Roland írta,
23 óra 30 perckor,
Kína témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
A mianmari határhoz kínai léptékkel közelinek mondható Lijiang után keletnek fordultam és elbuszoztam Panzhihuaba. A teleszotyizott és teleköpködött busz lassan haladt, a nyolc-kilenc órás szerpentinezés csak kétszáz kilométerre volt elég. Ráadásul a busznak viszonylag gyakran meg kellett állnia vizet vételezni - már amennyire meg tudtam figyelni, erre a hegymenetben használt aquatarder miatt volt szükség. Ilyenkor alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni a többségében értetlen bunkónak tûnõ, tátott szájjal bámuló utazóközönség viselkedését és azt a végtelenül szórakoztató mûveletsort, melynek során a banda éktelen ricsajjal megszállta az adott parkolóban álló kisboltot és ízekre szedte annak vákuumcsomagolt csirkelábakból és egyéb bizarr, számomra beazonosíthatatlan termékekbõl álló árukészletét. Nyugatidegen volt az is, ahogyan a fiatal párok férfitagjai hordozták csillogó szemekkel fel-alá a barátnõk retiküljeit. Találtam csótányt a táskámon, ült mellettem egy állandóan fészkelõdõ utas, volt ordító gyerek, odakint sûrû dudálás és persze baleset is (akkor épp egy teherautó vitt el egy alacsonyra belógó nagyfeszültségû kábelt és villanyoszlopot).

Kína grandiózus méreteivel már az útvonaltervezéskor szembesültem, de ezt élõben megtapasztalni egészen letaglózó volt. És itt most nem a földrajzi távolságokra, vagy a természet alkotta hatalmas dolgokra gondolok, azokra már fel voltam készülve alaposan. Ekkora bányászvárosra viszont nem. Ahogy az esõs idõben áthaladtunk a településen (ami mellett például a schwechati olajfinomító eltörpül), a szürke hidaktól, a füstös kéményektõl, a csövekkel és futószalagokkal egymásba fonódó ipari épületláncoktól egyszerûen nem jutottam szóhoz. Kína egyik legnagyobb bányászvárosának méretei valósággal agyonnyomtak. Azt hiszem részben az ilyen találkozásokból érti meg a legkönnyebben az ember, hol tart ma Kína és mekkora dolgok vannak még itt készülõben. Az utcák kora délután viszont kifejezetten néptelennek tûntek, a kínai szellemvárosokról szóló híradásokban lehet valami.

Panzhihua vasútállomása szemmel láthatóan kívül esett a külföldi turisták fõ csapásirányán. Az angolul nem beszélõ jegyeladóval alaposan meggyûlt a bajom, szerencsére a pénztárnál kígyózó tömegben találtam egy embert, aki gagyogott valamennyit angolul és kért nekem egy jegyet Éméi-ig. Vajon kínai furcsaság, hogy a pénztáros gond nélkül eladott volna állójegyet egy tízórás útra? A bizarrul engem méregetõ fekete cipõs, fehér zoknis kínai arcok, az állomás elõtt ténfergõ kóborkutya-hadsereg és a fültisztogatással foglalkozó vállalkozó mind azt sugallták, hogy a szemközti étteremben kellene kibekkelnem az indulásig hátralévõ hat órát.

Az ajtón belépve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, elvégre fogyasztásra hizlalt húszcentis varangyokat akármilyen étteremben nem árulnak. Mivel ehhez én túlságosan öcsi voltam, maradtam egy egyszerû szecsuáni csirkénél, ami viszont annyira csípõs és fûszeres volt, hogy még a Ko Samui után vásárolt tom yum levest is verte.

Sokízû csirke és óriásrizs, avagy elsõ étkem szecsuáni földön - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A csirke felett lakomázva két dolgon mélázgattam: egyrészt, hogy Kínában mennyire nincs magánszférája az embernek (kedvencem a kisrádióként használt mobil, amin mindenki a saját kedvencét üvölteti kihangosítva), másrészt, hogy vajon akkor is tahóság-e a harákolás és köpködés, ha mondjuk a világ népességének húsz százaléka (nagyjából 1,3 milliárd ember) állandóan ezt csinálja.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
16 óra 15 perckor,
Érdekességek témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Kínában nagy divatja van a különféle házi kedvencek átfestésének (leginkább kutyákat szoktak így pimpelni), a naposcsibék színezése viszont nem kínai sajátosság. Az interneten kicsit utánajárva kiderül, hogy Marokkótól Indonéziáig sokfelé látni ehhez hasonló utcai portékát. Fényképen már mutattam, hogy milyen a színre fújt naposcsibe, mozgóképen viszont még nem. Mesmerizáló.

Forrás: Szabadlábon

Egyesek szerint a növényi alapú festékek nem ártanak az átszínezett állatoknak. Erõs a gyanúm, hogy Kínában nem mindig jut állatbarát festék szegény páráknak.



Roland írta,
1 óra 55 perckor,
Kína témakörben.
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
A Lijiangba tartó út gyönyörûen zöldellõ hegyek között kanyargott, a váltakozó gerincek és völgyek dél-amerikai magasságokat és mélységeket idéztek. A busz ablakából elém táruló idillt egyedül egy büdösszájú, fogyatékos kínai utastárs árnyékolta be. A Dali-Lijiang szakaszon az utasok többsége fõtt tojást rágcsált önmagában, én az egyik pihenõhelyen inkább egy fõtt kukoricára neveztem be. Az egy euró körüli árat elnézve semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jünnan tartomány északkeleti részén rengeteg turistára kell számítanom.

Lijiangba már sötétedés után érkeztem meg. A busz viszonylag távol rakott le az óvárostól, ráadásul a térképemen sem sikerült igazán jól betájolnom magam. Szemerkélõ esõben, este nem tûnt túl jó ötletnek gyalog elindulni a központ felé, de az elsõnek megtalált, nyomasztóan igénytelen szállás szemrevételezése után mégis inkább nekivágtam a távnak. Az én kínai nyelvtudásom körülbelül olyan volt, mint az általam megkérdezett helyiek angolja, így túl sok segítséget nem kaptam a célt illetõen. Egy hosszabb bolyongás után (hátamon a degeszre tömött zsákkal) végül sikerült rátalálni egy várfal mentén kanyargó, kövekbõl kirakott utcára, ami egy olyan helyre vezetett, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy faházaktól és piros lampionoktól roskadozó, zegzugos és nyüzsgõ mesevilágba csöppentem, melynek kövekkel kirakott girbe-gurba utcái mentén csatornák kavarogtak. A Gyûrûk Urába illõ álomvilágból a vállamat húzó hátizsák józanított ki, így inkább gyorsan nekiláttam megkeresni az útikönyvbõl kinézett szállást. Egy dél-amerikai turista iránymutatása alapján hamar rátaláltam Mama Naxi* fogadójára. A hely ugyan tele volt, de Mama Naxit vendégszeretete és rugalmassága kötelezte arra, hogy találjon nekem egy szobát a közelben pár éjszakára.

*Útikönyvem szerint a tibeti gyökerekkel rendelkezõ naxi népcsoport két érdekessége, hogy matriarchális családokban élték mindennapjaikat, azaz a nõk hordták a nadrágot, a szerelmi viszonyokat pedig egészen rugalmasan kezelték. Mai szemmel egyáltalán nem tûnik már merésznek, hogy a naxi párocskák simán lehettek együtt anélkül, hogy egybekeltek vagy éppen közös háztartásban éltek volna. A korabeli kínai viszonyok közepette rendhagyónak számító megközelítés szerint a legények nyugodtan szórakozhattak éjszaka a barátnõ ágyában, nappal viszont szigorúan az anya szárnyai alatt kellett végezniük a ház körüli munkát. Az így születõ gyermekek is közvetlenül az anyákhoz kapcsolódtak, az apaság elismertetésével nem nagyon foglalkoztak (ha az apa odébbált, a támogatás is ugrott). A sajátságos nyelvvel, vallási formával és öltözködéssel bíró naxi népcsoport idõsebb képviselõit még ma is láthatjuk Lijiang utcáin.

Aznap este a szálláshoz közeli "Xiao cai zhuang" nevû étteremben vacsoráltam, ahol a Chinglish étlap hozott párat a Kínában szokásos mókás szófordulatokból. Másnap kora reggeli felfedezõtúrára indultam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy világosban hogyan fest egy ilyen igazi kínai mézeskalács-városka. Pár lépésnél nem kellett több, hogy megállapítsam, ez bizony nagyon látványos! Folyamatosan kattogott a fényképezõgépem, mert minden pillanatban volt a keresõben ezernyi érdekes részlet. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy alig láttam nyugati turistákat az utcákon (kínaiak voltak inkább, de egyrészt az mindig érdekes élmény, másrészt egyáltalán nem voltak zavaróan sokan).

Mesébe illõ.
Az óvárost ilyen csatornák szelik keresztül-kasul.
Napokig lehet bolyongani a zegzugos utcákon anélkül, hogy megunná az ember.

Rendkívül ügyesen bánt a szálakkal.
Korán van még, kevés a vendég.
A kínai turista egy külön állatfaj.

Ilyen házak között egyedül bóklászni álom.
Gandalf kínai kollégája.
A városnak régen sok vízikereke volt, mára csak ez a kettõ maradt.

Forrás: Szabadlábon

Lijiang óvárosát ez a látványvilág teszi Jünnan tartomány egyik leglátogatottabb célpontjává, ami bizony csúcsszezonban minden bizonnyal kiábrándító lehet. Nekem július elején viszont kifejezettem tetszett, egyszerûen nem bírtam betelni a minden sarkom meglepetéssel szolgáló városkával. Persze az egykoron naxi többségû Lijiang a hangulatos utcákon kívül is tartogat látványosságokat a turisták részére. Ott van mindjárt az óváros szürke háztetõi fölé magasodó, dombon álló pavilon, amelyhez egy kacskaringós út vezet fel a fõtérrõl egy zöldellõ parkon át. Ide kifejezetten megéri felkutyagolni, az építészeti érdekességen kívül már csak a megkapó atmoszféra és a szokatlanul egységes háztetõ-panoráma miatt is.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
17 óra 45 perckor,
Kína témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Az utolsó bekezdés óta eltelt nyolc hónapban nem igazán kapkodtam el a blogírást, de mint József Attila óta tudjuk, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. A történet most onnan folytatódik, hogy egy brit hátizsákos bonvivánnal együtt betoppantam Kunming városának talán legnormálisabb hosztelébe, a hogyan továbbról viszont halvány fogalmam sem volt.

Szerencsémre a szálláson még az elsõ este mellém sodort az élet egy dán turistát, aki egy francia utazási iroda megbízásából járt épp az országban, és hozzám képest igazi Kína-szakértõnek bizonyult. Mick helyismerete és gyakorlati tanácsai sokat segítettek az útvonal tervezésénél, úgyhogy egyetlen kiadós reggeli felett sikerült összerakni a következõ egy hónap erõsen cikk-cakkos, feszített menetrendjét. A programba Kína fõbb látványosságainak a felét tudtuk csak belepakolni, de elsõ látogatásra talán nem is kell ennél sokkal több.

Mielõtt belevágtam volna a nagy kínai körtúrába, ejtõztem egy napot Kunming árnyas utcáin. A közel kétezer méter magasan fekvõ, kellemes klímájú, kimondottan zöld kínai nagyváros tökéletes hely volt az országgal való kezdeti ismerkedésre. Hogy Kína egy, a korábban látottaktól totálisan eltérõ ország, már az elsõ métereken kiderült, ugyanis még az utcatáblákra festett írásjeleket sem sikerült a térképen lévõkkel összepárosítani. Nyilván a sok krix-krax is adott egyfajta csodaország hangulatot az egésznek, de az igazán érdekesek az itt-ott elkapott utcai életképek részletei voltak.

Elveszett jelentés.
Bambuszban párolt rizses rágcsálnivaló.
Madzsong, a kínai dominó.

Látogatóra várva.
A kínai jármûipar egyik büszkesége.
Falidísz lesz belõle.

A többség azért nem így él.
Fültisztításhoz készülõdve.
Hétvégi piac, zenészekkel.

Forrás: Szabadlábon

Kunming fás, tiszta utcáin kész felüdülés volt sétálgatni. Figyelgettem miket kínálnak az egymást érõ mozgóárusok, be-bekukkantottam egy-két manufaktúra ajtaján, kerülgettem a hangtalanul suhanó elektromos robogókat (amibõl ráadásul BMW utánzat is van), élveztem a kedvezõ árú WiFi-s kávézókat és meglepõdtem, hogy a hétvégi bolhapiacon még levedlett kígyóbõrt is lehet kapni. A tavakkal tûzdelt belvárosi parkban csendesen kötögetõ kalapos nyugdíjas asszonyok között mászkáltam, fotóztam kínai sakkot játszó öregeket, hátratett kézzel, bambán bámészkodó nagypapákat, százéves muzsikusokat, meg még ezernyi más érdekességet. Délután beruháztam egy Lonely Planet Mandarin phrasebook-ba (biztos, ami biztos), a nap végén pedig elfogyasztottam életem elsõ dumpling-ját kínai földön. Mennyei volt. Másnap délelõtt leintettem egy taxit (a lehúzós sofõr azonnal be akart forgatni, érdekes útvonalakkal próbálkozva), elvergõdtem a buszállomásra és felszálltam a Dali felé tartó buszra.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
16 óra 55 perckor,
Kína témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Kínába átgyalogolni bizsergetõ érzés volt. Talán mert fejben már jóval azelõtt megérkeztem az országba, mint ahogy fizikai valómat átmozgattam a határon. Utóbbi egyébként meglepõen simán ment, amihez nyilván az is nagyban hozzájárult, hogy a Saigonban vásárolt Kína útikönyvet a hátizsák mélyére rejtettem. Ismeretes, hogy a kínai hatóságok elõszeretettel koboznak el olyan könyveket és térképeket, amelyeken Tajvan nem a szervek szájíze szerint van feltüntetve. Miután kétszeri belépésre jogosító turistavízumom rendben találtatott és a hátizsákommal együtt én is átmentem a röntgenszûrésen, már csak az ügyfélszolgálat értékelése maradt hátra. Hogy ez valójában micsoda, azt Orosz Péter egy remek sorozat részeként három éve már elmondta az internetnek.

Forrás: Belsõség

A szakadó esõben elsõ dolgom volt nemzeti valutát keríteni, ami Kínában alapvetõen a renminbi, közvetlenül a makaói pataca és a hongkongi dollár elõtt. Két-három kínai lakos megkérdezése után egybõl rátaláltam egy pénzkiadó automatára. Az aprócska sikerbõl arra következtettem, hogy nem lesz itt semmilyen gáz a kommunikációval, biztosan ez is csak túl van spilázva, mint sok más dolog Kínával kapcsolatban. Nos, amint azt a következõ posztokból látni fogják, ez bizony igencsak elhamarkodott következtetés volt.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
18 óra 55 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensrõl Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.

Délkelet-Ázsia megismerését alapvetõen kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérõ arcberendezésekbõl, ízekbõl, káoszból nyüzsgésbõl és szokásokból bõdületesen sok erõt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkezõ heteket, de inkább hónapokat fülig érõ vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkõzni azokat a régi, rossz beidegzõdéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás elsõ hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztõ, hogy közel hat hónap idill kellett az "ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
17 óra 30 perckor,
Érdekességek témakörben.
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Furcsa tákolmányokkal hegytetõrõl legurulást az ecuadori Bañosban már láttam. Azt a marhulást a Fülöp-szigeteki farobogó-versenyekhez hasonlóan egy közelgõ nemzeti ünnep alkalmából rendezték meg. A vietnami változatnak ellenben semmi köze nem volt az ünnepléshez.

Lào Cai városából motoroztam épp Sapa felé, amikor a hegyi szerpentin egyik kanyarjában felbukkant velem szemben egy azonosítatlan guruló tárgy. Közelebb érve derült csak ki, hogy egy aprócska deszkán gubbasztó vietnami gyereket látok, aki fémcsapágyakon gördülõ lélekvesztõjén száguldozik hegynek lefelé, autók, buszok és motorok közt lavírozva. Amikor elment mellettem, nem akartam hinni a szememnek.

Sapai adrenalinvadász - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Úgy láttam, hogy kezelõszervek nem voltak a masinán ― erre a célra egy vékonyka vietnami papucsot használt a srác.



Roland írta,
11 óra 25 perckor,
Vietnam témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
A Hanoi-Lào Cai szakasz leküzdése közel tíz óráig tartott, ami soft seater* jeggyel közel sem volt pihentetõ: az indulás után nem sokkal szûkös lett a vietnami méretezésû lábtér, a légkondiból dõlt a fejemre a hideg, ráadásul még a mellettem ülõ legénnyel is folyamatosan harcolnom kellett a helyért. Néhány órányi álmatlan forgolódás után a szomszédos hálókocsiban horkoló hátizsákosok helyzete igazán irigylésre méltónak tûnt.

*A kínai vasutak mintájára a vonatjegyeket Vietnamban is négy osztályba sorolják, mégpedig kényelem (puha/kemény) és jelleg (ülõ/háló) alapján. A soft seater jegy tehát a harmadik legkényelmesebb, vagy második legkényelmetlenebb jegynek számít, attól függõen, hogy félig teli vagy félig üres az a bizonyos pohár.

Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami késõbb a gyönyörû táj és a kevés rendelkezésre álló idõ miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszerûbb magashegyi pihenõvárosa, Sapa felé. Az odavezetõ út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.

Felhõk felett.
Teraszok, amerre a szem ellát.
Hegyoldal, hajnalban.
Forrás: Szabadlábon

Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyörû környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségébõl, azért még mindig kellõen érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki õslakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
10 óra 55 perckor,
Vietnam témakörben.
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
A fõvárostól mintegy kétszáz kilométerre fekvõ Ha Long-öböl látványvilága messze földön híres, a parádés mészkõszigetek világát évente milliónyi utazó keresi fel. Egyetlen negatívuma a helynek épp ez, pontosabban a turistaáradatra épített, olajozottan mûködõ lehúzó-gépezet. A számtalan operátor ugyanis tisztában van a ténnyel, hogy akármennyire rossz színvonalat is produkál a hajós túra során, a turisták másnap ugyanúgy özönleni fognak a helyre, ergo egyáltalán nem áll érdekükben minõségi szolgáltatást nyújtani. Nagyon sok turista csalódottan száll parta kirándulása befejeztével, ami nem is csoda, hiszen az itteni futószalag elviseléséhez edzett gyomor kell.

A Hanoiban székelõ ezernyi ügynök és az öbölben mûködõ hajótársaságok közötti feladatmegosztás viszonylag egyszerû: elõbbiek a fõvárosban és környékén behálózzák a turistákat, majd (mikro)buszokba zsúfolva leszállítják õket közvetlenül Ha Long város kikötõjébe (egy megálló valamelyik kézmûvesboltnál természetesen kötelezõ). A kikötõben aztán kezdetét veszi az egymást taposó turistacsoportok csere-beréje, ami a kifizetett díjak, a szabad hajók, és az operátorok gátlástalanságának függvényében számos meglepetést eredményezhet. Amerikai útitársaim például itt tudták meg, hogy nem olyan és akkora lesz a kaja, mint amit nekik ígértek, illetve a hajón lévõ szobákban nem fog mûködni a légkondícionálás. Engem ― szóló utazóként ― indulás elõtt vagy kétszer raktak át másik hajóra, de végül szerencsém volt, mert fapados áron deluxe kajütben élvezhettem az utat.

» Még nincs vége, olvasson tovább!