2009.04.13. Pedig Fidzsi biztosan szuper hely

Ha Polinéziáról írott beszámolóink kapcsán felmerült önben a gondolat, hogy objektivitásunk a Húsvét-szigeten vagy Bora Borán végleg odaveszett, és kezdünk szép lassan mindent rózsaszínben látni, akkor nosza, vessen egy pillantást az útinapló most következ?, kritikus jegyzeteibe is.


De még miel?tt a lenti hiperhivatkozásra kattintana, hadd kérjünk önt?l valamit: ha a fotók és a szöveg láttán az az ?szinte vélemény fogalmazódna meg a fejében, hogy "Rohadjon meg az, aki még ilyen környezetben sem tudja jól érezni magát!", kérjük, gondolja át a bejegyzés végén található disclaimer-gy?jteményt is!

[Részlet az útinaplóból - 2009. március 3., kedd]

Reggel begy?jtjük az elkallódott csomagot, majd különböz? utazási irodák ajánlatait átböngészve, az egyes szigetek jellemz?ir?l tartott kisel?adásokat türelmesen végighallgatva Fidzsi háromszázhúsz szigete közül kiválasztottunk hármat*.


Miután a válogatással végzünk, lefoglaljuk a szállásokat, megvesszük az egyhetes kompbérletet, majd a rekken? h?ségben kicuccolunk a reptér mellett lév? buszmegállóba. Az árnyékban várakozva mindkett?nkben kialakul az a sejtés, hogy a csendes-óceáni szigetek közül Fidzsin lesz a legélvezetesebb a hátizsákos utazás. A turizmus gépezete szemmel láthatóan olajozottan m?ködik, az utazás testre szabása gyerekjáték, az ügyintéz?k kedvesek, felkészültek, türelmesek és rugalmasak. A Dél-Amerikában oly gyakran tapasztalt dilettantizmusnak nyoma sincs, a jellemzésre talán még a "profi" jelz? sem alaptalan. A pénzkezelés, a foglalások bonyolítása és a makulátlan dokumentálás láttán például csak elismer?en hümmöghet az ember.

Túl sok id?nk a benyomások értékelésére nincs, a reptér és a hajóállomás között ingázó helyijárat gyorsan megérkezik. Sof?rje az utazási irodák dolgozóihoz hasonlóan végtelenül barátságos, az ötvenes fekete fazon akár még egy rövid bevásárlást is végigvárna a kedvünkért, ha idejében szólunk neki az út során (a negyvenf?s buszon meglep? módon rajtunk kívül senki nem utazik).

A kiköt?i csomagkezelés gördülékenységén immáron annyira nem lep?dünk meg. Több száz utast szállító katamaránunk délután kett? magasságában hagyja el a partokat, majd a Viti Levutól észak-nyugatra fekv? felé veszi az irányt. Mivel aznapi menedékünk, a Bounty Island az els? megállók között van, túl sokáig nem utazunk a komppal. A hatékony logisztika** láttán azonban mégis kalapot kell emelnünk.


Egy motorcsónakban suhanunk a lefoglalt szállás felé, a távolból még látjuk, ahogy a sárga katamarán odébbáll. Kötött testfelépítés? hajósunk a partig kormányozza a csónakot. Beugrunk a sekély vízbe, átvesszük a csomagokat, kés?bb pedig a szállást is. Ablaktalan, emeletes ágyakkal telerakott teremben cuccolunk le, majd örömmel nyugtázzuk, hogy a légkondícionáló és a ventillátor legalább m?ködik. Teszünk egy sétát a parton, lábunkkal élvezzük a víz és a homok melegét. A naplemente nyugalmát azonban megzavarja a hirtelen el?kerül? rengeteg szúnyog. Visszamenekülünk a szállásra, de út közben nem tudjuk megállni, hogy ne próbáljuk ki a vízre néz?, fából épített és pálmalevelekkel fedett napágyakat.

Vacsora el?tt kérünk két jéghideg sört, iszogatás közben pedig az infrastruktúrával ismerkedünk. Számomra kiábrándító, hogy medence is van, alig néhány méterre a homokos tengerparttól. Megérkezik az elemózsia: a kiszolgálás udvarias, a hal pedig akkora, hogy könnyedén kifog rajtam. Többször is nekidurálom magam, de nem megy, akárhogy is küzdök. Kés?bb még iszogatás, beszélgetés, majd tus, aztán alvás a kellemesre h?tött teremben. Éjszaka az emberek jönnek-mennek, de ez fél év hátizsákozás után már igazán nem zavaró.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 4., szerda]

Reggel a konyha szintén nem okoz csalódást, a választék b?séges, az étel finom. A kellemesen meleg id?t sajnos már nem tudjuk kiélvezni, hamarosan indulunk tovább az els? olyan szigetre, ahol több napot is leszünk. Néhány apróság azért még felt?nik, miel?tt búcsút intenénk a helynek. Például az, hogy a házigazdák a wc bejárata elé helyeztek, elkerülend? a homok bevitelét. Vagy az, hogy moai-jelleg? faszobor nézi a vizet a veranda mellett (nyilván show-elem, de a szoborfej-kultúra Polinézia után itt is honos). El?z? este amellett is simán elmentem, hogy mennyire sok korall hever a homokban.

Rövid csomagrakodás és motorcsónakozás után már a légkondis katamaránnal szeljük a vizet. Megálló megállót követ, a hajó orránál néhány meleg srác élvezi a fel-felcsapódó hullámokat. Már vagy két órája vagyunk úton, amikor megüresedik az elüls? fedélzet. Kiállok a korláthoz, néhány perccel kés?bb pedig valami a távolban kiugrik a vízb?l. Nem látni, hogy mi az. Majd az egész lejátszódik ismét, immáron a hajó orrától néhány méterre. Atyavilág, delfinek! Hárman-négyen lehetnek, egymás után dobálják fel magukat a leveg?be, láthatóan élvezik a mókát. Némelyikük szembe úszik a hajóval, ekkor érzékelem csak, hogy a vízben mennyire villámgyorsan mozognak ezek az eml?sök. Egy perccel kés?bb a kapitány bemondja a delfinek tényét, és már tódul is a nép a fedélzetre. Lelassítunk, a delfinek elt?nnek.

A mi megállónk egyike a legészakabbra lév?knek, így több mint három órát hajózunk, mire átszállunk a Nabua Lodge, vagyis a soron következ? szállás csónakjába. A sziget sokkal nagyobbnak és zöldebbnek t?nik, mint az el?z?. Örülünk, de nem tudjuk, hogy el?re iszunk a medve b?rére.


Érkezés után végighallgatjuk a tegnapival szinte szóról-szóra megegyez? eligazítást (vagyis a házirendet), majd bemegyünk a négyágyas bungallónkba. Kegyetlen csatornaszag és leveg?tlenség fogad, mondják, hogy a wc elromlott. Az ágyak fölé kifeszített szúnyoghálóknak örülünk, naivan azt gondoljuk, hogy akkor ezzel legalább nekünk már nem kell majd bíbel?dnünk.

A délután hátralév? részét snorkelezéssel ütjük el. Néhány fehér halon és egy kék tengericsillagon kívül mást nem találunk az öbölben, ennek ellenére élvezzük a dolgot. A homokos part és a pálmafák látványával nem tudunk betelni, a sós vízr?l pedig alig akarjuk elhinni, hogy ennyire meleg is tud lenni. Magyarországon ekkor még fagyokról szólnak a híradások, igazán szerencsésnek érezzük magunkat.

A táborban napjában négyszer verik bottal az üres farönköt. Háromszor az étkezés, egyszer a csónak indulása miatt. Már sötétedik, amikor meghalljuk az ismer?s hangot. Vacsoraid?ben többször jön a feketeleves. A kimondottan silány ételt a verandán szolgálják fel; mi (vagy húsz másik hátizsákos fiatal társaságában) azt esszük, a szúnyogok pedig bennünket. Moszkítóháló sehol, a személyzetnek van füstöl?je ugyan, mégsem nem gyújtják meg. A szúnyogok jóllaknak, én nem, sajnos éhes maradok. Repetáznék, de nem engedik. Vennék valamit a büfében, de kekszen kívül nincs semmi. Sörrel pótolom az ?rt.

Este kilenc körül a házigazda el?adja a "mi itt egy nagy család vagyunk" cím?, begyakoroltnak t?n? mondókáját, majd ilyen-olyan zenés társasjátékokra invitál. Megnézem a lejátszóban pörg? lemezt: Tahiti népzenét adnak el helyiként. Még egy végtelenül bugyuta táncot is eljáratnak velünk; sajnos a tizedik lépés után azt érzem, hogy ehhez én már túl öreg vagyok. Mellettem a huszonegy éves ausztrál lányka roppantul élvezi a csinnadrattát. Hát persze - akkora, hogy otthon biztos senki sem viszi táncba. Több vendég is kezdi kínosan érezni magát, néhányan félrevonulnak. Mi is így teszünk. Bevackolunk a b?zölg? bungallóba, ahol jót beszélgetünk egy angol párossal, miközben a lyukakat foltozzuk az ágyakat körülvev? szúnyoghálókon.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 5., csütörtök]

Délel?tt blogolnék, hisz hatalmas a lemaradás, b?ven lenne mir?l írni. Áram viszont nincs. Megtudom, hogy a dízel drága, így naponta csak néhány órára kapcsolják be az áramfejleszt?t. Rosszul érint a hír, ezek szerint nem itt fogom képerny?re vetni azt a sok érdekességet, ami velünk történt az utóbbi pár hétben.

Napi költségvetésünket a kompbérlet és a szállásdíj er?sen megterheli, így a drágábbnál-drágább programlehet?ségek nagy részét kihagyjuk. Helyette a táborral és a szigettel ismerkedünk. A rendezett kertben számos bungalló sorakozik, talán nem mind olyan büdös, mint a miénk. Rengeteg a pálma, tompa puffanással óránként pottyannak le a kókuszdiók a f?be. Az a szabály, hogy ami leesett, az ingyen fogyasztható. Néhányat meg is kóstolunk, a kókusztej rendkívüli módon ízlik. Megtudjuk, hogy a szigeten van egy falu is, ahová átsétálva pénzért hajlandók nekünk megmutatni a helyi iskolát, a templomot, meg az egyéb nevezetességeket. Kihagyjuk, talán majd máskor. A sziget populációjának nagyságáról eltér? adatokat hallunk, talán valahol négyszáz körül lehet az igazság. Sétálgatunk a part mentén, rengeteg a tenyérnyi kagylóhéj.

Snorkelezésre azért futja: egy ausztrál fiúval és egy négy(!) éve úton lév? svéd lánnyal közösen megyünk el a kék lagúnába, ami a szervez?k szerint ideális hely a vízi él?világ megismerésére. Így is van, egy pipával és egy szemüveggel felszerelkezve olyat látunk, amit el?tte még soha. Elég beletenni a fejünket a vízbe, máris ötven színes hal húz át a szemünk el?tt. Némelyik olyannyira kíváncsi, hogy hagyja magát megérinteni is. Fáj a szívem, hogy a hatalmas tengericsillagokat, a piros-fehér bohóchalakat, a sárgásbarna csikóhalakat és a többi csodát nem tudom fényképen megörökíteni. A part szebb, mint eddig Fidzsin bárhol, selymes a homok, t?z a nap, a langyos hullámok pedig barna kókuszdiót sodornak a fövenyen oda-vissza. Hosszasan lubickolunk, felh?tlenül boldogok vagyunk.


Délután megyünk csak vissza a szállásra, ahol a sok úszás és napozás után ránk tör a fáradtság. Aludni a meleg miatt mégsem tudunk. Elsétálunk a falu felé, közben leny?göz a roppant dús vegetáció látványa. A távolból halljuk, hogy ütik a rönköt - vacsoraid? közeleg. A forgatókönyv ezúttal is nagyban hasonlít a tegnapira: kevés és rossz az étel, a szúnyogok szívják a vérem (miközben a végtagjaimra fújt moszkítópermeten röhögnek), repetát csak hangos szóváltás árán kapok, a bárpult pedig szinte üres. Menetrendszer?en érkezik a "mi itt egy nagy család vagyunk" duma, majd a kötelez? tánc. Szinte csak az újak vannak jelen, aki már tegnap is itt volt, ma tuti, hogy kihagyja. A személyzet er?ltetettnek t?n? "How are you today?" kérdéseit örömmel cserélném valami ízletes vacsorára.

Az esti áramnál még töltöm valamicskét a laptopot, majd letusolok az udvari zuhanyzóban (ugye mindenkinek egyértelm?, hogy csak hideg víz van), végül pedig bebújok az ágyba, a szúnyogháló alá. Ancsi ekkor szúr ki egy gyufásdoboznyi méret? csótányt a földön. Nagy felbolydulás támad. Nem értem, hogy újonnan érkezett szobatársunk mit bénázik - háromszor tapos rá a csótányra, de csak nem tudja kinyúvasztani a dögöt. Végül elhárul a veszély, még beszélgetünk egy darabig, aztán bevágjuk a szunyát.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 6., péntek]

Miel?tt végleg búcsút intenénk a Nabua Lodge páratlan örömeinek, teszünk egy látogatást a közeli falucskában. Nézegetem a helyiek bódéit, a teleszemetelt, de még így is gyönyör? tengerpartot, a ferde pálmákat és a majdnem-fehér homokot, miközben innen-onnan ebédre invitálnak a földre terített pokrócokon étkez? emberek. Ezúttal nem bohóckodik a falu vezet?je, ?szinték az emberek, autentikus az élmény. Jobb, mintha együtt jöttünk volna a csoporttal.


A megbeszélt találkozási id?pontot mindössze néhány perccel késsük le, az emberekkel megrakott, indulásra kész csónak mégis a keresésünkre indul. Meglátjuk ?ket a partról, így két perc múlva már mi is a ladikban ülünk. Még szerencse, hogy a csomagokat jó el?re bekészítettük. Megbukik hát a leghíresebb show-elem, a "Fiji-time" koncepciója is. A mindenhol fennhangon és büszkén hirdetett belassult életvitel ("Fiji-time is somewhere between GMT and infinity.") hallatán a legtöbb turista majd' bevizel örömében, nem csoda hát, hogy a helyiek beépítik az országimázsba. De akkor mégis hogy van az, hogy pár perc késés nem fér bele ebbe a híres Pató Pál-i id?számításba? Elmondom: kamu az egész. Vegyük észre, hogy a díszletek mögött egy olyan precíz és kiforrott mechanizmus zakatol, amely a szigetvilágon belül turisták százezreit képes megforgatni egyetlen szezon alatt. Ha a vendéglátók a "Fiji-time" szerint lazáskodnának, pillanatok alatt megakadna a gépezet.

Újabb kompozás után újabb szigetre érkezünk, ezúttal a Sunset Waya vendégszeretetét élvezzük. Els?re jópofa, másodszorra azonban lelombozó a népviseletbe öltözött személyzet parton el?adott, állófogadás jelleg? zenés performansza.


Az eligazítás szinte szóról-szóra ugyanaz, mint az el?z? helyeken, eltérést mindössze az áramfejleszt? üzemórái jelentenek. Értékeinket betesszük a recepció széfjébe. Csak néhány óra múlva vesszük észre, hogy az ügyeletes hölgy valamikor lehúzta a rolót, és aznapra szó nélkül elhajózott. Mi van, ha valaki szívgyógyszert adott át pár órás meg?rzésre? Mindegy, a cuccokat majd visszakérjük holnap.

A hely egyébként szimpatikus. Franciaágyas bungallót kapunk, saját fürd?szobával. A tusolás és a wc-használat örömeit azonban megzavarja a vályogtégla és a tet?gerenda találkozásánál fészkel? . Próbálom lecsapni, de ? az ügyesebb. A fürge, szintén méretes gyíkokkal már fel sem veszem a harcot. Hagyjuk a fenébe az egészet, inkább megyünk vacsorázni.

Az legalább jobb, mint a tegnapi moslék. S?t, repeta is van, vita nélkül. A sört viszonylag drágán mérik, mégis legurítunk bel?le néhányat az asztal mellett. A háziak szemmel láthatóan rühös és éhenkórász kutyája az asztal alatt hozzádörgöl?zik a lábamhoz. Ijedtemben akkorát ugrok, hogy beverem a térdem egy méretes csavarba. A helye még napokkal kés?bb is fáj.

Éjjel, miközben mi az igazak álmát alusszuk, egy rágcsáló bemászik a szobába. Kibontja a nemrég vásárolt, Pilóta kekszre hajazó édesség csomagolását, szétválaszt néhány korongot, megeszi a tölteléket, majd mint aki jól végezte dolgát, odacsinál az asztal közepére. A produktumot mi csak reggel vesszük észre, rögtön keresni is kezdem, hogy hol jöhetett be a bestia. Elvégre minden ablakon és ajtón szúnyogháló van! De minek, kérdem én, ha van egy harminc centis rés a fal és a tet? között?


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 7., szombat]

A drága cápaetetés, a h?gutát okozó trekking és a már kipróbált snorkelezés helyett ma inkább saját magunk alakítjuk a programot. A környéken lébecolunk, csobbanunk, döglünk a függ?ágyban, fotózgatunk, beszélgetünk, és meglessük Simi kókuszdiókról szóló fergeteges el?adását [err?l majd máskor - a szerk.].


Kés? délután pattanunk be a motorcsónakba, közben a népviseletbe öltözött személyzet végig muzsikál. Amint hallótávolságon kívül érünk, abbamarad a m?sor, vetk?znek a zenészek, kialszik a lámpa. Pár perccel kés?bb már a katamarán fedélzetén vagyunk, ahol több ismer?s arc köszön vissza ránk. Szakadó es?ben érkezünk meg a f?sziget kiköt?jébe. Felülünk egy buszra, aminek nincs üvegablaka - a vízelterelésr?l egy átlátszó m?anyag fólia hivatott gondoskodni. Az el?ttünk ül? kövér amerikai turista agyában sajnos nem születik meg a felismerés, hogy ha ? felhajtja a fóliát és kifelé kukucskál, akkor bizony még több sorral mögénk is bever a víz. Jobb a békesség, meg hamarosan egyébként is leszállunk, ezért nem szólunk neki. Távozásunkkor mosolyog, bye-bye, beléd is.

Vacsora után kitaxizunk a reptérre. A non-stop üzemel? utazási iroda transzszexuális alkalmazottjának elmondjuk tapasztalatainkat, benyomásainkat, hogy legalább hozzá is érkezzen valami visszacsatolás, miel?tt legközelebb ajánl valakinek valamit. Nagyon hálás, értékeli az ?szinteségünket. Cserébe invitál, hogy a reggeli gépindulásig töltsük az éjszakát az iroda kényelmes ül?garnitúráin. Elfogadjuk. Ezután pedig örülünk az áramnak, az ingyen internetnek, a reptéri tusolónak, a gyík-, és pókmentes mosdónak, a h?vösnek, a szúnyogmentességnek, a reptéren vásárolható élelemnek, et cetera, et cetera...