szófiát látogattam meg. Töröljék le azokat a beporosodott RSS könyvjelzőket, mert roppant érdekes és színes dolgok vannak a láthatáron.

» Régebbi írások