2009.06.19. Szumátra

Roland írta,
21 óra 40 perckor,
Indonézia témakörben.
Nyugat-Szumátra legnagyobb városába, Padangba egy késõi órán, ráadásul az aznapra beütemezett utolsó repülõgéppel érkeztem. A járat egyetlen fehér turistájaként nem indultam túl jó esélyekkel a reptéri hiénákkal szemben, akik közeledtemkor már javában dörzsölték tenyerüket egy utolsó zsíros falat reményében. Csillagászati áraikon és nevetséges érveiken héthavi hátizsákozás után már csak mosolyogni tudtam, így miután az utolsó taxis is belátta, hogy a várt hatalmas kasza helyett itt bizony csak üresjárat lesz, nekiláttam lezsírozni az aznapi fekvõhelyet a reptér valamelyik nyugodt szegletében. Bár a biztonságiakkal gyorsan sikerült összebratyizni, a légikikötõ egyetlen, éjszakára bezárt épületébe még így sem tudtam bejutni. Találtam viszont a parkolóban egy tetõvel fedett buszmegállót, amely jobb híján alkalmasnak ígérkezett pár órányi szunyókálásra. Elõkotortam a hálózsákot, padhoz láncoltam a hátizsákot, aztán a kellemesen meleg indonéz éjszakában hajnalig húztam a lóbõrt. Reggel a reptérrel együtt én is korán ébredtem, pár órával késõbb pedig az esti ár töredékéért bebuszoztam a városba.

Padang minden bizonnyal az a hely, ahol a világ legõrültebb tömegközlekedése mûködik. Sok furcsa tákolmányhoz volt már szerencsém az utazás során, de a padangi utcákon száguldozó "opelet"-ekhez egyikük sem volt fogható. A folyamatos tülköléssel utasokra vadászó szétpimpelt mikrobuszokon a világ összes létezõ optikai sufnituningja (színezett fényszórók, kamu légbeömlõk, szélesített elemek, airbrush-fényezés, hátsó szárny, ültetett futómû, nagy papucs és sok más egyéb) felvonult, melynek láttán óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: hogyan lesz egy városnak ilyen flúgos buszflottája? Egyszer valaki felragasztott egy szemöldök-csíkot a fényszóróra, a másik pedig kék leddel és színre fújt dísztárcsákkal kontrázott? Én nem jöttem rá a titok nyitjára, de aki esetleg tudja, majd írja meg a szerkesztõségbe. A mindössze néhány forintba kerülõ opelet-fuvarok hangulatáról egyébként az utastérben elhelyezett mélyládák gondoskodnak, amelyek szakadatlanul pumpálják az ember gyomrába a legújabb indonéz ütemeket. A fényezések ezernyi gyöngyszemet rejtenek, érdemes végigkattintani a galériát.

Road Fighter.
The Doctor.
007.

Nascar Porsche.
Autodrag 001.
Posh Boy.

Airbrush.
Anarchy.
Community McLaren.

Vegyük észre a pótkereket!
Három a hangláda.
Az ültetésnek is megvannak a maga hátrányai.
Forrás: Szabadlábon

Padang valami miatt kívül esik a legtöbb turista látómezején, olyannyira, hogy az Indiai-óceán partján fekvõ város utcáit járva nekem csupán két fehér utazót sikerült összeszámolnom. Pedig az õrült tömegközlekedésen kívül van még egy halom dolog, ami miatt érdemes ide ellátogatni, elég csak az égig csúcsosodó Minangkabau tetõszerkezetekre, az árusokkal teli parti sétányra vagy a messzeföldön híres Padang-ételekre gondolni. Bár utóbbiakkal Indonézia-szerte sokfelé találkozhatunk, a Padang-konyha ― éppúgy, mint a bajai halászlé ― ott a legjobb, ahol azt kitalálták. Egy óceánparti étteremben például olyan csilis rákot (ez is padangi specialitás) varázsolt a szakács az asztalra, hogy szerintem még unokáimnak is emlegetni fogom.

A város, amelyben a kevés turista miatt minden lépésem tucatnyi indonéz szempár és "Hello, Mister!" kísérte, az iszlám tekintetében még a korábbi településeknél is keményvonalasabb volt. A nagyobbnál-nagyobb mecsetek látványát még viszonylag könnyû volt megemészteni, a kihívást inkább a teljes menetfelszerelésben strandoló muzulmán asszonyok és a kendõben dolgozó KFC-eladók jelentették.

Minangkabau tetõszerkezet egy átlagos padangi épület tetején.
Préseléssel készül a frissítõ ital. A végtermék zacskókban lóg.
Csilis rák és egy bitang jó sör.

Az iszlám a KFC-ben is iszlám.
Utasokra váró fiákerek Padang központjában.
Epekedve várom a Volán hasonlóan színes fényezéseit.
Forrás: Szabadlábon

Egyik délelõtt aztán Padangból a közeli Bukkitingi felé indultam, bízva abban, hogy a három vulkán (Merapi, Singgalang és Sago) közé beékelõdött kisváros gyalogtúrákon, tavi csónakázáson és egyéb, dzsungelben végezhetõ elfoglaltságokon kívül mást is tartogat majd a számomra. Mivel Bukkitingiben elég ramaty idõ fogadott, és egy angolul tudó helyi is megerõsített abban a félelmemben, hogy a fentieken kívül mással itt nem nagyon lehet elütni az idõt, rövid nézelõdés után egybõl a helyi buszpályaudvarra battyogtam. A távolsági járatoknak otthont adó óriási placc olyannyira lepukkant volt, hogy ehhez hasonlót legutoljára talán csak Venezuelában láttam. Sok jót itt nem reméltem, de úgy voltam vele, hogy ha találok egy korrektnek tûnõ utazási ajánlatot a Szumátra nyugati végében fekvõ Parapatba, akkor már nyert ügyem van.

Sajnos jegyet váltani aznap már csak mikrobuszra tudtam. Azt tudni kell, hogy a mikrobusznál rosszabb megoldás aligha létezik tizenakárhány órás utak lezavarására: a hely általában szûkös, aludni bennük megfelelõ fejtámasz hiányában nem lehet, a söfõrök pedig kivétel nélkül azt hiszik magukról, hogy õk az indonéz távolsági közelekedés Valentino Rossijai, így laza gurulás helyett vagy erõteljes gyorsítás, vagy fékezés, vagy kanyarodás kényszeríti nyakizmainkat szakadatlan munkára (ismerve ezeket a tényezõket én is csak úgy mertem megvenni a jegyet, hogy elõtte üléspróbát vettem a parkolóban álló buszban). Az indulásig hátralévõ pár órát már ebben a koszos buszfészekben töltöttem el, leginkább a munka nélkül lébecoló sofõrök labdajátékán szórakozva. A fiúk bõr helyett könnyû, fából készült labdát rúgtak.

Forrás: Szabadlábon

Azon egyáltalán nem lepõdtem meg, hogy egy, a városban tett utastoborzó körút végén újra a buszállomáson kötöttünk ki, azon viszont igen, hogy a rend egyenruhás õre ezt követõen hangos kiabálás közepette leállíttatta a buszt, majd különbözõ papírokat lobogtatva mindenkit - köztük persze engem is - a közeli rendõrörsre terelt. Bár angolul az õrsön senki sem beszélt, halovány indonéz nyelvtudással és mutogatással sikerült megtudnom, hogy a drágák egy körözés alatt álló busszal akarták megoldani a fuvart (bérelt volt a járgány, amit már jó ideje vissza kellett volna vinni a kölcsönzõbe). Nem értettem pontosan, hogy hogyan oldódott meg az ügy, mindenesetre két órával késõbb plusz egy fakabáttal felszerelve indultunk útnak Parapat felé.

Szemétdomb hippibusszal és mozgó italárussal.
Nem sokat tennék rá, hogy ez meg is fog érkezni valahová.
Ezt hívják otthon donorszerkónak?

Rendõrautó Bukkitingiben.
Alkudozás a rendõrség udvarán. A kékinges játszott a Desperadoban.
Végre úton!
Forrás: Szabadlábon

Bár éhes voltam, az este tízkor beiktatott pihenõ alatt nem volt sok bátorságom alaposan bevacsorázni a felkínált ételekbõl. Nem csak azért, mert legtöbbjükben vagy beleszáradt, vagy életükért éppen küzdõ rovarokat láttam, hanem mert hosszú és kanyargós út állt még elõttünk. Szegény indonézeknek azonban sem józan paraszti észbõl, sem erõs gyomorból nem jutott sok mikor azokat osztották, így kiadós vacsora után autóba tett taccsból erre az estére is jutott egy.

Szumátra útjai Bukkitingi és Parapat között kivételesen rosszak: meredek lejtõk, emelkedõk, éles kanyarok és mély gödrök váltják egymást, aminek eredményeként az ücsörgés inkább fáraszt, mint pihentet. Alvás híján Parapatba már valódi zombiként érkeztem. Hajnalban begyógyult szemekkel botorkáltam el a Toba-tó partján álló kikötõig, ahonnan az elsõ ladikkal a tó közepén álló, Samosir nevet viselõ szigetre* hajóztam.

*A Matrjoska-szerû "sziget a szigetben" konstelláció egy olyan vulkáni kitörés eredményeként jött létre, amelyre az elmúlt huszonötmillió évben nem nagyon volt példa. A klímaváltozást és komplett fajok kipusztulását elõidézõ robbanás során mintegy 2.800 köbkilométernyi törmelék került a levegõbe, amibõl - csak hogy érzékeljék a nagyságot - még Indiába is jócskán jutott. A Toba-vulkán helyén visszamaradt kráterben jött létre a mai Toba-tó, melynek legmélyebb pontja több mint ötszáz méterrel nyúlik a felszín alá.

Samosir egyébként annak a szomorú példája, hogy egy korábban méltán népszerû üdülõhely mennyire kísértetiesen üressé tud válni, ha a turizmus kockája éppen máshogy fordul. Tuk Tuk, Samosir legismertebb üdülõfaluja a kilencvenes években élte fénykorát, azóta viszont csak lefelé volt a lejtõn. Mivel a turisták ma már inkább Thaiföld szigeteit preferálják, az ide épült hatalmas szállodák és vendégházak csak konganak az ürességtõl. Pedig a világ legnagyobb vulkáni eredetû tavát az isten is üdülõhelynek teremtette, a környezet látványvilága a Comói-tóéhoz fogható. Arról már nem is beszélve, hogy az idelátogató turistának úgy örülnek a helyiek, mint az aranytojást tojó tyúknak. A verhetetlen ár/érték arányú szigetet a korábbiakhoz hasonlóan egy bérelt robogó nyergében jártam be, és három nappal késõbb is csak nagyon fájó szívvel tudtam továbbutazni Medan felé.

Sziget a szigetben.
Napi hat dollárért ilyen teraszt kapunk.
A közelgõ zivatarban bõrig áztam.

Patak a rizsültetvények között.
Batak épületek.
A távolban a Pusuk csúcsa magasodik.

Jó aszfalttal motorosparadicsom lehetne.
Oldalkocsis taxi Pangururan központjában.
Hi five!
Forrás: Szabadlábon

Medan innen már csak négyórányi buszozásra volt, ami a dzsungelbe vájt utak mentén kíváncsiskodó majmok és egyéb élõlények révén szintén nem volt eseménytelen. Az egykori holland kereskedõvárosba érve még elgondolkodtam azon, hogy tegyek-e egy rövidebb kitérõt Bukit Lawang-ba, pontosabban a dzsungel közepén mûködõ orangután rehabilitációs központba, ahol az erdõirtások veszélyeztette emlõsökkel lehetett volna közelebbrõl megismerkedni, de inkább lemondtam az élményrõl. Arra meg aztán még gondolatban sem volt energiám, hogy a Szumátra északnyugati csücskében lévõ, egykoron cunami sújtotta Aceh tartományt meglátogassam. Helyettük inkább összekaptam magam utazáslogisztikailag, és vízumom vészesen közelgõ lejárati idejét szemmel tartva kigondoltam, hogyan is tudok okosba' eljutni Medanból soron következõ állomásomra, Szingapúrba.

Medan egyik építészeti remeke, a Mesjid Raya - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Indonézia - meg úgy általában véve Délkelet-Ázsia - fapados légiközlekedése annyira jó, hogy versbe kellene foglalni. A szélrózsa minden irányába induló, olcsóbbnál-olcsóbb járatokat látva a bõség zavarával küszködünk, én például harmincöt dollárért vettem egy másnapra(!) szóló repjegyet a Szingapúr mellett fekvõ, ám még Indonéziához tartozó Batam szigetére, ahonnan aktuális célállomásom már csak egy rövid hajókázásra volt.

Csak a batami kompon vásárolt utolsó Pop Mie (indonéz instant leves) elfogyasztása közben döbbentem rá, hogy az elmúlt egy hónapban mennyire szívemhez nõtt ez az ezerarcú szigetország, annak minden esetlenségével és szépségével együtt. Az "ide még vissza kéne menni" listám Chile és Bolívia után egy újabb elemmel bõvült, csak ajánlani tudom mindenkinek.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?