Miután túltettem magam a sokkon, vagyis a papeetei piacon elfeküdt kisasszony látványán (ami meglepően rövid idő alatt vált népszerűvé a hazai blogoszféra egén), kimentem Tahiti repterére, hogy egy kora reggeli gépindulás miatt immáron harmadszor virrasszam át az éjszakát a
hülye nevű és indokolatlanul
drága komplexumban. A boarding előtt még megtalált egy beszédmániás, divatkollekciókkal házaló, rigolyás perszóna, aki megnyúlt arcomról tudomást sem véve öntötte rám rosszabbnál-rosszabb sztorijait a várakozás alatt. Beszálláskor persze valami probléma adódott a papírjaival, úgyhogy többet szerencsére nem láttam.
Aucklandi átszállással, délután háromra értem Fidzsire, mint utóbb kiderült,
hátizsák nélkül (a ground handling a
NAN-t
NRT-nek nézte). Míg Sydneyből érkező útitársamra vártam, a reptéri irodák csomagajánlatainak böngészésvel múlattam az időt. Volt köztük egészen érdekes is.
Mielőtt bárki rosszra gondolna, a "Bula!" egyfajta köszönést, köszöntést jelent Fidzsi-szerte. Előző posztunkra visszakacsintva, a férfiolvasók kedvéért elmondjuk, hogy a gyakran
Melanéziához sorolt Fidzsi-szigeteken szerencsére nincs akkora kontraszt a katalógusok lányai és a valóság között, mint mondjuk Francia Polinéziában. Az már más kérdés, hogy a mikrofonfrizurát viselő fekete hölgyek mosolya kit mennyire igéz meg.
Mivel az elkavart hátizsák megérkezését az illetékes elvtárs másnap reggelre ígérte, este kivettünk egy szobát Nadi központjában, majd pár méretesebb csótány lebirkózása után nekiálltunk kipihenni a sokórás repülések fáradalmait.