Roland írta,
1 óra 20 perckor,
Kambodzsa témakörben.
A nagyszerû Angkor és a dicsõ khmer múlt után beszéljünk egy kicsit Kambodzsa nyomorúságos jelenérõl is. A legjobb lesz, ha kezdésként gyorsan átfutjuk, mi is történt ebben a szerencsétlen országban az utóbbi néhány évszázad alatt.

Angkor 1432-es eleste után a helyzet nem alakult túl rózsásan a khmer nép számára, négyszáz éven át ugyanis Kambodzsa területeinek nagy részén vagy sziámi, vagy vietnami királyok uralkodtak. A khmerek által indított függetlenedési törekvések és harcok kevés eredményt hoztak, így Kambodzsa területei felett az elnyomó szomszédok egészen a XIX. század közepéig marakodhattak. A területfoglalósdinak a francia gyarmatosítás vetett véget azzal, hogy Kambodzsa Francia-Indokína részévé vált. A csigazabálók befolyása a második világháború végéig kitartott, Kambodzsa hivatalos függetlenedésére pedig egészen 1946-ig várni kellett.

Szegény khmereknek egy államcsíny kapcsán még a vietnami háború bombáiból is kijutott, ráadásul nem volt elég, hogy évszázadokon keresztül folyamatosan darálták õket jobbról-balról, 1975-ben megkapták a nyakukba az emberiség történelmének egyik leggyalázatosabb kommunista rezsimjét is. A Vörös Khmerek négyéves uralma Kambodzsa múltjának legsötétett idõszaka volt, a nyolcmilliós lakosság egyharmada haláltáborokban veszett oda (erre néhány bekezdéssel késõbb még visszatérünk). 1979-ben a vietnami hadsereg a Vörös Khmerek csapatait elûzte ugyan a fõvárosból, de a harcok a hegyek között, vidéken még évekig elhúzódtak. A háborús állapotok Kambodzsában a nyolcvanas évek végén a Vörös Khmerek megfogyatkozásával és a vietnami csapatok kivonulásával értek véget ― a borzalmakra azonban a milliónyi hátrahagyott taposóakna a mai napig emlékeztet.

A hosszú évekig tartó vérengzések után az élet csak nagyon lassan tért vissza az országba, így nem csoda, hogy Kambodzsa mára a régió más nemzeteihez képest tetemes lemaradást szedett össze. Az ezredforduló óta szépen teljesítõ gazdaság ellenére itt bizony még ma is szemmel látható a nyomor ― no nem annyira, mint mondjuk egyes afrikai országokban, de annyira azért épp eléggé, hogy kiérdemelje a "Délkelet-Ázsia Bolíviája" címet (Kambodzsa egyébként hivatalosan is a világ egyik legelmaradottabb országának számít.

Ebbõl a nyomorból Siem Reap, az Angkorba érkezõ turisták kiszolgálására szakosodott kisváros nem feltétlenül éreztet sokat. A külföldiek által elköltendõ temérdek pénzre itt számos vendégház, szálloda, étterem és bár pályázik, amik között egész pofásakat is találni, hotelekbõl van például egy halom luxuskategóriás is ― kellõ pénzmag birtokában tehát akár úgy is eljöhetünk a városból, hogy nem szembesülünk Kambodzsa szerencsétlenségének egyetlen jelével sem.

Siem Reap, Kambodzsa - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A szûkebb költségvetés miatt nekem viszont minden alkalommal át kellett vágnom magam a nyomorékok, koldusok, kurvák és fuvarra váró riksások tarháló tömegén, ha a turistáknak felhúzott éttermekhez akartam eljutni valami harapnivaló reményében. Olcsó szállásomon hely hiányában a gyerekeknek az udvari biliárdasztalon volt megágyazva, a természetesen csak hidegvízzel mûködõ tusoló állandóan tele volt szúnyogokkal, a saras és kivilágítatlan utcán éjjelente hálófülkékké avanzsált riksák állták el az utat (mindbõl kilógott legalább egy-két meztelen sofõrvégtag), az élõ (értsd: 2 kB/sec-nél gyorsabb) kapcsolatot ígérõ netkávézók pedig a környék legnagyobb átverésének bizonyultak. Utóbbi persze nem nagy tragédia, inkább olyan apró bosszúság, ami hosszú távon mérgezi az elmét.

Angkor bejárása után nem is idõztem sokáig a városban, egy szokatlan neppernél váltottam némi dollárt (ismeretes, hogy bár Kambodzsa hivatalos pénzneme a riel, szinte minden vásárlás megoldható amerikai dollárral is), majd busszal útnak eredtem a fõváros, Phnompen irányába. A kambodzsai nyomor a vidéki utak mentén még inkább szembeötlõ volt, és ezalól a menetidõ felénél meglátogatott pihenõhely sem volt kivétel. A fékezõ busz ajtajához rögtön odavonszolta magát egy bokánál (vélhetõen akna által) csonkolt lábakkal bíró kéregetõ, akitõl szinte leszállni is alig lehetett. Aki az agresszív tarhálón túljutott, ihatott valamit az étteremnek mondott csarnok asztalainál, kaját ugyanis nem lehetett kapni. Nem hogy meleg vacsorát, de még egy nyomorult kekszet sem.

Balra az ország egyik legforgalmasabb autópályája látható.
Az étterem és az illemhelyként funkcionáló hátsó udvar.
Ezek közül lehetett választani.
Forrás: Szabadlábon

Mielõtt megérkeztem volna a kétmilliós Phnompen buszállomására, Kambodzsa bemutatkozása még élénken élt a fejemben, így felkészültem a legrosszabbakra. Félelmem szerencsére teljesen alaptalannak bizonyult, a nyüzsgõ városban a haramiák semmivel sem voltak vérszomjasabbak, mint Délkelet-Ázsiában bárhol másutt. Harmadjára elfogadható szállást is sikerült keríteni, sõt, lefekvés elõtt még egy megbízhatónak tûnõ vacsorára is futotta, úgyhogy a fõvárossal azon az estén nagyon meg voltam elégedve.

Az elkövetkezõ pár napban aztán gyakorlatilag semmi lényegeset nem csináltam. Mint legutóbb Dzsakartában, ezúttal is pihenésre volt szükségem, amit leginkább olvasással, írással, meg azoknak a dolgoknak a rendszerezésével töltöttem, amikre utazás közben már nem maradt idõm. Mindehhez találtam egy tökéletesen nyugodt kávézót a Függetlenségi emlékmû környékén, ahol elfogadható minõségben készítették a jegeskávét, a kambodzsai hõséget légkondícionáló semlegesítette, hosszabb-rövidebb ideig pedig még az internetet is mûködésre lehetett bírni.

Phnompen utcáinak felfedezésére általában az átkávézott délutánok végén, a meleg csillapodtával indultam. A robogóktól hangos fõvárosban napi négy dollárért tudtam bérelni egy mobilitást és állandó vigyort biztosító, fürge kétkerekût, amivel a városnézés még édesebbé vált. Phnompen négyzetrácsos elrendezésû utcáin a tájékozódással nem nagyon kellett törõdnöm, így teljes figyelmet szentelhettem a motorozás örömének és az utcákon felbukkanó ezernyi látnivalónak. Sokszor szimplán csak megálltam egy-egy sarkon és azt bámultam, hogy a mindent átható nyomor ellenére mennyire él és pörög ez az egész kambodzsai kóceráj.

Egy phnompeni pékség praktikái.
Öten egy motoron.
Phnompen a mindent elöntõ szemét miatt felettébb bûzös.

Még a jobb környékeken is az utca szélén, kukák nélkül gyûjtik a szemetet.
Jégárus a fõvárosi forgatagban.
Vidékrõl zöldségeket hozó kofák a piac közelében.

Egy ilyen keresztezõdés igazából mozgóképen érdekes.
A nappali hõség fehér ember számára gyakorlatilag elviselhetetlen.
Kambodzsa robogópiaca a világválság ellenére is virágzik.
Forrás: Szabadlábon

Egy idõ után - dzsakartai mintára - a nappalok Phnompenben is helyet cseréltek az éjszakákkal, aminek egyenesági következménye az volt, hogy az ébrenlét óráit leginkább a fõváros különbözõ szórakozónegyedeiben töltöttem el. Ezeknél az éjszakáknál jobb korrajzot keresve sem találhattam volna, a diszkók és strip-bárok környékén ugyanis a kambodzsai társadalom szinte minden rétege felvonult: voltak ott kizárólag aranyszínû Lexus RX300-akban parádézó kínai vállalkozók, a testüket tizenöt dollárért (vagy ha úgy tetszik, a másnapi megélhetésért) eladó tizenéves lánykák, olcsó sört és gyors szerelmet keresõ NGO-alkalmazottak, fõtt rákot áruló öregasszonyok, fuvarra vadászó motoros taxisofõrök, nyugatról ideszakadt jövendõmondók és még számtalan egyéb, különösebbnél-különösebb szerzet és figura. Az éjszakai utcákon zajló folyamatokat annyira szórakoztatónak találtam, hogy néha még a diszkóig sem jutottam el ― csak leparkoltam a robogót a fuvarosok mellé, és néztem, hogy mi történik a sötétben.

Az ilyen bámészkodások során általában érdekes ismeretségek köttettek. Egyszer például beszélgetésbe elegyedtem egy végtelenül szimpatikus, angolul is beszélõ harmincas mototaxissal. Róla kiderült, hogy vidékrõl jött fel a fõvárosba a jobb megélhetés reményében, a feleségével közösen bérel egy bádogból tákolt, néhány négyzetméteres fémbódét valahol Phnompen külterületén (amiben napközben elviselhetetlen a forróság), a taxizásból általában napi egy étkezésre futja, akkor is általában csak rizsre (ha van egy kis plusz a kasszában, befigyel némi hal is), van néhány dollárnyi, uzsorakamatra szerzett adóssága, amit egyelõre nem tudott visszafizetni, napi keresete egy szerencsésebb napon mindössze pár dollár, satöbbi, satöbbi. Az üzletmenetrõl szóló gondolatait elszoruló torokkal hallgattam: neki csak robogóra futja, ami a hatalmas túlkínálat miatt még Kambodzsa leggazdagabbnak számító városában sem túl jövedelmezõ biznisz, megtakarítások hiányában pedig a sokkal zsírosabb tuk-tuk-üzletbe való bekerülésrõl õ maximum csak álmodhat. Pedig az anyagilag nagy elõrelépés lenne ám, a háromkerekûvel ugyanis esõben is lehet dolgozni, plusz mivel a tuk-tuk a robogónál valamivel elõkelõbb közlekedési eszköznek számít, magasabbak a tarifái is, a szállítható személyek számáról már nem is beszélve. A vége ennek a kellemetlen beszélgetésnek aztán az lett, hogy támogatásként azt a néhány dollárt, ami a pénztárcámban volt, nekiadtam a srácnak, másnap este pedig vittem neki egy pizzát, plusz a bérelt robogóval még próbáltam kicsit lendíteni is a bolton.

Segítségem nagyjából a fuvarosok között böngészõ, diszkóból hazainduló helyiek levadászásában állt, akik gyakorlatilag hangosan felröhögtek, amikor megértették, hogy fehérfejû turistaként én kínálok fuvart nekik. Amikor azonban röviden vázoltuk elõttük a frissen megálmodott üzleti modell lényegét, miszerint az általam elvitt fuvarok bevétele egyfajta támogatásként a kambodzsai sráchoz kerül, belementek a dologba. Mûködött az ötlet, a leginkább bekólázott prostikból álló utasközönségtõl azon az estén egy maréknyi dollárt sikerült bekasszíroznunk. Az egy dolog, hogy én ezzel a hazárdjátékkal Phnompen olyan városrészeibe is eljutottam, ahová magamtól biztosan nem mentem volna (ekkor láttam például elõször élõben fémhálóba tekert, robogón szállított disznót), az igazi nyeremény viszont a srác arckiejezése volt, amikor megkapta a pizzát, vagy éppen átadtam neki az aznapi bevételt. Az a néhány szeletnyi harapnivaló és az a pár rongyos dollár azon az estén egy igazi csodával ért fel.

A Phnompenben eltöltött hét utoló napjain felkerestem a francia gyarmatosítás nyomait viselõ fõváros útikönyvek által nevesített látványosságait is. A kacifántos épületek és mûemlékek sorát viszonylag könnyû volt megemészteni.

A Királyi Palota és az Ezüst Pagoda Phnompen egyik fõ attrakciójának számít.
A fõváros nevének eredete ehhez a dombhoz kapcsolódik.
A Nemzeti Múzeum.
Forrás: Szabadlábon

Nem így Phnompen két másik fontos nevezetességét, a korábban már említett Vörös Khmerek rémuralmához kapcsolódó Tuol Sleng múzeumot és a Choeung Ek nevet viselõ brutális tömegsírt.

A Vörös Khmerek Pol Pot vezetésével 1975-ben foglalták el Kambodzsa fõvárosát. Négyéves uralmuk alatt egy agrárparaszti kommunista országot akartak létrehozni, ezért úgy gondolták, hogy nincs szükség értelmiségiekre. Haláltáborokat hoztak létre, ahová bárkit elhurcoltak, ha értelmiségi, tanár, vallási vezetõ, nem khmer nemzetiségû, szemüveges, nyugattal kapcsolatban álló vagy a "rendszerre veszélyes" ember volt. A párizsi Sorbonne egyetemen tanulmányokat folytató Pol Pot rezsimje a legszolidabb becslések szerint több mint egymillió ember haláláért felelõs, de van olyan vélemény is, miszerint a Vörös Khmerek az akkori nyolcmilliós kambodzsai lakosság közel egyharmadát irtották ki. A vietnami határ sorozatos megsértése és a vietnami kisebbség kivégzése miatt Vietnam 1979-ben elûzte a Pol Pot-rezsimet, amely a hegyekbe és õserdõkbe visszahúzódva folytatott gerillaharcot egészen 1996-ig. Pol Pot két évvel késõbb halt meg, emberiség elleni bûntetteiért soha nem vonták felelõsségre. ― Forrás: Wikipédia

A Tuol Sleng múzeum ma annak az S-21 jelû börtönnek a helyén mûködik, amelyben a Vörös Khmerek emberek tízezreit verték és kínozták halálra. Az egykoron iskolaként funkcionáló épületkomplexumot a kommunisták rácsokkal és szögesdrótokkal kerítették körbe, az osztálytermekben pedig cellákat és kínzókamrákat alakítottak ki. A bebörtönzött ártatlan emberek rendkívüli kegyetlenkedések közepette várták a halált, amely tizenkét kivételtõl eltekintve mindenki számára el is jött, leginkább valamilyen gyomorforgató vallatás (fojtogatás, körömletépkedés vagy különféle szúró-vágó eszközök) képében. A kínzások során persze a szerencsétlen rabok az összes koholt vádat magukra vállalták fájdalmukban.

Mint minden tömeggyilkosságnak emléket állító múzeumban, ebben is csak faltól-falig bóklászik az ember zavarában, és gombóccal a torkában nézi a halálra kínzott áldozatokról készített fotókat, a különbözõ vallatási módszereket bemutató rajzokat, a vérfoltos cellákat, a kegyetlenkedésekrõl szóló leírásokat, vagy éppen az olyan gyilkosok portréit, mint a börtönvezetõ Kang Kek Lew, aki nemrégiben a vezetése alatt történt gyilkosságokért és kínzásokért az ítélõtábla elõtt (most figyeljenek) elnézést kért.

A hírhedt S-21 börtönben egyszerre ezer-ezerötszáz embert tartottak fogva.
A múzeum a kivégzettekrõl rengeteg fotót mutat.
Az apró cellákban a rabok leláncolva feküdtek a padlón.
Forrás: Szabadlábon

Hogy a Phnompent elnéptelenedett szellemvárossá tévõ Vörös Khmerek népirtásának lett egy második színhelye is, annak pusztán gyakorlati okai voltak. A kommunisták ugyanis kifogytak a helybõl az S-21 börtönben (vagy ahogy õk nevezték, biztonsági központban), és amikor több tömegsírnak ott már nem volt hely, nyitottak egy másikat a várostól tizenhét kilométerre ― ez lett a Choeung Ek, ahol a rezsim emberek további ezreit küldte a halálba. Az egykori "Gyilkos Mezõk" helyén ma mûködik ugyan egy "múzeum", de tömegsírokon lépdelve valahogy nem nézelõdik olyan nyugodtan az ember, különösen akkor nem, ha a kivégzett emberek csontjai még kiállnak a földbõl. A Choeung Ek a sírokból elõkerült koponyák ezrein és a gyilkosságok mikéntjeirõl szóló táblákon kívül nem sok látnivalóval szolgál, inkább a hely atmoszférája az, ami mély nyomot tud hagyni a látogatóban.

Megemésztve a látottakat, utolsó phnompeni estémen örömmel nyugtáztam, hogy nagyon is jól osztottam el a Kambodzsára szánt pár napot az ország tájegységei és engem érdeklõ látnivalói között. Közel kilenc hónappal az indulás után már nem lett volna sok türelmem a vidék nyomorához, a sok helyen még mindig szegényes, ugyanakkor szemmel láthatóan napról-napra fejlõdõ fõvárosban viszont remekül éreztem magam. Mégis ideje volt továbbindulni ― a határ túloldalán várt rám Délkelet-Ázsia egyik legjobb országa, Vietnam.



Hozzászólások
Nagy Edit mondta [2009.09.21. 7 óra 17 perckor]:

Kedves Roland, holnap, szeptember 22-en utazom Siem Reap-be. Kerestem valami hasznalhatot, mert nem volt eleg idom felkeszulni, es oriasi elvezettel olvasom az utibeszamolodat. Hasznosak az informacioid es szellemes a szoveg. Hatalmasakat "kacaraszok" rajtuk. Tovabbi jo utat, Edit
Nagy Edit mondta [2009.09.21. 7 óra 30 perckor]:

Na jo, az utolsot visszavontam, ahogy az olvasnivalo vegere ertem. Bocs.




Ha mondandója van...










Melyik a ht harmadik napja?