Roland írta,
13 óra 37 perckor,
Argentína témakörben.
Buenos Aires után egy viszonylag kényelmes busszal átszeltük a pampákat, végigutaztunk Patagónián, majd Río Gallegosban* lovat váltva meg sem álltunk El Calafate termináljáig.

*Río Gallegos nevét egyébként minden racionalitásnak ellentmondóan nagyjából "gássegosz"-nak kell ejteni. Kimondva ez olyannyira eltér a klasszikus spanyol hangzástól, hogy elõször azt hittük, teljesen másik településrõl beszél a jegyárus hölgyemény.

El Calafate a kedvezõ földrajzi fekvés miatt amolyan turisztikai hubként múködik, mágnesként vonzva az utazók tömegeit. A pár évvel ezelõtt még aprócska faluként ismert település ma már tizenötezer lelket számlál, szinte szemmel látható, ahogyan növekszik a város. El Calafate önmaga egy kedves tavon, egy alaszkai-kanadai jegyeket viselõ fõutcán és annak szuvenírüzletein túl nem sok látványosságot kínál az idelátogatóknak. A parádés patagóniai táj viszont annál inkább lenyûgözõ.

Fotókért kiáltó táj El Calafate közelében.
Patagónia a világ egyik legritkábban lakott vidéke.
Napfürdõzõ turisták El Calafate fõutcáján.
Forrás: Szabadlábon

Persze ide nem is szuvenírüzletek és jó éttermek miatt buszozik több napot az ember: a turisták többsége a Perito Moreno-gleccser, illetve El Chaltén és a Fitz Roy miatt iktatja be az útitervbe ezt a kisvárost. Egyesek a régió legkeményebb elõadását, a chilei oldalon fekvõ Torres del Paine nemzeti parkot is innen kiindulva tekintik meg (ez utóbbi egyébként annyira brutális, hogy külön bejegyzésben fogunk értekezni róla).

Patagóniának erre a kietlen vidékére pont születésnapomon érkeztünk, így a harmadik X betöltését elsõ körben egy tartalmas vacsorával ünnepeltük, ahogyan arról korábban már hírt is adtunk. A súlyos húsok (véreshurka is volt, istenem!) okozta sokkot csillapítandó még tettünk egy rövid sétát a szeles éjszakában, majd visszatértünk a dombtetõn lévõ szállásunkra, amely aznapra egy alkoholista német csajon túl már nem sok érdekességgel szolgált. Nézni is rossz volt, amint szegény pára gerelyként beállva a hostel hímnemû egyedeinél próbálkozik, zéró eredménnyel.

Másnap reggel korán keltünk, hiszen jelenésünk volt a Perito Moreno-gleccsernél. A várostól nyolcvan kilométerre fekvõ természeti csodát sajnos borongós idõben, esõvel dacolva tekintettük meg, ami cseppet sem kedvezett a látvány minõségi fotókon történõ megörökítésének.

A félnapos túra lényege az izgõ-mozgó gleccser különbözõ szögekbõl történõ megismerése volt: néztük távolról, néztük hajóról közvetlen közelrõl, végül pedig egy kiépített sétány kilátóiról is (a gleccser hátán vezetett sétára ezek után már nem neveztünk be). A masszív, folyamatosan recsegõ, morajló gleccser állandóan alakul, ottjártunkkor is számos jégszirt zuhant a vízbe. Állóképeken így néz ki a hatvan méter magas és öt kilométer széles képzõdmény.

Katamaránnal a gleccser közelébe.
Kis szerencsével egész érdekes fényjátéknak lehetünk szemtanúi.
A gleccser közel harminc kilométer hosszú.
Forrás: Szabadlábon

A fény-árnyék játéknak ebben a környezetben mérhetetlen szerepe van, felhõs idõben másodpercenként változik a látvány, a kék minden árnyalatát felvonultatva. Aki csodát akar látni, vessen egy pillantást Andres Bonetti lélegzetelállító fotósorozatára. Abban madártávlatból is látható a naponta akár két métert is elõrehaladó jégfolyam.

A néhány órás kirándulás végén még lõttem pár képet El Calafate utcáiról és a várost körülvevõ kopár tájról, majd engedve az egyik ügynökség csábításának, fogcsikorgatva ugyan, de kifizettünk százharminc amerikai dollárt egy másnap kezdõdõ Torres del Paine túrára. Hosszan tartó, szûnni nem akaró anyag mélyrepülés kezdõdött meg ezzel, de errõl inkább majd máskor mesélek.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?