Az Ushuaia (ejtsd nagyjából: "uszvájá") felé vezet? út két dolog miatt vált emlékezetessé. Egyrészt a turistabarát útvonalvezetésnek köszönhet?en folyamatosan határállomásokon ácsorogtunk: kilépés Argentínából, belépés Chilébe, kilépés Chiléb?l, belépés Argentínába, plusz minden alkalommal papírmunka, pecsét*, és sorállás a hideg szélben. Másrészt átkeltünk a T?zföldre a kacifántos
háttértörténet? Magellán-szoroson keresztül (ez utóbbi sajnos kevesebbet adott a vártnál, élményben valahová a martf?i és a tihanyi komp közé sorolnám).
A T?zföld (spanyolul: Tierra del Fuego) elnevezés a Yámana ?slakosok tábortüzeire vezethet? vissza. A hideg és szeles, mondhatnók zord éghajlat ellen csupán állatb?rrel és fókazsírral védekez? népcsoport tagjai folyamatosan számos tábortüzet égettek a partok mentén. Az északkeletr?l közelít? európai hajósok a világító és füstölg? szárazföld láttán el?ször a "Füstföld" nevet adományozták a területnek, a marketing szempontból izgalmasabb T?zföld elnevezés csak jóval kés?bb került be a köztudatba. Földrajzilag a Tierra del Fuego szigetvilága kétpólusú: a f?sziget északi részén többnyire sík tó-, és morénavidéket talál az utazó, délen (valamint az apróbb szigetek többségén) viszont az Andok havas csúcsai fehérlenek.
Aktuális célállomásunkra este tíz körül érkeztünk meg, sötétedésnek azonban
nyoma sem volt. De mi másra is számíthatnánk a világ legdélebben fekv? városában? Közel a Horn-fok, és nincs messze a Déli-sarkkör sem; kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ha véletlenül rossz ablakhoz állunk a kiköt?ben, a Beagle-csatorna helyett az Antarktiszra kapjuk a jegyet. Nem vicc, négyezer dollár ellenében innen akár még a jeges kontinensre is elhajózhatunk, hogy aztán megigyunk egy stampedli vodkát a világ legdélebbi bárjában, az ukránok által üzemeltetett sarkvidéki kutatóállomáson... Furcsának t?nhet, mégis évr?l-évre n? azon turisták száma, akik meglátogatják az Antarktiszt és élvezik a rengeteg pingvin, bálna, jég-sziluett és érintetlen hó nyújtotta örömöket.
A szubarktikus (nyáron h?vös, télen jéghideg, orkánszer? szelekkel turbózott) klímájú Ushuaia városának vezetése igyekszik mind turisztikailag, mind anyagilag kihozni a legtöbbet az egyedi földrajzi lokációból. Büszkén hirdetik is mindenhol a "Fin del Mundo" tényét.
És bár a világ végén lenni sem akármilyen érzés, az élmény a környék felfedezésével csak tovább fokozódik. A Tierra del Fuego nemzeti park, az Andok kétezer méternél is magasabb csúcsai, a gleccserek, tavak és jégbarlangok egyt?l-egyig garantált szórakozást ígérnek, a Beagle-csatorna él?világáról már nem is beszélve. Ez utóbbival mi egy néhány órás hajóút során ismerkedtünk meg, ahol dolmányos albatroszok, Magellán-pingvinek, fókák és g?zhajórécék kerültek fényképez?gépünk keres?jébe.
Ushuaia városa önmagában véve nem túl érdekfeszít?, infrastruktúráját tekintve nagyjából egy horvát tengerparti turistavárosra hajaz. A romantikus híresztelésekkel ellentétben a világ végén tehát nem szakadék,
sivatag, vagy más egyéb misztikum van, hanem ír kocsma, sushi-bár, intermodális logisztikai központ, börtön, szuvernírbolt és
. Na meg az a rengeteg természeti csoda, amir?l korábban már beszéltünk.
Sajnos a negyedik napon itt kellett hagynunk ezt a sajátos hangulatú világot. Kétezerötszáz kilométernyi buszozás következett, amelyet kis szerencsével három nap alatt sikerült abszolválni (s?t, egy délutánt még tudtunk nézel?dni Argentína éléskamrájában is). A viszonylag hosszú etap végén a borairól elhíresült
Mendozában kötöttünk ki.