Eredetileg úgy volt, hogy Kuala Lumpurban ír lakótársam maláj exkollégájának idegenvezetésével fogunk bámészkodni, a programból azonban városnézés helyett bődületes kapufa lett. A megbeszélt találkozóra ugyanis a maláj harcos el sem jött, küldött viszont maga helyett két, a barátságnál egymást sokkal jobban szerető kínai lányt. Bár a csajok KL feltérképezése helyett egy egészen más típusú hétvégi kikapcsolódásban gondolkodtak, az útvonaltervükben szereplő Batu barlangok miatt mégis igent mondtam a túrára.
Malajziában - Szingapúrhoz hasonlóan - alapvetően három fő kultúrkör keveredik, a különbség leginkább annyi, hogy a lakosság többsége itt muzulmán maláj, egynegyede taoista és buddhista kínai, az indiai kisebbség pedig mindössze hét százalék. Utóbbiak nagy része hindu vallást gyakorol, melynek egyik legfontosabb szentélye a fent már említett Batu barlangegyüttes. Mivel a hely legnagyobb durranásai, a karsztos lokáció és a világ legmagasabb Murga szobra kívülről is jól láthatók, nem feltétlenül éri meg leküzdeni a barlangrendszerhez vezető közel háromszáz lépcsőt; odabent ugyanis szemétben turkáló majmokon, indiai hívőkön és színes hindu építményeken kívül sok látnivaló nincs.
Következő állomásunk nem szerepelt az útikönyvemben, pedig a kínai csajok váltig állították, hogy ez Malajzia egyik legnépszerűbb turistadesztinációja. Csak a helyszínre érve derült ki, hogy a
Genting Highlands néven futó attrakció - ahová egyébként Délkelet-Ázsia leghosszabb
libegőrendszerével lehet feljutni - valójában nem más, mint egy hatalmas, műanyagízű szórakoztatóközpont. Az addig oké, hogy a trópusi hőség elől menekülő, túlnyomórészt belföldi látogatók élvezik a kellemesen hűvös és tiszta magaslati levegőt, de hogy vajon mi okozhat extázisba hajló élvezetet egy olyan bevásárló-, szálloda-, és kaszinókomplexumban, ahol az óriási szabadságszobor Harley Davidsonon egykerekezik, hullámvasút száguld az üzletek felett, drótkötél mozgatta gondolák járnak körbe-körbe a mesterséges kanálisokban és műmajom ül a műfán, magam sem tudom. Mindenesetre a vendégek ezrei zabálták a show-elemeket, mi viszont értetlenül álltunk a jelenség előtt. Idegenvezetőink szerencsére nem húzták sokáig a dolgot, két óra múlva már indultunk is vissza Kuala Lumpur felé.
A hazavezető úton meglátogatott, a kígyóbőrtől a tintahalig mindenféle szárított vackot áruló
üzlet már sokkal érdekesebbnek bizonyult, este pedig egy remek tengeri herkentyűs
kínai vacsorával még a csajok is kiküszöbölték a délutáni csorbát.
Másnap viszonylag felhős égbolt és rekkenő hőség fogadott. A szűkös időkeret miatt a mindössze másfélmillió lelket számláló Kuala Lumpur felfedezését nem halogathattam tovább, így gatyarohasztó melegben és fotózáshoz cseppet sem ideális fényviszonyok közepette indultam útnak.
A magasban közlekedő metrókocsik, a nagyobbnál-nagyobb bevásárlóközpontok, valamint a toronydarukkal és felhőkarcolókkal tűzdelt várossziluett (mondjon már valaki jobb szót a "skyline"-ra) láttán Kuala Lumpur villámléptékű fejlődése szinte tapintható volt; százötven évvel ezelőtt ugye itt még csupán egy apró városka állt. A hidzsábos malájokból, trendi kínaiakból és száris indiaiakból álló, utcákon hömpölygő embertömeg pedig egész jól tükrözte az országban meglévő kulturális mixet, azzal a kivétellel, hogy itt mintha még a korábban tapasztaltaknál is több lett volna a kínai polgár.
Hogy évek múlva ne csak a belváros rendkívül fotogén tradicionális épületeire, az aranyháromszög tornyaira és
KLCC felhőkarcolóira emlékezzek, indiai vendéglősök és kínai árusok között lavírozva tettem egy nagyobb sétát a kevésbé csillogó negyedekben is. Utóbbiakban bár szerényebb körülmények uralkodtak, sok más délkelet-ázsiai nagyváros hasonló negyedeinél ezek még mindig tisztábbnak és kulturáltabbnak tűntek.
Annak ellenére, hogy igazából semmi kivetnivalót nem találtam Kuala Lumpurban, az a néhány, Malajzia virágzó kulturális és pénzügyi gócpontjában eltöltött pár nap számomra nem vált igazán maradandó élménnyé. A modern tömegközlekedés, a nyugati márkaboltok sora, az ezerféle étterem és a kulturális kavalkád mind szép és jó, annyira viszont nem bizsergető, hogy csak emiatt idejöjjön az ember. Toronyfanatikusok azonban még így is megtalálhatják a számításukat.
A nemzeti olajtársaság nevét viselő, nyolcvannyolc szintes Petronas-ikertorony* a turisták számára a negyvenegyediken lévő összekötőfolyosóig látogatható, de a látvány nem csak a magasból impozáns. A monstrum lábánál lévő átriumban egy híres
bevásárlóközpont működik, tele Gucci, Prada, Armani és egyéb luxusüzletekkel. Nem meglepő módon hátizsákosként nekem itt csak
egy sörre futotta.
Egyébként pedig mennyire klassz név már az, hogy Kuala Lumpur? Talált már ki valaki ennél egzotikusabbat?