2009.05.27. Hello, Mister!

Roland írta,
13 óra 45 perckor,
Indonézia témakörben.
A földgömbre pillantva Indonézia nem tûnik annyira nagynak, mint amekkora valójában. Pedig az Egyenlítõ két oldalán, Malajzia és Ausztrália között elterülõ ország területe majdhogynem kétmilló négyzetkilométer, lakosainak száma pedig bõven meghaladja a kétszázmilliót (ezzel Kína, India és az USA után a negyedik legnépesebb nemzet a világon). A hozzávetõlegesen tizennyolcezer szigetbõl álló Indonézia azon túl hogy nagy, földrajzilag, etnikailag, vallásilag és kulturálisan még rendkívül változatos is, ezért az ország nem éppen egy könnyû falat az utazók étlapján. Az elõzetesen betervezett két héttel ellentétben én végül egy hónapot töltöttem az indonéz szigetvilágban, de szívem szerint még hatot simán maradtam volna (és biztos vagyok benne, hogy az a hat is hasonlóan tartalmasan telt volna).

Dzsakartai gyerekek - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Ausztráliából én egyenesen az indonéz fõvárosba, Dzsakartába érkeztem, amely Jáva szigetének északnyugati csücskében helyezkedik el. Miután az ország függetlenségét 1945-ben kikiáltó Sukarno elnökrõl elnevezett repülõtéren felvettem a harminc napnyi ott-tartózkodásra jogosító vízumot, leültem nézelõdni egy kicsit a terminál várójában. Hogy én vagyok az egyetlen fehér ember a környéken, az ugyanannyira szokatlan volt, mint a tenyeret fél perc után ragadóssá tevõ, fullasztóan magas páratartalom. A közeli talponállóban gurítottam egy üdítõt, de máig nem tudom eldönteni, hogy vajon a pultos srác már-már számomra kellemetlen alázatán, vagy a nevetségesen alacsony árakon lepõdtem-e meg jobban. Utóbbiaknak egyébként különösen örültem ― végre esély mutatkozott az elmúlt hetekben elszaladt költségvetés helyrerántására.

A taxis haramiák általában rosszarcú népek, Dzsakarta repterén mégis egyfajta gyermeki naivitás ült az fuvarosok ábrázatán. Talán ezért alkudtam bátran és sikerrel a meghirdetett listaárakból, és ezért kezdtem el játszani az idegeiken azzal, hogy még a nyomott árú viteldíjat is el akartam harmadolni további utastársak beszervezésével. Hiába mondogatták, hogy errefelé kevés a hátizsákos turista, meg hogy az ide érkezõ koreaiak és kínaiak többségéért jön valaki a reptérre, én csak kivártam néhány gép leszállását és csak beszerveztem magam mellé egy meglepõen kedves cseh párost* a taxiba.

*Gyanítom, õk nem látták a "Taken" címû filmet, amiben hasonló módon vezetnek meg két Párizsba érkezõ amerikai tinilányt. Nekünk a dél-amerikai buszokon sajnos legalább háromszor kellett végigszenvednünk Liam Neeson legújabb filmjét és vele együtt ezt a szakállas trükköt.

Útikönyveink megbízható szállásokat a Jalan Jaksa negyedben ajánlottak, így a reptérrõl egyenesen a város szívében található turistaövezetbe mentünk (Dzsakarta milyenségébõl az éjszaka sötétjében alig érzékeltem valamit). Egy vendégház ablaktalan, zörgõ ventillátorral felszerelt, salétromos falú szobáját vettem ki végül öt dollárért, amit egy ideig egy albínó gyíkkal kellett megosztanom. Eleinte furcsa volt a sok bogár és az egyéb kúszó-mászó állat a kizárólag hidegvizes tusolóval rendelkezõ közös fürdõben, néhány nap alatt azonban megszoktam a környezetet (nem tudtam, hogy Indonéziában lesz ez még így se). Itt egy fotó a vendégház éberen õrködõ éjszakai személyzetérõl.

Annak ellenére, hogy a Dzsakartába látogató turisták többsége csak egy átszállás (és maximum két éjszaka) erejéig érkezik a városba, én boldogan töltöttem el tizenkét napot az ország kulturális, politikai és pénzügyi központjában. A kivételesen hosszú ottlétnek két oka is volt: egyrészt még bõven bennem volt a Sydney-ben rámtörõ fáradtság és mozdulatlanság iránti vágy, másrészt pedig felettébb tetszett az ázsiai nagyváros zsibvásár jellege.

Az elsõ pár napban a környék kávézóin és éttermein túl nemigen merészkedtem: olvasgattam, jegeskávék társaságában blogot frissítettem, sporteseményeket izgultam végig, vagy éppen az otthoniakkal ápoltam a kapcsolatot. A nappalok ezalatt valahogyan helyet cseréltek az éjszakákkal: hajnalban, csatornalyukba osonó patkányok és városi denevérek között botorkáltam haza, nappal aludtam ki magam, sötétedés után pedig újból a belváros non-stop vendéglátóegységei felé vettem az irányt. Ezeken a dzsakartai éjjeleken gondoltam ki azt is, hogy az elkövetkezendõ néhány hónapban hogyan és merre vigyen majd utam az ázsiai kontinensen belül.

Kíváncsiságom körülbelül egy hét után gyõzte le a fáradtságot, így ekkor indultam el felfedezni az indonéz fõváros egyéb arcait (eleinte gyalogosan, késõbb pedig egy robogó nyergében).

Mindenek elõtt - a méretek érzékeltetésére - megjegyezném, hogy ma Dzsakartában nagyjából kilencmillió ember él. Ha ehhez még hozzávesszük az agglomerációt is, már huszonhárommillió lakosról beszélünk. A populáció növekedése az utóbbi négy évtizedben robbanásszerûen történt, így talán nem meglepõ, hogy a fõváros ma számos infrastrukturális és szociális problémával küzd. Nézzünk ezek közül néhányat.

  • Közlekedés. Szerencsére az indonézek már régen rájöttek a robogózás elõnyeire, így nap mint nap milliók gurulnak két keréken szerte a városban. Ennyi mopedet egy helyen én még életemben nem láttam. A robogósok többsége még véletlenül sem jaszkarizik, csak szimplán elgurul A-ból B-be, azt viszont meglehetõsen gyorsan és lendületesen teszi. Európai motoros tapasztalattal a hátam mögött furcsa volt úgy döngetni, hogy bizony hárman-négyen is vagyunk egymás mellett a sávban, olykor csak centikre a másik motorjától. Az úthálózat is megér egy gondolatot. Dzsakartában számos olyan többsávos autóút kanyarog, amin a forgalom csak egyetlen irányba halad. Elágazásokkal és lehajtókkal sokszor találkozni, szembejövõ forgalommal viszont jóval kevesebbszer. Ezáltal folyékonyabb ugyan a közlekedés és kevesebb a dugó, a helyismerettel nem rendelkezõ turista dolga viszont beszédes táblák hiányában exponenciálisan nehezebb. Ez különösen akkor zavaró, ha az ember iterálva keres valamit, és rájön, hogy a másik irányba kellene menni ― megfordulni ilyenkor nem lehet, sõt, általában még látótávolságban sincs olyan út, ami visszafelé vezetne.
  • Levegõszennyezés. Dzsakartában nagyon ritkán látni a napot a várost felhõként betakaró szmog miatt. Dugóban ácsorogva az alapból is kellemetlen trópusi klíma a forró kipufogógázokkal együtt bizony gatyáig izzasztja az embert. Én roppant mód kedvelem a kétütemû technológiát, itt mégis áldásként éltem meg, hogy a motorok többsége már korszerûbb, négyütemû blokkal gurul. 1992. óta Dzsakartában is él a "három az egyben" szabály, ami bizonyos szakaszokon megtiltja a háromnál kevesebb utast szállító jármûvek behajtását. A szmog elleni védekezés eszközeként Dzsakarta utcáin rengetegen maszkban motoroznak.
  • Szemét. Bár a belvárosban minden éjjel utcaseprõk takarítanak, a külsõbb negyedekben azért jól látszik, hogy Dzsakarta fuldoklik a szemétben.
  • Áradások. A fõvárost behálózó tizenhárom folyó az esõs évszakban alaposan meg tud áradni, amit a nem megfelelõ csatorna-, és vízelvezetõ rendszer képtelen lekezelni (a város negyven százaléka egyébként a tenger szintje alatt fekszik). Legutóbb 2007. februárjában kapta el Dzsakartát egy nagyobb katasztrófa, akkor a város több mint fele került víz alá. Közel félmillió ember kényszerült otthonának elhagyására, helyenként hat méter magasan állt a víz, a folyók pedig komplett gettókat tüntettek el egyik napról a másikra. A katasztrófák hátterében állítólag a nyakló nélküli építkezések és az azzal járó tó-, csatorna-, és kútbetemetések állnak.
  • Szegénység. Az indonéz szigetvilág legkülönbözõbb szegleteibõl évrõl-évre rengeteg bevándorló érkezik a fõvárosba egy jobb és szebb élet reményében. Limához hasonlóan ebben az olvasztótégelyben sem könnyû a boldogulás, így sokan a nyomornegyedeknél nem is jutnak tovább. Bár a világ körüli utazás során láttam már számos példát a szegénység és a csillogás kontrasztjára, mégis egyik sem volt annyira mellbevágó, mint a dzsakartai helyzet. Elõfordult, hogy letérve a gyorsforgalmi útról bekeveredtem egy gettóba, ahol az öregek sárban ülve ették a döglegyek lepte húsokat, a háttérben pedig ott csillogott a Ritz-Carlton sokemeletes felhõkarcolója.

A gomba módra szaporodó toronyházak**, plázák, omladozó lakóépületek és nyomornegyedek kaotikus keverékét egyébként jellemzõen muzulmán férfiak és nõk lakják (utóbbiak még az egyenlítõi klímában sem restek viselni a hidzsábot). Az iszlám csodálatos velejárójaként napjában többször zeng a város a müezzinek énekétõl; én például a hangszórókból üvöltõ hajnali fél ötös szólamot díjaztam a leginkább. Gondolták volna, hogy Indonéziában közel kétszázmillió muzulmán él?

**Az ázsiai itiner újragondolása révén néhány repülést késõbbre kellett halasztanom. Ezt elintézendõ három légitársaságot személyesen kellett felkeresnem az indonéz fõvárosban. A belvárosi lokáció miatt az elsõ kettõt még viszonylag gyorsan megtaláltam, a British Airways irodájának felkutatásáért azonban vért izzadtam. Ott volt a cím és a térkép is a kezemben, mégis négy órába tellett megtalálni a szóban forgó toronyházat, amely annyira új volt, hogy a megkérdezett járókelõk, portások és biztonsági õrök többsége még csak nem is hallott róla. A sikerhez végül egy indonéz motoros futár vitt közelebb (õt követni a dzsakartai forgalomban egyébként külön mûvészet volt).

Dzsakartában meglepõen sokan fõznek különbözõ ételeket az utca kövén, macskák, patkányok, csatornák vagy éppen nyilvános wc-k közvetlen közelében. Az indonéz konyha remekeivel én inkább éttermekben ismerkedtem ― ott csak csótány volt, ami azért mégiscsak másabb érzés.

A kék fal mögött nyilvános wc van.
Komplett utcai konyha és megilletõdött tulajdonosa. A faszínû kockák fõtt rizst rejtenek.
Pálcikára tûzött, roston sütött és folyamatosan legyezett Sate Ayam, hihetetlen jó illattal.
Forrás: Szabadlábon

Az indonéz fõváros menõnek számító vendéglátóegységei és plázái fõleg gazdag kínaiakkal vannak tele, bár szemmel láthatóan a kevésbé módos indonézek is szívesen menekülnek az iszonyatos meleg és páratartalom elõl a légkondis épületek publikus helyiségeibe. Dzsakarta legpengébb verdáit egytõl-egyig kínaiak vezetik, sok indonéznek ugyanakkor nemhogy autóra, de még lerobbant mopedre sem futja. Az õ mozgatásukról fõleg kerékpáros és robogós taxisok, motoros riksák és autóbuszok gondoskodnak.

Kerékpáros taxi, azaz ojek sepeda indul útnak Dzsakarta történelmi városrészében.
A fõvárosban közel húszezer motoros taxi, azaz bajaj üzemel. Többségük kétütemû.
A buszok hátsó ajtajában kalauz dolgozik. Õ indexel, tereli a forgalmat és vadászik az utasokra.
Forrás: Szabadlábon

Dzsakarta nem bõvelkedik klasszikus értelemben vett látnivalókban. A holland befolyás nyomait õrzõ, múzeumokkal telített óvároson, az egykoron szebb napokat is megért hajókikötõn, a város szívében ágaskodó, 132 méter magas nemzeti emlékmûvön és még néhány, említésre alig érdemes nevezetességen kívül az útikönyvek leginkább vidámparkokat, plázákat és egyéb komplexumokat tudnak a turisták figyelmébe ajánlani.

Mint általában mindenhol, a magas toronyházak Dzsakartában is fantasztikusak.
A nemzeti emlékmûvet Sukarno utolsó merevedésének is gúnyolják.
Osztálykirándulás Kotában, Dzsakarta óvárosában.

Az indonéz fõváros több mint háromszáz évig holland befolyás alatt állt.
Sunda Kelapa kikötõjében állomásozik a világ utolsó, fából épített aktív kereskedelmi flottája.
A város a hollandok idején kezdett el dinamikusan fejlõdni. Akkor még Bataviának hívták.

Kikötõi bazár, Pasar Ikan.
Jellegzetes dzsakartai látkép. Kanális, szemét, lakótelep és befejezetlen felhõkarcoló.
A menõbb bevásárlóközpontok parkolóiba érkezõ autókat bombadetektorokkal vizsgálják át.
Forrás: Szabadlábon

Nyugati majmolásként Indonézia fõvárosát Big Duriannak is nevezik. Bár sokmindenben nem, hardcore szórakozóhelyek tekintetében Dzsakarta biztosan felveszi a versenyt a Nagy Almával. A Stadium nevû óriás-nyúlveremben például csütörtök estétõl hétfõ reggelig megállás nélkül pörögnek a lemezek, drogok, lézersugarak és csillogó diszkógömbök kíséretében.

Zárásként még szeretném elmondani, hogy az indonéz átlagpolgár túl sok angol kifejezést nem ismer, egyet viszont igen, és azt elõszeretettel alkalmazza is. Ami Dél-Amerikában a "Hey, Gringo!", az a szigetországban a "Hello, Mister!". Dzsakarta utcáit járva az iskolás gyerekek, a taxisok és az útszéli árusok szinte ötpercenként kiáltják utánunk a fenti üdvözlést, néha kiegészítve azt egy-egy kósza "How are you?" vagy "Where are you going?" kérdéssel. Én bíztam benne, hogy elõbb-utóbb csak elfogynak ezek a vicces szituációk, de nem ― elvegyülésem lehetetlenségérõl az éles szemû indonéz polgárok mindvégig gondoskodtak.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?