Roland írta,
1 óra 48 perckor,
Fidzsi-szigetek témakörben.
Ha Polinéziáról írott beszámolóink kapcsán felmerült önben a gondolat, hogy objektivitásunk a Húsvét-szigeten vagy Bora Borán végleg odaveszett, és kezdünk szép lassan mindent rózsaszínben látni, akkor nosza, vessen egy pillantást az útinapló most következõ, kritikus jegyzeteibe is.

Forrás: Szabadlábon

De még mielõtt a lenti hiperhivatkozásra kattintana, hadd kérjünk öntõl valamit: ha a fotók és a szöveg láttán az az õszinte vélemény fogalmazódna meg a fejében, hogy "Rohadjon meg az, aki még ilyen környezetben sem tudja jól érezni magát!", kérjük, gondolja át a bejegyzés végén található disclaimer-gyûjteményt is!

[Részlet az útinaplóból - 2009. március 3., kedd]

Reggel begyûjtjük az elkallódott csomagot, majd különbözõ utazási irodák ajánlatait átböngészve, az egyes szigetek jellemzõirõl tartott kiselõadásokat türelmesen végighallgatva Fidzsi háromszázhúsz szigete közül kiválasztottunk hármat*.

*A szelekció során csak olyan helyek jöhetnek számításba, amelyek 1) nem minõsülnek party-szigetnek, elvégre talajrészeg írekbõl és ausztrálokból már láttunk eleget, valamint 2) nem roskadoznak a turisták hordáitól. Vezérelvünk, hogy a Békaugrás-hadmûvelet mintájára látogatjuk végig egyik szárazföldet a másik után, eltérõ jellegû szigetek eltérõ árfekvésû szállásait variálva. Koncepciónk létjogosultságának alappillére kettõs: 1) egyetlen hely alapján nem akarunk véleményt formálni az országról, továbbá 2) Fidzsi-szerte az a hátizsákos módi, hogy a turisták a különféle kompbérletek révén szigetrõl-szigetre vándorolnak. Ergo ha már itt jár az ember, nem érdemes végig ugyanazon a helyen lógatni a lógatnivalót.

Miután a válogatással végzünk, lefoglaljuk a szállásokat, megvesszük az egyhetes kompbérletet, majd a rekkenõ hõségben kicuccolunk a reptér mellett lévõ buszmegállóba. Az árnyékban várakozva mindkettõnkben kialakul az a sejtés, hogy a csendes-óceáni szigetek közül Fidzsin lesz a legélvezetesebb a hátizsákos utazás. A turizmus gépezete szemmel láthatóan olajozottan mûködik, az utazás testre szabása gyerekjáték, az ügyintézõk kedvesek, felkészültek, türelmesek és rugalmasak. A Dél-Amerikában oly gyakran tapasztalt dilettantizmusnak nyoma sincs, a jellemzésre talán még a "profi" jelzõ sem alaptalan. A pénzkezelés, a foglalások bonyolítása és a makulátlan dokumentálás láttán például csak elismerõen hümmöghet az ember.

Túl sok idõnk a benyomások értékelésére nincs, a reptér és a hajóállomás között ingázó helyijárat gyorsan megérkezik. Sofõrje az utazási irodák dolgozóihoz hasonlóan végtelenül barátságos, az ötvenes fekete fazon akár még egy rövid bevásárlást is végigvárna a kedvünkért, ha idejében szólunk neki az út során (a negyvenfõs buszon meglepõ módon rajtunk kívül senki nem utazik).

A kikötõi csomagkezelés gördülékenységén immáron annyira nem lepõdünk meg. Több száz utast szállító katamaránunk délután kettõ magasságában hagyja el a partokat, majd a Viti Levutól észak-nyugatra fekvõ Mamanuca és Yasawa szigetegyüttes felé veszi az irányt. Mivel aznapi menedékünk, a Bounty Island az elsõ megállók között van, túl sokáig nem utazunk a komppal. A hatékony logisztika** láttán azonban mégis kalapot kell emelnünk.

**A szigetlánc mentén közlekedõ katamaránok útvonala számos megállót tarztalmaz. Ezeknél a komp rövid idõre megpihen, közben a szállások által odaküldött apró csónakok a nagy hajó körül nyüzsögve megoldják a turisták le-, és felszállítását (mindez végig a nyílt vízen történik, kikötõk nincsenek). Ottjártunkkor senki nem száll rossz csónakba, nem esik vízbe egyetlen csomag sem, nincs késés, a rendszer meglepõen olajozottan és hatékonyan mûködik.

Egy motorcsónakban suhanunk a lefoglalt szállás felé, a távolból még látjuk, ahogy a sárga katamarán odébbáll. Kötött testfelépítésû hajósunk a partig kormányozza a csónakot. Beugrunk a sekély vízbe, átvesszük a csomagokat, késõbb pedig a szállást is. Ablaktalan, emeletes ágyakkal telerakott teremben cuccolunk le, majd örömmel nyugtázzuk, hogy a légkondícionáló és a ventillátor legalább mûködik. Teszünk egy sétát a parton, lábunkkal élvezzük a víz és a homok melegét. A naplemente nyugalmát azonban megzavarja a hirtelen elõkerülõ rengeteg szúnyog. Visszamenekülünk a szállásra, de út közben nem tudjuk megállni, hogy ne próbáljuk ki a vízre nézõ, fából épített és pálmalevelekkel fedett napágyakat.

Vacsora elõtt kérünk két jéghideg sört, iszogatás közben pedig az infrastruktúrával ismerkedünk. Számomra kiábrándító, hogy medence is van, alig néhány méterre a homokos tengerparttól. Megérkezik az elemózsia: a kiszolgálás udvarias, a hal pedig akkora, hogy könnyedén kifog rajtam. Többször is nekidurálom magam, de nem megy, akárhogy is küzdök. Késõbb még iszogatás, beszélgetés, majd tus, aztán alvás a kellemesre hûtött teremben. Éjszaka az emberek jönnek-mennek, de ez fél év hátizsákozás után már igazán nem zavaró.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 4., szerda]

Reggel a konyha szintén nem okoz csalódást, a választék bõséges, az étel finom. A kellemesen meleg idõt sajnos már nem tudjuk kiélvezni, hamarosan indulunk tovább az elsõ olyan szigetre, ahol több napot is leszünk. Néhány apróság azért még feltûnik, mielõtt búcsút intenénk a helynek. Például az, hogy a házigazdák a wc bejárata elé virággal díszített lábmosót helyeztek, elkerülendõ a homok bevitelét. Vagy az, hogy moai-jellegû faszobor nézi a vizet a veranda mellett (nyilván show-elem, de a szoborfej-kultúra Polinézia után itt is honos). Elõzõ este amellett is simán elmentem, hogy mennyire sok korall hever a homokban.

Rövid csomagrakodás és motorcsónakozás után már a légkondis katamaránnal szeljük a vizet. Megálló megállót követ, a hajó orránál néhány meleg srác élvezi a fel-felcsapódó hullámokat. Már vagy két órája vagyunk úton, amikor megüresedik az elülsõ fedélzet. Kiállok a korláthoz, néhány perccel késõbb pedig valami a távolban kiugrik a vízbõl. Nem látni, hogy mi az. Majd az egész lejátszódik ismét, immáron a hajó orrától néhány méterre. Atyavilág, delfinek! Hárman-négyen lehetnek, egymás után dobálják fel magukat a levegõbe, láthatóan élvezik a mókát. Némelyikük szembe úszik a hajóval, ekkor érzékelem csak, hogy a vízben mennyire villámgyorsan mozognak ezek az emlõsök. Egy perccel késõbb a kapitány bemondja a delfinek tényét, és már tódul is a nép a fedélzetre. Lelassítunk, a delfinek eltûnnek.

A mi megállónk egyike a legészakabbra lévõknek, így több mint három órát hajózunk, mire átszállunk a Nabua Lodge, vagyis a soron következõ szállás csónakjába. A sziget sokkal nagyobbnak és zöldebbnek tûnik, mint az elõzõ. Örülünk, de nem tudjuk, hogy elõre iszunk a medve bõrére.

Partszakasz a Nabua Lodge mellett.
A víz az aljnövényzet miatt sötét itt-ott.
Mi a bal szélsõ bungallót kaptuk.
Forrás: Szabadlábon

Érkezés után végighallgatjuk a tegnapival szinte szóról-szóra megegyezõ eligazítást (vagyis a házirendet), majd bemegyünk a négyágyas bungallónkba. Kegyetlen csatornaszag és levegõtlenség fogad, mondják, hogy a wc elromlott. Az ágyak fölé kifeszített szúnyoghálóknak örülünk, naivan azt gondoljuk, hogy akkor ezzel legalább nekünk már nem kell majd bíbelõdnünk.

A délután hátralévõ részét snorkelezéssel ütjük el. Néhány fehér halon és egy kék tengericsillagon kívül mást nem találunk az öbölben, ennek ellenére élvezzük a dolgot. A homokos part és a pálmafák látványával nem tudunk betelni, a sós vízrõl pedig alig akarjuk elhinni, hogy ennyire meleg is tud lenni. Magyarországon ekkor még fagyokról szólnak a híradások, igazán szerencsésnek érezzük magunkat.

A táborban napjában négyszer verik bottal az üres farönköt. Háromszor az étkezés, egyszer a csónak indulása miatt. Már sötétedik, amikor meghalljuk az ismerõs hangot. Vacsoraidõben többször jön a feketeleves. A kimondottan silány ételt a verandán szolgálják fel; mi (vagy húsz másik hátizsákos fiatal társaságában) azt esszük, a szúnyogok pedig bennünket. Moszkítóháló sehol, a személyzetnek van füstölõje ugyan, mégsem nem gyújtják meg. A szúnyogok jóllaknak, én nem, sajnos éhes maradok. Repetáznék, de nem engedik. Vennék valamit a büfében, de kekszen kívül nincs semmi. Sörrel pótolom az ûrt.

Este kilenc körül a házigazda elõadja a "mi itt egy nagy család vagyunk" címû, begyakoroltnak tûnõ mondókáját, majd ilyen-olyan zenés társasjátékokra invitál. Megnézem a lejátszóban pörgõ lemezt: Tahiti népzenét adnak el helyiként. Még egy végtelenül bugyuta táncot is eljáratnak velünk; sajnos a tizedik lépés után azt érzem, hogy ehhez én már túl öreg vagyok. Mellettem a huszonegy éves ausztrál lányka roppantul élvezi a csinnadrattát. Hát persze - akkora, hogy otthon biztos senki sem viszi táncba. Több vendég is kezdi kínosan érezni magát, néhányan félrevonulnak. Mi is így teszünk. Bevackolunk a bûzölgõ bungallóba, ahol jót beszélgetünk egy angol párossal, miközben a lyukakat foltozzuk az ágyakat körülvevõ szúnyoghálókon.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 5., csütörtök]

Délelõtt blogolnék, hisz hatalmas a lemaradás, bõven lenne mirõl írni. Áram viszont nincs. Megtudom, hogy a dízel drága, így naponta csak néhány órára kapcsolják be az áramfejlesztõt. Rosszul érint a hír, ezek szerint nem itt fogom képernyõre vetni azt a sok érdekességet, ami velünk történt az utóbbi pár hétben.

Napi költségvetésünket a kompbérlet és a szállásdíj erõsen megterheli, így a drágábbnál-drágább programlehetõségek nagy részét kihagyjuk. Helyette a táborral és a szigettel ismerkedünk. A rendezett kertben számos bungalló sorakozik, talán nem mind olyan büdös, mint a miénk. Rengeteg a pálma, tompa puffanással óránként pottyannak le a kókuszdiók a fûbe. Az a szabály, hogy ami leesett, az ingyen fogyasztható. Néhányat meg is kóstolunk, a kókusztej rendkívüli módon ízlik. Megtudjuk, hogy a szigeten van egy falu is, ahová átsétálva pénzért hajlandók nekünk megmutatni a helyi iskolát, a templomot, meg az egyéb nevezetességeket. Kihagyjuk, talán majd máskor. A sziget populációjának nagyságáról eltérõ adatokat hallunk, talán valahol négyszáz körül lehet az igazság. Sétálgatunk a part mentén, rengeteg a tenyérnyi kagylóhéj.

Snorkelezésre azért futja: egy ausztrál fiúval és egy négy(!) éve úton lévõ svéd lánnyal közösen megyünk el a kék lagúnába, ami a szervezõk szerint ideális hely a vízi élõvilág megismerésére. Így is van, egy pipával és egy szemüveggel felszerelkezve olyat látunk, amit elõtte még soha. Elég beletenni a fejünket a vízbe, máris ötven színes hal húz át a szemünk elõtt. Némelyik olyannyira kíváncsi, hogy hagyja magát megérinteni is. Fáj a szívem, hogy a hatalmas tengericsillagokat, a piros-fehér bohóchalakat, a sárgásbarna csikóhalakat és a többi csodát nem tudom fényképen megörökíteni. A part szebb, mint eddig Fidzsin bárhol, selymes a homok, tûz a nap, a langyos hullámok pedig barna kókuszdiót sodornak a fövenyen oda-vissza. Hosszasan lubickolunk, felhõtlenül boldogok vagyunk.

A kék lagúna.
Bohóc a vízben.
Felhõjáték.
Forrás: Szabadlábon

Délután megyünk csak vissza a szállásra, ahol a sok úszás és napozás után ránk tör a fáradtság. Aludni a meleg miatt mégsem tudunk. Elsétálunk a falu felé, közben lenyûgöz a roppant dús vegetáció látványa. A távolból halljuk, hogy ütik a rönköt - vacsoraidõ közeleg. A forgatókönyv ezúttal is nagyban hasonlít a tegnapira: kevés és rossz az étel, a szúnyogok szívják a vérem (miközben a végtagjaimra fújt moszkítópermeten röhögnek), repetát csak hangos szóváltás árán kapok, a bárpult pedig szinte üres. Menetrendszerûen érkezik a "mi itt egy nagy család vagyunk" duma, majd a kötelezõ tánc. Szinte csak az újak vannak jelen, aki már tegnap is itt volt, ma tuti, hogy kihagyja. A személyzet erõltetettnek tûnõ "How are you today?" kérdéseit örömmel cserélném valami ízletes vacsorára.

Az esti áramnál még töltöm valamicskét a laptopot, majd letusolok az udvari zuhanyzóban (ugye mindenkinek egyértelmû, hogy csak hideg víz van), végül pedig bebújok az ágyba, a szúnyogháló alá. Ancsi ekkor szúr ki egy gyufásdoboznyi méretû csótányt a földön. Nagy felbolydulás támad. Nem értem, hogy újonnan érkezett szobatársunk mit bénázik - háromszor tapos rá a csótányra, de csak nem tudja kinyúvasztani a dögöt. Végül elhárul a veszély, még beszélgetünk egy darabig, aztán bevágjuk a szunyát.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 6., péntek]

Mielõtt végleg búcsút intenénk a Nabua Lodge páratlan örömeinek, teszünk egy látogatást a közeli falucskában. Nézegetem a helyiek bódéit, a teleszemetelt, de még így is gyönyörû tengerpartot, a ferde pálmákat és a majdnem-fehér homokot, miközben innen-onnan ebédre invitálnak a földre terített pokrócokon étkezõ emberek. Ezúttal nem bohóckodik a falu vezetõje, õszinték az emberek, autentikus az élmény. Jobb, mintha együtt jöttünk volna a csoporttal.

Falu, paradicsomi környezetben.
Ebéd a hûvösben.
Itt ezt adja a természet.
Forrás: Szabadlábon

A megbeszélt találkozási idõpontot mindössze néhány perccel késsük le, az emberekkel megrakott, indulásra kész csónak mégis a keresésünkre indul. Meglátjuk õket a partról, így két perc múlva már mi is a ladikban ülünk. Még szerencse, hogy a csomagokat jó elõre bekészítettük. Megbukik hát a leghíresebb show-elem, a "Fiji-time" koncepciója is. A mindenhol fennhangon és büszkén hirdetett belassult életvitel ("Fiji-time is somewhere between GMT and infinity.") hallatán a legtöbb turista majd' bevizel örömében, nem csoda hát, hogy a helyiek beépítik az országimázsba. De akkor mégis hogy van az, hogy pár perc késés nem fér bele ebbe a híres Pató Pál-i idõszámításba? Elmondom: kamu az egész. Vegyük észre, hogy a díszletek mögött egy olyan precíz és kiforrott mechanizmus zakatol, amely a szigetvilágon belül turisták százezreit képes megforgatni egyetlen szezon alatt. Ha a vendéglátók a "Fiji-time" szerint lazáskodnának, pillanatok alatt megakadna a gépezet.

Újabb kompozás után újabb szigetre érkezünk, ezúttal a Sunset Waya vendégszeretetét élvezzük. Elsõre jópofa, másodszorra azonban lelombozó a népviseletbe öltözött személyzet parton elõadott, állófogadás jellegû zenés performansza.

Látványos, szó se róla - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Az eligazítás szinte szóról-szóra ugyanaz, mint az elõzõ helyeken, eltérést mindössze az áramfejlesztõ üzemórái jelentenek. Értékeinket betesszük a recepció széfjébe. Csak néhány óra múlva vesszük észre, hogy az ügyeletes hölgy valamikor lehúzta a rolót, és aznapra szó nélkül elhajózott. Mi van, ha valaki szívgyógyszert adott át pár órás megõrzésre? Mindegy, a cuccokat majd visszakérjük holnap.

A hely egyébként szimpatikus. Franciaágyas bungallót kapunk, saját fürdõszobával. A tusolás és a wc-használat örömeit azonban megzavarja a vályogtégla és a tetõgerenda találkozásánál fészkelõ tenyérnyi pók. Próbálom lecsapni, de õ az ügyesebb. A fürge, szintén méretes gyíkokkal már fel sem veszem a harcot. Hagyjuk a fenébe az egészet, inkább megyünk vacsorázni.

Az legalább jobb, mint a tegnapi moslék. Sõt, repeta is van, vita nélkül. A sört viszonylag drágán mérik, mégis legurítunk belõle néhányat az asztal mellett. A háziak szemmel láthatóan rühös és éhenkórász kutyája az asztal alatt hozzádörgölõzik a lábamhoz. Ijedtemben akkorát ugrok, hogy beverem a térdem egy méretes csavarba. A helye még napokkal késõbb is fáj.

Éjjel, miközben mi az igazak álmát alusszuk, egy rágcsáló bemászik a szobába. Kibontja a nemrég vásárolt, Pilóta kekszre hajazó édesség csomagolását, szétválaszt néhány korongot, megeszi a tölteléket, majd mint aki jól végezte dolgát, odacsinál az asztal közepére. A produktumot mi csak reggel vesszük észre, rögtön keresni is kezdem, hogy hol jöhetett be a bestia. Elvégre minden ablakon és ajtón szúnyogháló van! De minek, kérdem én, ha van egy harminc centis rés a fal és a tetõ között?


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 7., szombat]

A drága cápaetetés, a hõgutát okozó trekking és a már kipróbált snorkelezés helyett ma inkább saját magunk alakítjuk a programot. A környéken lébecolunk, csobbanunk, döglünk a függõágyban, fotózgatunk, beszélgetünk, és meglessük Simi kókuszdiókról szóló fergeteges elõadását [errõl majd máskor - a szerk.].

A Sunset Waya környéke.
A víz csobbanásra csábít.
Simi semmi perc alatt mászott fel a fára.
Forrás: Szabadlábon

Késõ délután pattanunk be a motorcsónakba, közben a népviseletbe öltözött személyzet végig muzsikál. Amint hallótávolságon kívül érünk, abbamarad a mûsor, vetkõznek a zenészek, kialszik a lámpa. Pár perccel késõbb már a katamarán fedélzetén vagyunk, ahol több ismerõs arc köszön vissza ránk. Szakadó esõben érkezünk meg a fõsziget kikötõjébe. Felülünk egy buszra, aminek nincs üvegablaka - a vízelterelésrõl egy átlátszó mûanyag fólia hivatott gondoskodni. Az elõttünk ülõ kövér amerikai turista agyában sajnos nem születik meg a felismerés, hogy ha õ felhajtja a fóliát és kifelé kukucskál, akkor bizony még több sorral mögénk is bever a víz. Jobb a békesség, meg hamarosan egyébként is leszállunk, ezért nem szólunk neki. Távozásunkkor mosolyog, bye-bye, beléd is.

Vacsora után kitaxizunk a reptérre. A non-stop üzemelõ utazási iroda transzszexuális alkalmazottjának elmondjuk tapasztalatainkat, benyomásainkat, hogy legalább hozzá is érkezzen valami visszacsatolás, mielõtt legközelebb ajánl valakinek valamit. Nagyon hálás, értékeli az õszinteségünket. Cserébe invitál, hogy a reggeli gépindulásig töltsük az éjszakát az iroda kényelmes ülõgarnitúráin. Elfogadjuk. Ezután pedig örülünk az áramnak, az ingyen internetnek, a reptéri tusolónak, a gyík-, és pókmentes mosdónak, a hûvösnek, a szúnyogmentességnek, a reptéren vásárolható élelemnek, et cetera, et cetera...

Bula Fiji - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Beszámolónk mindenképpen az alábbi fenntartásokkal olvasandó:
1) Minden bizonnyal sokkal pozitívabb kicsengésû észrevételeket tudunk papírra vetni, ha a munkából kiszakadva, két hétre érkezünk a Fidzsi-szigetekre.
2) Vélhetõen sokkal vidámabban nyilatkoztunk volna akkor is, ha a Fidzsi-szigetek elõtt nem ugrunk be a varázslatos Bora Borára, vagy a lenyûgözõ Húsvét-szigetre.
3) Nyilván más lett volna az élmény, ha vastagabb keretbõl gazdálkodhatunk és drágább szigetek színvonalasabb szállásain hajthatjuk álomra a fejünket.
4) Hangsúlyozni szeretnénk, hogy jegyzeteink fõleg az embereken múló dolgokról fogalmaznak negatívan. Amit a természet mûvelt a Fidzsi-szigetekkel, az szerintünk maga a csoda.
5) Elképzelhetõ, hogy a fenti történet egy olyan végtelenül szerencsétlen pechszéria folyománya, amely százezer utazóból csak kettõvel történik meg.




Hozzászólások
Tóth Anikó mondta [2009.04.15. 0 óra 02 perckor]:

Fiji-n jártunkkor szinte lehetetlen volt nem kipróbálni a helyi lakosok körében talán nem véletlen igen kedvelt, kissé (hmm...) halucinogén Kava italt. Ti találkoztatok vele?
Roland mondta [2009.04.16. 14 óra 04 perckor]:

Nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a mi látogatásunk a "Hogyan ne menjünk Fidzsire nyaralni?" tökéletes példája volt.
Alexq mondta [2009.04.18. 12 óra 09 perckor]:

Roland, a kedvemért a legjobb csajokat fényképezd már le és tedd fel az oldalra. Minden helyszínrõl legalább egyet! Lesz egy kész gyûjteményünk :D Na, ne kéresd magad ;) Hazajössz és elemezzük majd a világ nõit...
Roland mondta [2009.04.18. 21 óra 33 perckor]:

Nem, ezen a blogon ilyen biztosan nem lesz. A világháló már amúgy is tele van a témával foglalkozó weboldalakkal...




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?