2009.09.06. Délkelet-Ázsia Bolíviája

A nagyszer? Angkor és a dics? khmer múlt után beszéljünk egy kicsit Kambodzsa nyomorúságos jelenér?l is. A legjobb lesz, ha kezdésként gyorsan átfutjuk, mi is történt ebben a szerencsétlen országban az utóbbi néhány évszázad alatt.

Angkor 1432-es eleste után a helyzet nem alakult túl rózsásan a khmer nép számára, négyszáz éven át ugyanis Kambodzsa területeinek nagy részén vagy sziámi, vagy vietnami királyok uralkodtak. A khmerek által indított függetlenedési törekvések és harcok kevés eredményt hoztak, így Kambodzsa területei felett az elnyomó szomszédok egészen a XIX. század közepéig marakodhattak. A területfoglalósdinak a francia gyarmatosítás vetett véget azzal, hogy Kambodzsa Francia-Indokína részévé vált. A csigazabálók befolyása a második világháború végéig kitartott, Kambodzsa hivatalos függetlenedésére pedig egészen 1946-ig várni kellett.

Szegény khmereknek egy államcsíny kapcsán még a vietnami háború bombáiból is kijutott, ráadásul nem volt elég, hogy évszázadokon keresztül folyamatosan darálták ?ket jobbról-balról, 1975-ben megkapták a nyakukba az emberiség történelmének egyik leggyalázatosabb kommunista rezsimjét is. A Vörös Khmerek négyéves uralma Kambodzsa múltjának legsötétett id?szaka volt, a nyolcmilliós lakosság egyharmada haláltáborokban veszett oda (erre néhány bekezdéssel kés?bb még visszatérünk). 1979-ben a vietnami hadsereg a Vörös Khmerek csapatait el?zte ugyan a f?városból, de a harcok a hegyek között, vidéken még évekig elhúzódtak. A háborús állapotok Kambodzsában a nyolcvanas évek végén a Vörös Khmerek megfogyatkozásával és a vietnami csapatok kivonulásával értek véget ― a borzalmakra azonban a milliónyi hátrahagyott taposóakna a mai napig emlékeztet.

A hosszú évekig tartó vérengzések után az élet csak nagyon lassan tért vissza az országba, így nem csoda, hogy Kambodzsa mára a régió más nemzeteihez képest tetemes lemaradást szedett össze. Az ezredforduló óta szépen teljesít? gazdaság ellenére itt bizony még ma is szemmel látható a nyomor ― no nem annyira, mint mondjuk egyes afrikai országokban, de annyira azért épp eléggé, hogy kiérdemelje a "Délkelet-Ázsia Bolíviája" címet (Kambodzsa egyébként hivatalosan is a világ egyik legelmaradottabb országának számít.

Ebb?l a nyomorból Siem Reap, az Angkorba érkez? turisták kiszolgálására szakosodott kisváros nem feltétlenül éreztet sokat. A külföldiek által elköltend? temérdek pénzre itt számos vendégház, szálloda, étterem és bár pályázik, amik között egész pofásakat is találni, hotelekb?l van például egy halom luxuskategóriás is ― kell? pénzmag birtokában tehát akár úgy is eljöhetünk a városból, hogy nem szembesülünk Kambodzsa szerencsétlenségének egyetlen jelével sem.


A sz?kebb költségvetés miatt nekem viszont minden alkalommal át kellett vágnom magam a nyomorékok, koldusok, kurvák és fuvarra váró riksások tarháló tömegén, ha a turistáknak felhúzott éttermekhez akartam eljutni valami harapnivaló reményében. Olcsó szállásomon hely hiányában a gyerekeknek az udvari biliárdasztalon volt megágyazva, a természetesen csak hidegvízzel m?köd? tusoló állandóan tele volt szúnyogokkal, a saras és kivilágítatlan utcán éjjelente hálófülkékké avanzsált riksák állták el az utat (mindb?l kilógott legalább egy-két meztelen sof?rvégtag), az él? (értsd: 2 kB/sec-nél gyorsabb) kapcsolatot ígér? netkávézók pedig a környék legnagyobb átverésének bizonyultak. Utóbbi persze nem nagy tragédia, inkább olyan apró bosszúság, ami hosszú távon mérgezi az elmét.

Angkor bejárása után nem is id?ztem sokáig a városban, váltottam némi dollárt (ismeretes, hogy bár Kambodzsa hivatalos pénzneme a riel, szinte minden vásárlás megoldható amerikai dollárral is), majd busszal útnak eredtem a f?város, Phnompen irányába. A kambodzsai nyomor a vidéki utak mentén még inkább szembeötl? volt, és ezalól a menetid? felénél meglátogatott pihen?hely sem volt kivétel. A fékez? busz ajtajához rögtön odavonszolta magát egy bokánál (vélhet?en akna által) csonkolt lábakkal bíró kéreget?, akit?l szinte leszállni is alig lehetett. Aki az agresszív tarhálón túljutott, ihatott valamit az étteremnek mondott csarnok asztalainál, kaját ugyanis nem lehetett kapni. Nem hogy meleg vacsorát, de még egy nyomorult kekszet sem.


Miel?tt megérkeztem volna a kétmilliós Phnompen buszállomására, Kambodzsa bemutatkozása még élénken élt a fejemben, így felkészültem a legrosszabbakra. Félelmem szerencsére teljesen alaptalannak bizonyult, a nyüzsg? városban a haramiák semmivel sem voltak vérszomjasabbak, mint Délkelet-Ázsiában bárhol másutt. Harmadjára elfogadható szállást is sikerült keríteni, s?t, lefekvés el?tt még egy megbízhatónak t?n? vacsorára is futotta, úgyhogy a f?várossal azon az estén nagyon meg voltam elégedve.

Az elkövetkez? pár napban aztán gyakorlatilag semmi lényegeset nem csináltam. Mint legutóbb Dzsakartában, ezúttal is pihenésre volt szükségem, amit leginkább olvasással, írással, meg azoknak a dolgoknak a rendszerezésével töltöttem, amikre utazás közben már nem maradt id?m. Mindehhez találtam egy tökéletesen nyugodt kávézót a környékén, ahol elfogadható min?ségben készítették a jegeskávét, a kambodzsai h?séget légkondícionáló semlegesítette, hosszabb-rövidebb ideig pedig még az internetet is m?ködésre lehetett bírni.

Phnompen utcáinak felfedezésére általában az átkávézott délutánok végén, a meleg csillapodtával indultam. A robogóktól hangos f?városban napi négy dollárért tudtam bérelni egy mobilitást és állandó vigyort biztosító, fürge kétkerek?t, amivel a városnézés még édesebbé vált. Phnompen négyzetrácsos elrendezés? utcáin a tájékozódással nem nagyon kellett tör?dnöm, így teljes figyelmet szentelhettem a motorozás örömének és az utcákon felbukkanó ezernyi látnivalónak. Sokszor szimplán csak megálltam egy-egy sarkon és azt bámultam, hogy a mindent átható nyomor ellenére mennyire él és pörög ez az egész kambodzsai kóceráj.


Egy id? után - dzsakartai mintára - a nappalok Phnompenben is helyet cseréltek az éjszakákkal, aminek egyenesági következménye az volt, hogy az ébrenlét óráit leginkább a f?város különböz? szórakozónegyedeiben töltöttem el. Ezeknél az éjszakáknál jobb korrajzot keresve sem találhattam volna, a diszkók és strip-bárok környékén ugyanis a kambodzsai társadalom szinte minden rétege felvonult: voltak ott kizárólag aranyszín? Lexus RX300-akban parádézó kínai vállalkozók, a testüket tizenöt dollárért (vagy ha úgy tetszik, a másnapi megélhetésért) eladó tizenéves lánykák, olcsó sört és gyors szerelmet keres? NGO-alkalmazottak, f?tt rákot áruló öregasszonyok, fuvarra vadászó motoros taxisof?rök, nyugatról ideszakadt jövend?mondók és még számtalan egyéb, különösebbnél-különösebb szerzet és figura. Az éjszakai utcákon zajló folyamatokat annyira szórakoztatónak találtam, hogy néha még a diszkóig sem jutottam el ― csak leparkoltam a robogót a fuvarosok mellé, és néztem, hogy mi történik a sötétben.

Az ilyen bámészkodások során általában érdekes ismeretségek köttettek. Egyszer például beszélgetésbe elegyedtem egy végtelenül szimpatikus, angolul is beszél? harmincas mototaxissal. Róla kiderült, hogy vidékr?l jött fel a f?városba a jobb megélhetés reményében, a feleségével közösen bérel egy bádogból tákolt, néhány négyzetméteres fémbódét valahol Phnompen külterületén (amiben napközben elviselhetetlen a forróság), a taxizásból általában napi egy étkezésre futja, akkor is általában csak rizsre (ha van egy kis plusz a kasszában, befigyel némi hal is), van néhány dollárnyi, uzsorakamatra szerzett adóssága, amit egyel?re nem tudott visszafizetni, napi keresete egy szerencsésebb napon mindössze pár dollár, satöbbi, satöbbi. Az üzletmenetr?l szóló gondolatait elszoruló torokkal hallgattam: neki csak robogóra futja, ami a hatalmas túlkínálat miatt még Kambodzsa leggazdagabbnak számító városában sem túl jövedelmez? biznisz, megtakarítások hiányában pedig a sokkal zsírosabb tuk-tuk-üzletbe való bekerülésr?l ? maximum csak álmodhat. Pedig az anyagilag nagy el?relépés lenne ám, a háromkerek?vel ugyanis es?ben is lehet dolgozni, plusz mivel a tuk-tuk a robogónál valamivel el?kel?bb közlekedési eszköznek számít, magasabbak a tarifái is, a szállítható személyek számáról már nem is beszélve. A vége ennek a kellemetlen beszélgetésnek aztán az lett, hogy támogatásként azt a néhány dollárt, ami a pénztárcámban volt, nekiadtam a srácnak, másnap este pedig vittem neki egy pizzát, plusz a bérelt robogóval még próbáltam kicsit lendíteni is a bolton.

Segítségem nagyjából a fuvarosok között böngész?, diszkóból hazainduló helyiek levadászásában állt, akik gyakorlatilag hangosan felröhögtek, amikor megértették, hogy fehérfej? turistaként én kínálok fuvart nekik. Amikor azonban röviden vázoltuk el?ttük a frissen megálmodott üzleti modell lényegét, miszerint az általam elvitt fuvarok bevétele egyfajta támogatásként a kambodzsai sráchoz kerül, belementek a dologba. M?ködött az ötlet, a leginkább bekólázott prostikból álló utasközönségt?l azon az estén egy maréknyi dollárt sikerült bekasszíroznunk. Az egy dolog, hogy én ezzel a hazárdjátékkal Phnompen olyan városrészeibe is eljutottam, ahová magamtól biztosan nem mentem volna (ekkor láttam például el?ször él?ben fémhálóba tekert, robogón szállított disznót), az igazi nyeremény viszont a srác arckiejezése volt, amikor megkapta a pizzát, vagy éppen átadtam neki az aznapi bevételt. Az a néhány szeletnyi harapnivaló és az a pár rongyos dollár azon az estén egy igazi csodával ért fel.

A Phnompenben eltöltött hét utoló napjain felkerestem a francia gyarmatosítás nyomait visel? f?város útikönyvek által nevesített látványosságait is. A kacifántos épületek és m?emlékek sorát viszonylag könny? volt megemészteni.


Nem így Phnompen két másik fontos nevezetességét, a korábban már említett Vörös Khmerek rémuralmához kapcsolódó Tuol Sleng múzeumot és a Choeung Ek nevet visel? brutális tömegsírt.


A Tuol Sleng múzeum ma annak az S-21 jel? börtönnek a helyén m?ködik, amelyben a Vörös Khmerek emberek tízezreit verték és kínozták halálra. Az egykoron iskolaként funkcionáló épületkomplexumot a kommunisták rácsokkal és szögesdrótokkal kerítették körbe, az osztálytermekben pedig cellákat és kínzókamrákat alakítottak ki. A bebörtönzött ártatlan emberek rendkívüli kegyetlenkedések közepette várták a halált, amely tizenkét kivételt?l eltekintve mindenki számára el is jött, leginkább valamilyen gyomorforgató vallatás (fojtogatás, körömletépkedés vagy különféle szúró-vágó eszközök) képében. A kínzások során persze a szerencsétlen rabok az összes koholt vádat magukra vállalták fájdalmukban.

Mint minden tömeggyilkosságnak emléket állító múzeumban, ebben is csak faltól-falig bóklászik az ember zavarában, és gombóccal a torkában nézi a halálra kínzott áldozatokról készített fotókat, a különböz? vallatási módszereket bemutató rajzokat, a vérfoltos cellákat, a kegyetlenkedésekr?l szóló leírásokat, vagy éppen az olyan gyilkosok portréit, mint a börtönvezet? Kang Kek Lew, aki nemrégiben a vezetése alatt történt gyilkosságokért és kínzásokért az ítél?tábla el?tt (most figyeljenek) elnézést kért.


Hogy a Phnompent elnéptelenedett szellemvárossá tév? Vörös Khmerek népirtásának lett egy második színhelye is, annak pusztán gyakorlati okai voltak. A kommunisták ugyanis kifogytak a helyb?l az S-21 börtönben (vagy ahogy ?k nevezték, biztonsági központban), és amikor több tömegsírnak ott már nem volt hely, nyitottak egy másikat a várostól tizenhét kilométerre ― ez lett a Choeung Ek, ahol a rezsim emberek további ezreit küldte a halálba. Az egykori "Gyilkos Mez?k" helyén ma m?ködik ugyan egy "múzeum", de tömegsírokon lépdelve valahogy nem nézel?dik olyan nyugodtan az ember, különösen akkor nem, ha a . A Choeung Ek a sírokból el?került koponyák ezrein és a gyilkosságok mikéntjeir?l szóló táblákon kívül nem sok látnivalóval szolgál, inkább a hely atmoszférája az, ami mély nyomot tud hagyni a látogatóban.

Megemésztve a látottakat, utolsó phnompeni estémen örömmel nyugtáztam, hogy nagyon is jól osztottam el a Kambodzsára szánt pár napot az ország tájegységei és engem érdekl? látnivalói között. Közel kilenc hónappal az indulás után már nem lett volna sok türelmem a vidék nyomorához, a sok helyen még mindig szegényes, ugyanakkor szemmel láthatóan napról-napra fejl?d? f?városban viszont remekül éreztem magam. Mégis ideje volt továbbindulni ― a határ túloldalán várt rám Délkelet-Ázsia egyik legjobb országa, Vietnam.