2009.06.06. Vulkán, utoljára

Tanulva a korábbi tapasztalatokból, ezúttal "bisnis" osztályon utaztam. Sajnos a kétszeres ár sem volt garancia a pihentet? utazásra, ezeket a kocsikat ugyanis a venezuelai buszokhoz hasonlóan jegesre légkondícionálták. A rutinos indonézek takarókkal és kabátokkal készültek a hideg ellen, én viszont légátereszt? pólóban és rövidnadrágban ültem végig a Jogjakarta-Surabaya szakaszt (ne feledjük az odakint tomboló egyenlít?i forróságot). Utólag megtudtam, hogy létezik "eksekutif" osztályú kocsi is, azon vajon mi lehet?

Surabaya vasútállomásán lovat váltva vágtattam tovább a felkel? nap irányába, egészen Probolinggoig. A Jáva keleti csücskében található településr?l tudni kell, hogy logisztikai szempontból megkerülhetetlen azon turisták számára, akik Indonézia legfelkapottabb vulkánja, a Bromo felé igyekeznek. Mivel kíváncsi voltam, hogy mit eszik az a rengeteg utazó Jáva keleti felének legnagyobb attrakcióján, én is tettem egy kitér?t a fenti vulkánhoz. Bár a világ körüli út során már sok hasonló formációhoz volt szerencsém, úgy voltam vele, hogy ezt az egyet még megnézem, aztán befejezem a mókát - vulkánban ezután már csak képen fogok gyönyörködni.

Egy külön könyvet lehetne írni azokról a lehúzási praktikákról, amelyekkel az indonézt nem beszél? külföldieket húzzák le a különböz? utazási irodák, taxis hiénák és egyéb haramiák. Ha az ember meg akarja fogni a pénzt, nagyon észnél kell lenni, ezek a "szolgáltatók" ugyanis rengeteg pénzt?l képesek megszabadítani bennünket egy szempillantás alatt.

Probolinggo vasútállomása mellett én például leintettem egyet az utcán buszok helyett közleked?, privát kézben üzemel? tákolmányolmányok közül, kérve a sof?rt, hogy fuvarozzon el engem a néhány kilométerrel odébb lév? buszállomásra. Természetesen nem ott, hanem egy buszmegállónak kinéz? helyen tett ki, ami mellett véletlenül pont állt egy utazási iroda. Utóbbi minden hájjal megkent tulajdonosa váltig állította, hogy a városban nincs rendes buszpályaudvar, a Bromohoz közleked? minibuszuk viszont hamarosan indul. Hiába mondtam neki, hogy az útikönyv bizony mást ír, csak kötötte az ebet a karóhoz. Szerencsére a több mint félévnyi hátizsákos utazás során már megtanultam ezt-azt az ilyen helyzetekr?l, úgyhogy végtelen nyugalommal álltam neki fel?rölni az indonéz vállalkozó idegeit.

Hosszas, evéssel, bevásárlással és egyéb szünetekkel tarkított alkudozás következett, melynek eredményeként két órával kés?bb már az eredeti árak felénél tartottunk. Csomagot (fuvar a hegyre, szállás, onnan transzfer a vulkánhoz, stb.) is ajánlott, de én valahogy még mindig sokalltam az árat. Nekem leginkább egy dzsakartaihoz hasonló robogóbérléshez lett volna kedvem, azaz saját magam intéztem volna az odajutást, ami nemcsak rugalmasabb, de pénztárcabarátabb is lehetett volna. Mivel az utazási iroda érthet? módon nem adott bérbe motort, megpróbáltam felhajtani egy nyamvadt mopedet a környéken. Sajnos a vidéki indonéz átlagpolgárnak nem jutott túl sok, amikor a józan paraszti észt osztották, így amikor a robogóval rendelkez? egyéneknek felajánlottam az üzletet, és az árról kezdtünk el beszélgetni, csak bután néztek maguk elé. Egyszer?en képtelenek voltak azt mondani, hogy mondjuk [...] rúpiáért adják bérbe a gépet mondjuk két napra (f?városi társaik ennél egy fokkal azért dörzsöltebbek voltak).

Lényeg a lényeg, a buszmegálló melletti utazási irodával nem tudtunk megállapodni, így egy indonéz robogós sráccal vitettem odébb magam. Egy minibuszokkal teli parkolóban kötöttünk ki, ahol helyiek is várakoztak a hegyre tartó járat indulására. Az ár itt is irreálisan magas volt, f?leg annak tükrében, hogy t?lem és a vulkánhoz igyekv? másik turistától négyszer annyit kért a sof?r, mint az indonéz utazóközönségt?l együttvéve.

Hosszas zötyköl?dés árán jutottunk fel a vulkán közelében lév? településre, ahol a bicskanyitogatóan magas árakon már egyáltalán nem lep?dtünk meg. Hogy csökkentsük a kiadásokat, újdonsült útitársammal közösen vettünk ki egy szobát. A vendégház közös fürd?szobája szintén megér egy gondolatot.


A kép bal oldalán egy jellegzetes indonéz toalett látható, amelynek leöntéséhez a jobb oldalon elhelyezett, szív alakú m?anyag edényt kell igénybe venni (vizet a piros tartályban, az úgynevezett mandiban találunk). Dolgunk végeztével ne keressük a wc-papírt, mert nincs, használjuk ehelyett is inkább a mandit. Akármennyire is vagyunk ügyesek, a fenti m?veletek eredményeként a fürd?szoba egy része biztosan állni fog a vízben. Fürdéshez szintén a végtelenül aranyos kék edényt kell segítségül hívnunk, mégpedig úgy, hogy mezítelen testünkre merjük a mandiban lév?, kétes állagú vizet. Ez a folyamat az egyenlít?i klímában még úgy-ahogy megszokható, a hegyekben viszont, ahol éjszakára meglep?en lehül a leveg?, a mandis mosakodás fizikailag tud fájni. Figyelmesebb olvasóknak eszébe juthat a megoldás, hogy a mandiban álló, ki tudja milyen baktériumokat tartalmazó víz helyett fürdés gyanánt inkább a vajszín? gumics?b?l érkez? friss csapvizet vegyük igénybe. Nos, ezzel én is megpróbálkoztam, sajnos sikertelenül. Indonéziában ugyanis a vendégházak tulajdonosai általában addig tartják zárva a f?csapot, amíg van víz a mandiban. Persze nem mindenhol ennyire radikális a helyzet, men?bb turistaszállásokon van például angol wc és zuhany is, a fentiek azonban jól szemléltetik a helyiek tisztálkodási szokásait.

A Bromo sokak szerint nepfelkeltekor a legszebb, így a turisták hordáit hajnal négyt?l terepjárók sokasága szállítja a közeli hegytet?re épített kilátóhoz. Mivel én sokalltam a horror áron értékesíteni próbált transzfert, úgy döntöttem, hogy egy hajnal háromkor induló gyalogtúrával nyitom a napot. Néhány másik hátizsákos utazó társaságában, a vaksötétben fejlámpákkal világítva másztunk fel a hegyre, ahol érkezésünkkor már javában zajlott az élet. Mint ahogy mindenhol, így itt is hangulatromboló volt a rengeteg turista látványa. A Bromo szerencsére mindenért kárpótolt.


A fenti fotón békésen füstölg? vulkán a Bromo, el?tte jobbra a Batok látható, a háttérben pedig a Semeru 3.676 méteres csúcsa magasodik. Mivel Indonézia a nagy tektonikus lemezek találkozásánál fekszik, az országban ma is közel százötven aktív vulkán m?ködik. A fölrengések gyakoriak és pusztítóak, elég csak az emberéletek százezreit percek alatt kioltó 2004-es cunamira, vagy a 2006-os jogjakartai rengésre gondolni. Szerencsére a Bromo ottjártunkkor békésen pöfékelt, így zavartalanul gyönyörködhettünk a látványban.


Napfelkelte után visszagyalogoltam a Bromo közelébe épült falucskába, majd útitársammal együtt lezötyögtünk Probolinggo központi buszpályaudvarára, ahol hosszas alkudozás végén váltottunk két jóárasított jegyet Bali központjáig, Denpasarig (a siker egyik apró trükkje: a dönt? pillanatokban kínáljuk meg mosollyal és csokoládéval a jegyárust). Sokan sok rosszat írtak már a probolinggoi buszállomás nyavajásairól, ám mi meglep? módon csak azzal az ócska trükkel találkoztunk, hogy a tizenegyre kiírt indulás valójában délután kett?t jelentett. Erre persze csak a jegyvásárlás után derült fény.