Roland írta,
19 óra 14 perckor,
Chile témakörben.
Valamit tisztázzunk rögtön a legelején: Húsvét-sziget vagy Húsvét-szigetek? Én a Wikipédiával összhangban az elõbbi mellett teszem le a voksom, elvégre a fõsziget közelében található aprócska földdarabok szigetek helyett inkább csak szirteknek nevezhetõk (a területet az õslakosok egyébként Rapa Nuinak hívják).

A Csendes-óceánnak erre az eldugott szegletére egy meglepõen jól sikerült repülõút végén, délután négy magasságában érkeztünk. A gépbõl kiszállva friss óceáni szél csapta meg az orrom, amely rendkívül erõsen tûzõ nappal párosult. Fülig érõ szájjal az utasterminál felé gyalogolva azon gondolkodtam, hogy gyerekkoromban, vagy akár még pár évvel ezelõtt is mennyire elérhetetlennek tûnt a világnak ezen távoli pontja, most viszont megérkeztünk a Húsvét-sziget repterére, és itt van körülöttünk a fotókról már oly jól ismert sárgászöld táj, valamint a rengeteg felfedezésre váró, sejtelmes tekintetû kõszobor. Ha lett volna bennem bármi kétség a világ körüli utazás racionalitását vagy ár/érték arányát illetõen, a Húsvét-szigetre való megérkezés erõteljes pillanataiban biztosan mind elillant volna. Kevés felemelõbb dolgot tudok elképzelni, mint testközelbõl megismerni egy olyan egzotikus helyet, amit korábban mondjuk csak könyvekbõl, fotókról ismertünk.

A terminálon már várt ránk az elõzetesen lefoglalt szállás küldöttje. Csomagjainkat bedogtuk a mikrobuszba, majd elindultunk az Ana Rapu vendégház irányába. Mivel a Mataveri repülõteret közvetlenül Hanga Roa, a sziget egyetlen települése mellé építették, pár percnyi zötykölõdés után már a néhány viskóból álló komplexumban voltunk, ahol egy koszos és végtelenül egyszerû szoba fogadott.

Délután tettünk egy sétát a környéken. Kiérve az óceán partjára felerõsödött bennünk az érzés, hogy itt tényleg az isten háta mögött vagyunk. Körülöttünk víz, ameddig csak a szem ellát, a következõ település meg ezerkilométerekre innen (Chilébõl induló szubszonikus gépünk is közel hat órát repült, mire elérte a szárazföldet). A mintegy négyezer lelket számláló sziget egyetlen falucskájában láttuk, hogy a földrajzi elszigeteltség bizony az árszínvonalban is tükrözõdik. Ide szinte minden nagyon messzirõl érkezik; ha jól emlékszem, kéthetente jön egy teherhajó Chilébõl, ami élelmet, mûszaki cikkeket, nyersanyagokat (pl. építkezéshez fémeket, deszkákat, stb.) és egyéb fogyasztási cikkeket szállít, amiket aztán a sziget három vegyesboltjában és valamivel több éttermében lehet megvásárolni. Viszonyítási alap hiányában az árak a valóságtól teljességgel elrugaszkodottak, még a helyben megtermõ zöldség és gyümölcs is horror árcímkével kerül ki a polcokra. A hátizsákos költségvetést sokkoló árszínvonal tudomásul vétele után bérelhetõ autók és motorok iránt kezdtünk érdeklõdni, hiszen a szigeten tömegközlekedés nem létezik (stoppolni ugyan lehet, de körülményes). Egy szimpatikusnak tûnõ helyen végül három napra levajaztunk egy nem túl drága terepjárót.

Szombat este lévén egy chilei pár társaságában megnéztük a Rapa Nui fesztivál záróestjét, ahol a falu apraja-nagyja jelen volt, turistákkal egyetemben. Tradicionális zenei elõadások követték egymást, nulla testzsírszázalékú, fûszoknyás férfitáncosok kíséretében, a nõnemû nézõk legnagyobb örömére. A szünetekben pedig különféle szeparatista beszédeket hallhattunk, amelyek Rapa Nui függetlenedésérõl és a Chilétõl való elszakadásról szóltak.

Mivel a sziget igazi felfedezése bérautó hiányában váratott magára, az elkövetkezendõ pár napban közvetlen környezetünkkel ismerkedtünk. Míg Ancsi megnézett néhány helyi szobrot, én blogolni próbáltam (a csigalassú, cserébe viszont méregdrága mûholdas internet révén vajmi kevés eredménnyel). Mivel szállásadónkkal való kapcsolatunk a különbözõ szolgáltatásbéli problémák miatt kezdett szép lassan elmérgesedni, érett bennünk az elhatározás, hogy odébbállunk. Sajnos csak drágább alternatívákat sikerült találnunk az aprócska szigeten, így a bérautó megérkezéséig hátralévõ idõt még ugyanott kellett kibekkelnünk. A Grand Vitara átvétele után azonban - a karibi gyakorlatnak megfelelõen - bázisunkat áttettük a négykerekû belsejébe. Mivel a szomszédos kempingbe az internet révén már egyébként is bejáratosak voltunk, megkezdtük a beszivárgást más frontokon is. Elõször még csak tusolni ugrottunk be, majd használni kezdtük a konyhát, a parkolót, sõt az egyéb szolgáltatásokat is. Sajnos a bérautó költségei mellé egy drága szállás már nem fért volna be, így pár éjszakát a kocsiban kellett eltöltenünk (Patagóniában nagyon elúsztunk anyagilag, ezért kellett ennyire fogni a gyeplõt).

A terepjáró volánjának megmarkolásával aztán kitárult a világ. A sziget módszeres felderítését néhány alkalommal másokkal (egy svájci lánnyal és egy floridai nyugdíjas festõvel) együtt végeztük, így a bérautó viszonylag magas költségeit "taxizással" valamelyest csökkenteni tudtuk. Az elkövetkezendõ négy napban Rapa Nui látnivalóit szobrostul és kráterestül, szõröstül-bõröstül szemügyre vettük. Jöjjön néhány érdekesség ezek közül (nem tagadon, hogy az alábbi csodák egy részét leszakadt állkapoccsal, hangosan ujjongva fotóztam végig).

Félkész moaik a Rano Raraku oldalában.
Közel tíz méter magas lett volna, ha elkészül.
Háttérben a Rano Raraku krátere, elõtérben egy befejezetlen moai.

A bosszantóan finom szemcséjû vöröshomok mindenütt jelen van a szigeten.
Szállításra váró szobrok a kõfejtõ oldalában.
Így néz ki egy felborított moai.

Ahu Tongariki, a sziget egyik leglátványosabb szoborcsoporta.
A moaik túlnyomó része a sziget belseje felé néz.
Egykoron korall szemei és obszidián pupillái voltak.

Fekete szirtek körbe a szigeten, háttérben a Puakatike vulkán lejtõje.
A felborítás eredményeként sok szobor alaposan megsérült.
Sehol egy lélek, csak az óceán zúg. Tényleg az isten háta mögött vagyunk.

A fejfedõ neve pukao. A szobrokénál sokkal könnyebb anyagból vájták.
Az õsök több száz szobrot állítottak.
Ahu Akivi, avagy az óceánt figyelõ moaik.
Forrás: Szabadlábon

Itt egy pillanatra megszakítjuk a fotók prezentálását, hogy szót ejtsünk a madárember kultuszáról. A máig ismeretlen okokból kialakult vallás lényege egy évente megrendezett bajnokságban állt, melynek során bátor vállalkozók a Rano Kau vulkán tetejére épült házaktól kiindulva, dacolva a cápákkal, átúsztak a szemközti szirtekre, hogy megszerezzék az ott fészkelõ vándormadarak elsõ tojásait. A leghamarabb visszatérõ ifjú kiemelt tiszteletnek örvendett egy évig: õ lett a madárember, az a törzsfõnök pedig, akinek a törzsébe tartozott, vallási vezetõ lett a következõ évre.

A Rano Kau krátere, háttérben a nyílt óceán.
Orongo házai a vulkán tetején. Innen indult a madárember versenye.
A sziget számos petroglifával is büszkélkedhet. Háttérben a füstös csér tojásait rejtõ szirtegyüttes.

A Húsvét-szigetnek egyetlen homokos öble van, az viszont gyönyörû.
Anakena beach, moaikkal.
A sziget telekommunikációs központja.

Gyönyörûbbnél-gyönyörûbb lovak legelésznek szabadon.
Meglepettnek látszik. Pedig nem én voltam az elsõ turista a szigeten.
Sétáltam a parton, õ meg elõmászott a kövek közül.
Forrás: Szabadlábon

A múltat idézõ moaik után jöjjön egy infrastrukturális jellegû információ a jelenbõl: bár van a szigeten egy kórház-féleség, mindent azért mégsem tudnak helyben gyógyítani. A látogatás végére bögyünkbe kerülõ szállásadónk elmondta, hogy neki például halt már meg azért ismerõse, mert egy motorbaleset következtében beütötte a fejét, és nem jutott idejében megfelelõ ellátáshoz. Az elszigeteltség miatt állítólag már több ember vesztette így életét Rapa Nuin, egészen addig a pillanatig, amíg a chilei helyõrség egyik emberét nem érte hasonló baleset. Akkor derült fény ugyanis arra a tényre, hogy Chilének van olyan mentõrepülõgépe, amit hasonlóan súlyos esetekben akár a Húsvét-szigetre is el lehet indítani. A korábban állítólag elhallgatott lehetõség hírére óriási botrány robbant ki a helyiek körében, tovább szítva a függetlenedési törekvéseket (a Húsvét-sziget ma Chile valparaísoi tartományához tartozik).

Annak ellenére, hogy a helyi lakosok többsége rendkívül barátságos, kedves és segítõkész, a turisztikai bizniszben dolgozó (szobáztató, vendéglõs, bérautós) kupecekre leginkább a pofátlanság jellemzõ. Mivel látják, hogy a sziget misztikuma mágnesként vonzza a látogatók hordáit (naponta legalább kétszáz turista repül ide), és jól tudják azt is, hogy a távoli lokáció miatt ide kétszer senki nem jön, ezért túl sok erõfeszítést nem tesznek a vevõelégedettség érdekében. Az eltolódott eladói-vevõi erõviszonyok az átkosban tapasztalt keresleti piacot idézik, és ezt sajnos a legtöbb Húsvét-szigetre látogató turistának el kell fogadnia. Mi ahol csak tudtunk, próbáltunk kikerülni a hiénák karmaiból: a helyieknek kitalált boltban vettük a fõzéshez szükséges alapanyagokat, a falu határában a termelõtõl vásároltuk a dinnyét, satöbbi, de még így is a fél fogsorunkat Rapa Nuin hagytuk. Egy liter tejért például ezer-kétezer forintot szemrebbenés nélkül elkérnek a fõutcán - hátizsákosoknak tehát nem árt odafigyelni.

A szigeten töltött utolsó elõtti napon autó helyett egy kettõötvenes Yamaha nyergébe pattantunk, elvégre nem sûrûn adatik meg az embernek, hogy hatalmas moaik között csapasson egy jót. Mi megtettük, és roppantmód élveztük. Este a kemping egyik bérelt sátrában hajtottuk álomra fejünket, másnap pedig elrepültünk a nem kevésbé egzotikus Francia Polinézia fõszigetére, Tahitire.



Hozzászólások
Tudósgyerök mondta [2009.04.05. 22 óra 34 perckor]:

Esetleg érdekes lett volna beugrani Pago Pago szigetére, mely Tahititól már csak egy polinéz evezõcsapásnyira van, és állítólag az utolsó érintetlenül hagyott paradicsom.

A sziget nem más a mint a híres Pongo Pongo sziget bennszülött nyelven ejtve, ahol a nagy Charile és Alen kereste a kincset, ami valójában nincs is, vagy mégis?!...

Persze némi turkálás után kiderül, hogy messze nem ennyire idilli a valóság: kiderül, hogy bár a hasonlóság kísérteties, de a filmet valójában egész máshol forgatták :)

http://www.spencerhill.hu/i...
Roland mondta [2009.04.06. 11 óra 21 perckor]:

Naivitás lenne azt gondolni, hogy Polinéziában ma még akad érintetlen paradicsom. Az olyan helyeket mint Tonga, Samoa, vagy éppen a Cook-szigetek, már régóta a turisták hordái tartják el.

http://www.polynesianisland...
Zsolt mondta [2009.05.21. 22 óra 44 perckor]:

Halihó! Mondd, legalább próbálkozás van arra, hogy újratelepítsék a növényzetet? - ültetnek fákat pl.? - már ha maradt termõföldréteg ugye... Jó utat, üdv. Zsolt
Roland mondta [2009.05.22. 12 óra 51 perckor]:

Vannak fák, sõt bizonyos területeket rehabilitációs céllal el is különítenek a szigeten (értsd: oda turistáknak tilos a belépés).




Ha mondandója van...










Melyik a ht harmadik napja?