2009.03.28. Merre tovább?

Roland írta,
2 óra 14 perckor,
Argentína témakörben.
Az, hogy hosszútávú utazásunk itinerébe hány meglátogatandó kontinenst és nevezetességet tervezünk be, gyakorlatilag tökmindegy. Útközben úgyis számtalanszor tapasztalni fogjuk azt a szívfájdító érzést, amely a különbözõ látnivalók kihagyása miatt jelentkezik majd. A legtöbb utazós blog szerzõje beszámol errõl a kellemetlen érzésrõl, és ez alól én sem leszek kivétel.

Aki egy világ körüli utazásba sok megállót akar belesûríteni, és az egész projektre nem szán többet egyetlen esztendõnél, annak két fontos dolgot kell tudomásul venni rögtön a legelején:

  • A turné nem ad majd lehetõséget az egyes országok alapos megismerésére, ennyi idõ alatt inkább csak a "flava" jöhet át (persze itt felmerül a kérdés, hogy hogyan mérhetõ objektíven a megismerés mélysége, de ezzel most ne foglalkozzunk). Ennek a metódusnak ugyanakkor megvan az az elõnye, hogy több mindenbe enged belekóstolni - egy kiadósabb repeta lehetõsége pedig már csak rajtunk múlik.
  • Az az útiterv, amely az íróasztal lámpafényénél még nagyjából használhatónak tûnik, nem biztos, hogy odakint a "terepen" is megállja a helyét. Egyrészt menet közben olyan gombostûk is felkerülhetnek a térképre, amelyekrõl korábban fogalmunk sem volt, másrészt pedig a megismeréssel együtt igényeink, preferenciáink is változhatnak, ergo az itiner miatt út közben is fõni fog a fejünk rendesen.

Természetes, hogy a kihagyásra esélyes látnivalók okozta belsõ feszültséget mindenki igyekszik csökkenteni valahogy. Mi például úgy jártunk el, hogy "toltuk, mint a barom", nem volt gond, ha ezer kilométert kellett odébbuszozni egy-egy érdekesebb hely kedvéért (persze annak fényében, hogy Dél-Amerika után hosszas láblógatás következett Polinézia szigetein, ez kibírható volt). A fáradhatatlan menetel koncepciója meglepõ módon egész sokáig, Patagónia déli csücskéig mûködött. Ekkor azonban választás elé kényszerültünk.

El Calafate-i szállásunkon ücsörögtünk és néztük a térképet. Északra hívogatott El Chaltén a hegyekkel, Bariloche a tavakkal, ott volt Mendoza, Córdoba, meg a 4.300 kilométer hosszú Chile úgy teljes egészében, dél felé viszont várt a Tûzföld, a Magellán-szoros, meg Ushuaia, a világ legdélebben fekvõ városa. Sokáig tanakodtunk, mire mindketten kimondtuk az áment: Ushuaia felé megyünk tovább. Elvégre egy összevont dél-brazil és észak-argentin körtúrára még van esélyünk az életben, az viszont, hogy még egyszer lebuszozzunk (ne adj' isten lerepüljünk) abba a városba, ami már tényleg a világ végén van, nos, nem tûnt túl valószinûnek. Így a buszterminálon vettünk két jegyet Ushuaiába, és vártuk a hajnali indulást.

Forrás: Szabadlábon

El Calafate városától egy apró infómorzsával búcsúzunk: a névadó calafate-bokor sárga bogyóiból a helyiek állítólag nagyon finom fagyit tudnak készíteni.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?