Roland Ă­rta,
13 Ăłra 30 perckor,
Indonézia témakörben.
Tanulva a korábbi tapasztalatokból, ezúttal "bisnis" osztályon utaztam. Sajnos a kétszeres ár sem volt garancia a pihentetõ utazásra, ezeket a kocsikat ugyanis a venezuelai buszokhoz hasonlóan jegesre légkondícionálták. A rutinos indonézek takarókkal és kabátokkal készültek a hideg ellen, én viszont légáteresztõ pólóban és rövidnadrágban ültem végig a Jogjakarta-Surabaya szakaszt (ne feledjük az odakint tomboló egyenlítõi forróságot). Utólag megtudtam, hogy létezik "eksekutif" osztályú kocsi is, azon vajon mi lehet?

Surabaya vasútállomásán lovat váltva vágtattam tovább a felkelõ nap irányába, egészen Probolinggoig. A Jáva keleti csücskében található településrõl tudni kell, hogy logisztikai szempontból megkerülhetetlen azon turisták számára, akik Indonézia legfelkapottabb vulkánja, a Bromo felé igyekeznek. Mivel kíváncsi voltam, hogy mit eszik az a rengeteg utazó Jáva keleti felének legnagyobb attrakcióján, én is tettem egy kitérõt a fenti vulkánhoz. Bár a világ körüli út során már sok hasonló formációhoz volt szerencsém, úgy voltam vele, hogy ezt az egyet még megnézem, aztán befejezem a mókát - vulkánban ezután már csak képen fogok gyönyörködni.

Egy külön könyvet lehetne írni azokról a lehúzási praktikákról, amelyekkel az indonézt nem beszélõ külföldieket húzzák le a különbözõ utazási irodák, taxis hiénák és egyéb haramiák. Ha az ember meg akarja fogni a pénzt, nagyon észnél kell lenni, ezek a "szolgáltatók" ugyanis rengeteg pénztõl képesek megszabadítani bennünket egy szempillantás alatt.

Probolinggo vasútállomása mellett én például leintettem egyet az utcán buszok helyett közlekedõ, privát kézben üzemelõ tákolmányolmányok közül, kérve a sofõrt, hogy fuvarozzon el engem a néhány kilométerrel odébb lévõ buszállomásra. Természetesen nem ott, hanem egy buszmegállónak kinézõ helyen tett ki, ami mellett véletlenül pont állt egy utazási iroda. Utóbbi minden hájjal megkent tulajdonosa váltig állította, hogy a városban nincs rendes buszpályaudvar, a Bromohoz közlekedõ minibuszuk viszont hamarosan indul. Hiába mondtam neki, hogy az útikönyv bizony mást ír, csak kötötte az ebet a karóhoz. Szerencsére a több mint félévnyi hátizsákos utazás során már megtanultam ezt-azt az ilyen helyzetekrõl, úgyhogy végtelen nyugalommal álltam neki felõrölni az indonéz vállalkozó idegeit.

Hosszas, evéssel, bevásárlással és egyéb szünetekkel tarkított alkudozás következett, melynek eredményeként két órával késõbb már az eredeti árak felénél tartottunk. Csomagot (fuvar a hegyre, szállás, onnan transzfer a vulkánhoz, stb.) is ajánlott, de én valahogy még mindig sokalltam az árat. Nekem leginkább egy dzsakartaihoz hasonló robogóbérléshez lett volna kedvem, azaz saját magam intéztem volna az odajutást, ami nemcsak rugalmasabb, de pénztárcabarátabb is lehetett volna. Mivel az utazási iroda érthetõ módon nem adott bérbe motort, megpróbáltam felhajtani egy nyamvadt mopedet a környéken. Sajnos a vidéki indonéz átlagpolgárnak nem jutott túl sok, amikor a józan paraszti észt osztották, így amikor a robogóval rendelkezõ egyéneknek felajánlottam az üzletet, és az árról kezdtünk el beszélgetni, csak bután néztek maguk elé. Egyszerûen képtelenek voltak azt mondani, hogy mondjuk [...] rúpiáért adják bérbe a gépet mondjuk két napra (fõvárosi társaik ennél egy fokkal azért dörzsöltebbek voltak).

Lényeg a lényeg, a buszmegálló melletti utazási irodával nem tudtunk megállapodni, így egy indonéz robogós sráccal vitettem odébb magam. Egy minibuszokkal teli parkolóban kötöttünk ki, ahol helyiek is várakoztak a hegyre tartó járat indulására. Az ár itt is irreálisan magas volt, fõleg annak tükrében, hogy tõlem és a vulkánhoz igyekvõ másik turistától négyszer annyit kért a sofõr, mint az indonéz utazóközönségtõl együttvéve.

Hosszas zötykölõdés árán jutottunk fel a vulkán közelében lévõ településre, ahol a bicskanyitogatóan magas árakon már egyáltalán nem lepõdtünk meg. Hogy csökkentsük a kiadásokat, újdonsült útitársammal közösen vettünk ki egy szobát. A vendégház közös fürdõszobája szintén megér egy gondolatot.

Tipikus indonéz fürdõszoba - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A kép bal oldalán egy jellegzetes indonéz toalett látható, amelynek leöntéséhez a jobb oldalon elhelyezett, szív alakú mûanyag edényt kell igénybe venni (vizet a piros tartályban, az úgynevezett mandiban találunk). Dolgunk végeztével ne keressük a wc-papírt, mert nincs, használjuk ehelyett is inkább a mandit. Akármennyire is vagyunk ügyesek, a fenti mûveletek eredményeként a fürdõszoba egy része biztosan állni fog a vízben. Fürdéshez szintén a végtelenül aranyos kék edényt kell segítségül hívnunk, mégpedig úgy, hogy mezítelen testünkre merjük a mandiban lévõ, kétes állagú vizet. Ez a folyamat az egyenlítõi klímában még úgy-ahogy megszokható, a hegyekben viszont, ahol éjszakára meglepõen lehül a levegõ, a mandis mosakodás fizikailag tud fájni. Figyelmesebb olvasóknak eszébe juthat a megoldás, hogy a mandiban álló, ki tudja milyen baktériumokat tartalmazó víz helyett fürdés gyanánt inkább a vajszínû gumicsõbõl érkezõ friss csapvizet vegyük igénybe. Nos, ezzel én is megpróbálkoztam, sajnos sikertelenül. Indonéziában ugyanis a vendégházak tulajdonosai általában addig tartják zárva a fõcsapot, amíg van víz a mandiban. Persze nem mindenhol ennyire radikális a helyzet, menõbb turistaszállásokon van például angol wc és zuhany is, a fentiek azonban jól szemléltetik a helyiek tisztálkodási szokásait.

A Bromo sokak szerint nepfelkeltekor a legszebb, így a turisták hordáit hajnal négytõl terepjárók sokasága szállítja a közeli hegytetõre épített kilátóhoz. Mivel én sokalltam a horror áron értékesíteni próbált transzfert, úgy döntöttem, hogy egy hajnal háromkor induló gyalogtúrával nyitom a napot. Néhány másik hátizsákos utazó társaságában, a vaksötétben fejlámpákkal világítva másztunk fel a hegyre, ahol érkezésünkkor már javában zajlott az élet. Mint ahogy mindenhol, így itt is hangulatromboló volt a rengeteg turista látványa. A Bromo szerencsére mindenért kárpótolt.

Bromo, Indonézia legtrendibb vulkánja - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A fenti fotón békésen füstölgõ vulkán a Bromo, elõtte jobbra a Batok látható, a háttérben pedig a Semeru 3.676 méteres csúcsa magasodik. Mivel Indonézia a nagy tektonikus lemezek találkozásánál fekszik, az országban ma is közel százötven aktív vulkán mûködik. A fölrengések gyakoriak és pusztítóak, elég csak az emberéletek százezreit percek alatt kioltó 2004-es cunamira, vagy a 2006-os jogjakartai rengésre gondolni. Szerencsére a Bromo ottjártunkkor békésen pöfékelt, így zavartalanul gyönyörködhettünk a látványban.

Indonéz virágárusok a kilátó elõtt.
A Bromo kürtõje egészen közelrõl is megtekinthetõ.
A környezõ hegyoldalakon teraszok nélkül mûvelnek.
Forrás: Szabadlábon

Napfelkelte után visszagyalogoltam a Bromo közelébe épült falucskába, majd útitársammal együtt lezötyögtünk Probolinggo központi buszpályaudvarára, ahol hosszas alkudozás végén váltottunk két jóárasított jegyet Bali központjáig, Denpasarig (a siker egyik apró trükkje: a döntõ pillanatokban kínáljuk meg mosollyal és csokoládéval a jegyárust). Sokan sok rosszat írtak már a probolinggoi buszállomás nyavajásairól, ám mi meglepõ módon csak azzal az ócska trükkel találkoztunk, hogy a tizenegyre kiírt indulás valójában délután kettõt jelentett. Erre persze csak a jegyvásárlás után derült fény.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a hét második napja?