Roland írta,
18 óra 55 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensrõl Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.

Délkelet-Ázsia megismerését alapvetõen kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérõ arcberendezésekbõl, ízekbõl, káoszból nyüzsgésbõl és szokásokból bõdületesen sok erõt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkezõ heteket, de inkább hónapokat fülig érõ vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkõzni azokat a régi, rossz beidegzõdéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás elsõ hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztõ, hogy közel hat hónap idill kellett az "ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.

Tehát miután pár napig tartó semmittevéssel feltöltõdtem Indonézia fõvárosában, elindultam a jávai civilizáció bölcsõjét jelentõ Jogjakarta felé, ahonnan a kihagyhatatlan látványosságok felkeresése után egybõl csavartam tovább a Jáva keleti szélén fekvõ Bromo vulkánhoz. Sajnos idõm szûkössége ennek a keletre tartó vágtának az ezerarcú Balin véget vetett, ahonnan az indonéz szigetvilág egy másik szegletébe, Szumátrára katapultáltam. A világ legõrültebb tömegközlekedésének kipróbálása után ejtõztem pár napot a Toba-tó partján, majd turistavízumom lejáró érvényességét konstatálva Medanból továbbálltam Szingapúrba. Az Indonéziában eltöltött egy hónap sajnos épp csak arra volt elég, hogy nagyon megszerettesse velem az országot. Indonéziában az "ide még vissza kéne menni" listám Chile és Bolívia után újabb elemmel bõvült.

Szingapúr pár napos meglátogatása egyáltalán nem szerepelt az elõzetes útitervben. A szedett-vedett és helyenként igencsak nyomorúságos Indonéziában eltöltött hetek után Szingapúr csillogása mégis kimondottan jól esett, a hostelben köszöntõ magyar szavakról már nem is beszélve. Örömömbe mindössze akkor vegyült némi üröm, amikor a városállam üzleti negyedében sétálgatva azon járt az eszem, hogy bizony ennek a felhõtlen láblógatásnak vége lesz ám egyszer, aztán én is mehetek vissza a balettbe ugrálni.

Az Oroszlánvárosból egyenesen Kuala Lumpurba buszoztam, de még mielõtt belemerültem volna Malajzia fõvárosának közepesen érdekes világába, kimentem a sepangi versenypályára szupersportkocsikat szpottolni. Délkelet-Ázsia egzotikus nevû metropoliszának gatyarohasztó melegébõl Cameron Highlands hûs klímájába menekültem, amikor pedig sikerült betelni a teaültetvények mesebeli látványával, odébbálltam Penang kínainak ható szigetére. Malajziában két teljes hetet sem töltöttem el; Délkelet-Ázsia meglátogatott országai közül számomra ez volt az egyetlen, ami nem igazán mozgatott meg.

Következõ állomásom már a thai határ túloldalán, az Andamán-tenger partján fekvõ Krabi városában volt. Rai Leh nyugis partszakaszai és Phi Phi azúrkék öblei után Phuket konzumer-szigetére hajóztam, ahonnan egyenesen a Maláj-félsziget keleti oldalára buszoztam. Ennek az utazásnak kettõs célja volt: egyrészt megtudni, hogy a Thai-öböl felkapottabb szigetei verik-e az Andamán-tenger látványvilágát (nem), másrészt pedig elérni azt a Ko Pha Ngan-i rendezvényt, amit a világ leginkább Half Moon Party néven ismer. A thai szigetek nyugalma és egyszerûsége után furcsa volt egy olyan világvárosban ébredni, amelyben a toronyházak között több szint magasan autóutak kavarognak, a bevásárlóközpontokban egymást érik a Louis Vuitton és Gucci-márkaboltok, az ember feje felett légkondis metrószerelvények robognak, az utcákon torlódó kocsisorok pedig folyamatosan dudaszótól hangosak. Bangkok környékének nevezetességei közül az õsi fõváros, Ajutthaja és a Kwai folyóra épült híd tûnt a legígéretesebbnek, így ezekhez tettem egy-egy rövidebb látogatást a kambodzsai nyomor elõtt.

Délkelet-Ázsia Bolíviájába megérkezni már önmagában is kalandszámba ment, és akkor még a világ nyolcadik csodáját, Phnompen éjszakai életét, vagy a Vörös Khmerek borzalmait nem is említettem. Kambodzsából másfél hét után jöttem el; egyrészt kezdett elegem lenni a szélsõségekbõl, másrészt pedig izgatta szívem a Vietnamról olvasott tengernyi dicséret.

És valóban, Kambodzsa után két felhõtlen héten keresztül csemegéztem a vietnami turizmus svédasztaláról. Az ezerhatszáz kilométernyi tengerparttal büszkélkedõ és forró nyarakkal kínzó országból elõször Saigont motoroztam be keresztül-kasul, aztán következett a Mekong deltája, Mui Né dûnerengetege, Vietnam Szentendréje, Hanoi pezsgése, a Ha Long-öböl messze földön híres látványvilága, búcsúzóul pedig Sapa hegyvidéki lakosainak kedves egyszerûsége és barátságossága.

Amint az a fentiekbõl is látszik, három hónapnyi utazást Délkelet-Ázsiában nagyon könnyedén tele lehet pakolni változatos programokkal. Olyannyira, hogy ennyi idõ alatt jó pár országba és országrészbe én bele sem tudtam szagolni. Azt nagyon sajnáltam, hogy kimaradt Mianmar és vele együtt Bagan romjai, a Popa-hegy, Mandalay és a burmai vidék. Hasonlóan elszomorított, hogy a Fülöp-szigetek elmaradott, zegzugos szigetvilágába sem tudtam ellátogatni, nem utaztam filippínó Jeepney-ken és nem is kacsintottam össze bizarr koboldmakikkal. Laosz, Brunei és Kelet-Timor átugrásába szerencsére már nem volt ennyire nehéz beletörõdni.

Föld körüli utazásom soha meg nem íródó könyvében Délkelet-Ázsia egy külön fejezetet érdemelne, mert a régió gyökeresen eltér mindattól, amit korábban Közép-Amerikában, Dél-Amerikában, a Csendes-óceán szigetein vagy Ausztráliában tapasztaltam. Délkelet-Ázsia egzotikussága, nyüzsgése, kiszámíthatatlansága és olcsósága nekem kimondottan tetszett, talán a forróság és a magas páratartalom miatti állandó izzadás, na meg a csótányinvázió volt az, amit ebbõl a három hónapból el tudtam volna feledni. A történeti hûség kedvéért még elmondanám, hogy az utazás ezen szakaszát a korábbiaktól eltérõen egyedül toltam végig, leszámítva azokat az alkalmi társulásokat, amiket más hátizsákosokkal, néhány nap erejéig improvizáltam.

Végül négy dolog, amit legközelebb Délkelet-Ázsiában máshogy kell csináljak:
  • sokkal mélyebbre merülni a helyi konyha változatos íztengerében,
  • még többet utazni bérelt robogón vagy egyéb, motorizált kétkerekûn,
  • több idõt szánni a régió elmaradottabb szegleteire,
  • tizedszerre sem meglepõdni azon, ha idegen kezek az ember nap által szõkített haját, kéz- vagy lábszõrzetét kíváncsian, kérdés nélkül tapogatni kezdik.




Hozzászólások
Ze mondta [2010.07.16. 13 óra 44 perckor]:

Örülök, hogy megint írtál. Már nagyon vártam és várom a következõt is.




Ha mondandója van...










Melyik a ht harmadik napja?