Roland írta,
8 óra 00 perckor,
Indonézia témakörben.
Jáva kultúrájának és történelmi múltjának megismerésére Jogjakarta városa ígérkezett a legideálisabb helyszínnek, ezért Dzsakartából egyenesen a sziget közepén fekvõ félmilliós településre utaztam. A fõvárosi Gambir vasútállomáson árult "bisnis" és "ekonomi" osztályú vonatjegyek közül kíváncsiságból én az utóbbit választottam, tudva azt, hogy légkondícionáló nélkül és valamivel kényelmetlenebb üléseken kell majd végigzötyögnöm a közel tízórás éjszakai szakaszt. Az egyenlítõi klíma éjjel, lehúzott ablakok mellett még akár kellemes is lehetett volna, az elõttem ülõ huzatérzékeny vénasszony azonban indulás után kíméletlenül felhúzta az ablakokat, így pihentetõ bóbiskolás helyett izzadtságban tocsogó pokoljárásban volt részem (a kocsi ráadásul tele volt egymás hegyén-hátán utazó indonézekkel, tehát a helycsere sem volt alternatíva).

Már világosodott, amikor vonatunk befutott a jogjakartai állomásra. Nekiálltam ugyan szállást keresni az ébredõ városban, elfogadható állapotú szobát mégsem sikerült találnom. Visszautasíthatatlan túraajánlatot viszont igen, úgyhogy egy órával késõbb már a várostól mintegy ötven kilométerre fekvõ Borobudur felé robogtam, hat másik turista társaságában*.

*Az a mém megvan, amikor utolsónak szállunk be egy ügynökség mikrobuszába? Hátul ülõ, elõre nézõ fehér fejek, gyors hello, oldalajtó-csapódás, nagy gáz?

Borobudur bejáratánál még nem sejtettem, hogy a világ legnagyobb buddhista építménye ennyire monumentális lesz. A hegyre épült és piramisra emlékeztetõ teraszos sztúpa méretei egészen elképesztõek, az építkezés hetvenöt éve alatt állítólag ötvenötezer köbméter követ mozgattak meg a készítõk, mindezt kézi erõvel, ezerkétszáz évvel ezelõtt. Az építészeti megoldásokon túl Borobudur kövei rengeteg szimbolikus érdekességet rejtenek, kezdve mondjuk a különbözõ szintek egymáshoz viszonyított arányaival, vagy azzal a több ezer narratív és dekoratív kõfaragással, amely az építmény falait díszíti. Az alsó, négyzet alakú teraszokra három kör alakú szint épül, melyeken végig harang alakú, Buddha-szobrot rejtõ sztúpák sorakoznak (a szobrok eltérõ kéztartásai a buddhizmus különféle tanításait jelképezik).

Borobudur tiszta idõben - nézze meg nagyban is!
Forrás: Wikipédia

Borobudur táblái két dolgot kérnek csupán a látogatóktól: 1) ne vigyék haza a kisebb köveket és 2) ne másszanak fel a párkányokra. Ennek fényében különösen felháborító volt az az agyatlan turista, aki az egyik kiszögellésen pózolva vagy negyedórán keresztül fotóztatta magát társával. Mivel kíváncsi voltam, hogy melyik náció képes ekkora barmok kinevelésére, bámészkodást színlelve közelebb ólálkodtam. Mit tippelnek, milyen nyelven beszélgettek? Hát persze, hogy magyarul.

Sajnos ottjártamkor sûrû köd ereszkedett a tájra, így igazán szép fotókat azon a reggelen lehetetlenség volt készíteni. Azért mutatok párat az érdekesebbek közül.

Az építményt 2.670 ehhez hasonló dombormû díszíti.
A felsõ három szint harang alakú sztúpákkal van teli. Érzékelik a magasságot?
Minden sztúpa egy-egy magabiztosan mosolygó Buddha-szobrot rejt.
Forrás: Szabadlábon

Borobudur után a régió másik nagy durranása, Prambanan felé vettük az irányt, amely Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb hindu komplexumának számít. Amennyire ködös volt az idõ elõzõ állomásunkon, legalább annyira fogadott szikrázó napsütés Prambanan hegyes tornyai között. A Borobudurhoz hasonlóan ezerkétszáz éves építményeket sajnos 2006-ban egy földrengés alaposan megtépázta, a szétszóródott tömbök és kõfaragások összelegózása a mai napig nem fejezõdött be. Ennek ellenére a több templomból álló komplexum még ebben az állapotában is kiemelkedõen látványos, nézzék.

Prambanan, a hindu templomépítészet egyik gyöngyszeme.
Az évek óta folyó restaurációs munkálatok eredményét a földrengés percek alatt tette tönkre.
A komplexum közepén érdekes múzeum mûködik.
Forrás: Szabadlábon

Szerencsére úgy adódott, hogy nem csúcsszezonban érkeztem a fenti helyekre, így viszonylag kevés turistával kellett osztozkodnom az ezeréves látnivalókon, az üresen kongó romok hatványozottan jobb atmoszférájáról már nem is beszélve. Ja, és ezúton szeretnék megkérni minden kedves olvasót, hogy a különbözõ nevezetességek felkereséséhez próbáljon meg természetes színû öltözéket választani, mert nincs annál idegesítõbb, mint amikor egy szépen megkomponált kép közepére beáll egy neonzöld trikót és ciklámen bermudát viselõ kínai turista.

Az izzasztó vonatozás és a reggeltõl délutánig tartó mûemlékjárás alaposan kifárasztott, így délután öttõl másnap hajnalig húztam a lóbõrt. Akkor viszont kipattantak a szemeim, és ha már egyszer így történt, kihasználtam az alkalmat: öt körül nekivágtam Jogjakarta** felfedezésének.

Jogjakarta nevét Indonéziában nyelvjárástól függõen dzsogdzsakartától gyoggyakartáig sokmindennek ejtik. Írásmód tekintetében az indonéz a Jogjakarta szót használja.

Jogjakarta kulturális, kulináris, szellemi és politikai öröksége nem csak a jávai, de az egész indonéz civilizáció szempontjából kiemelkedõ fontosságú. Az egykoron fõvárosi rangot is magáénak tudó Jogja annyi történelmi és egyéb érdekességet tartogat, hogy Bali után ez a város a legkedveltebb turistadesztináció az országban.

Jogjakarta központjában a szultáni palota, a kraton áll, amelyet õfelsége és udvartartása a mai napig aktívan használ. Ahogy másokat, úgy engem is a szultáni testõrség egyik - hivatását roppant komolyan vevõ és évtizedek óta mûvelõ - tagja vezetett körbe, miközben a dicsõ múltról, a hollandokkal folytatott csatározásokról, a szultánról és a mindennapi életrõl mesélt. Megmutatta például azt a háta mögé tûzött, közel százharminc éves tõrt is, amit szultáni testõrként apja, nagyapja, de talán még ükapja is használt. A kraton díszes központjában Jogjakarta zenei specialitásába, az ütõshangszereken elõadott "gamelan"-ba is belehallgathattam.

Forrás: Szabadlábon

A szultáni palota falain belül - ahol egyébként egy kisebb városnyi ember él - napokig lehet bámészkodni, annyi a látnivaló. A zegzugos utcácskák sarkain hol rendkívül finom batikolt szövetekre, hol bábjátékokhoz különös mûgonddal készített Wayang-figurákra, hol pedig hangversenyre nemesített madarak piacára bukkanunk (ez utóbbinak a jogjakartai kultúrában roppant erõs hagyománya van).

A szultáni testõrség egy életre szóló hivatás.
Kora reggeli csendélet a kraton falain belül.
A madárpiacon még denevért is kapni, hobbi célra.

Az elefántok a tradíció miatt kellenek.
Indonéz asszony reggelit árul a palota piacán.
A fiatalság azért itt is videójátékokon nõ fel.
Forrás: Szabadlábon

A kraton atmoszférája és a város pazar kulturális öröksége azonban gyökeresen eltér mindattól, amit a mai "modern" Jogjakarta jelent. A Malioboro nevû fõutca lényegében egy turistákra épülõ ócska bazársor, amelyen az ipari mennyiségben gyártott batikcuccoktól kezdve a befõttesüvegbõl kimért parfümökön át a kitömött rágcsálókig mindent árulnak. A dicsõ múlt nyomába a történelmi belvárost körülvevõ Jogjakartában sem ér a jelen, bár arról sokan azt mondják, hogy az ország egyik legélhetõbb és legkozmopolitább helye. Utóbbi jelzõk természetesen indonéz viszonylatban értelmezendõk, ráadásul annak tudatában, hogy Jáva a világ legsûrûbben lakott szigete, ami már önmagában is elég ok a káoszra. Ahogy a mondás is tartja ― vakok közt a félszemû a király.

Élhetõ és kozmopolita, csak indonéz szemmel.
Ehhez hasonló sajátosságokkal tele van a város.
A gyerekek boldogok, ez a legfontosabb.
Forrás: Szabadlábon

Túl sok ideig azonban nem idõztem az ezerarcú városban, még aznap éjjel szedtem a sátorfámat és folytattam utam keletre, Bali felé. Egy szerencsétlen idõzóna-átlépés és óraátállítás (pontosabban óra át nem állítás) miatt majdnem lekéstem a vonatot, de kalandos körülmények közepette azért csak sikerült felkapaszkodnom az indulni készülõ szerelvényre.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?