Roland írta,
18 óra 55 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensről Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.

Délkelet-Ázsia megismerését alapvetően kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérő arcberendezésekből, ízekből, káoszból nyüzsgésből és szokásokból bődületesen sok erőt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkező heteket, de inkább hónapokat fülig érő vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkőzni azokat a régi, rossz beidegződéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás első hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztő, hogy közel hat hónap idill kellett az "ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.

Tehát miután pár napig tartó semmittevéssel feltöltődtem Indonézia fővárosában, elindultam a jávai civilizáció bölcsőjét jelentő Jogjakarta felé, ahonnan a kihagyhatatlan látványosságok felkeresése után egyből csavartam tovább a Jáva keleti szélén fekvő Bromo vulkánhoz. Sajnos időm szűkössége ennek a keletre tartó vágtának az ezerarcú Balin véget vetett, ahonnan az indonéz szigetvilág egy másik szegletébe, Szumátrára katapultáltam. A világ legőrültebb tömegközlekedésének kipróbálása után ejtőztem pár napot a Toba-tó partján, majd turistavízumom lejáró érvényességét konstatálva Medanból továbbálltam Szingapúrba. Az Indonéziában eltöltött egy hónap sajnos épp csak arra volt elég, hogy nagyon megszerettesse velem az országot. Indonéziában az "ide még vissza kéne menni" listám Chile és Bolívia után újabb elemmel bővült.

Szingapúr pár napos meglátogatása egyáltalán nem szerepelt az előzetes útitervben. A szedett-vedett és helyenként igencsak nyomorúságos Indonéziában eltöltött hetek után Szingapúr csillogása mégis kimondottan jól esett, a hostelben köszöntő magyar szavakról már nem is beszélve. Örömömbe mindössze akkor vegyült némi üröm, amikor a városállam üzleti negyedében sétálgatva azon járt az eszem, hogy bizony ennek a felhőtlen láblógatásnak vége lesz ám egyszer, aztán én is mehetek vissza a balettbe ugrálni.

Az Oroszlánvárosból egyenesen Kuala Lumpurba buszoztam, de még mielőtt belemerültem volna Malajzia fővárosának közepesen érdekes világába, kimentem a sepangi versenypályára szupersportkocsikat szpottolni. Délkelet-Ázsia egzotikus nevű metropoliszának gatyarohasztó melegéből Cameron Highlands hűs klímájába menekültem, amikor pedig sikerült betelni a teaültetvények mesebeli látványával, odébbálltam Penang kínainak ható szigetére. Malajziában két teljes hetet sem töltöttem el; Délkelet-Ázsia meglátogatott országai közül számomra ez volt az egyetlen, ami nem igazán mozgatott meg.

Következő állomásom már a thai határ túloldalán, az Andamán-tenger partján fekvő Krabi városában volt. Rai Leh nyugis partszakaszai és Phi Phi azúrkék öblei után Phuket konzumer-szigetére hajóztam, ahonnan egyenesen a Maláj-félsziget keleti oldalára buszoztam. Ennek az utazásnak kettős célja volt: egyrészt megtudni, hogy a Thai-öböl felkapottabb szigetei verik-e az Andamán-tenger látványvilágát (nem), másrészt pedig elérni azt a Ko Pha Ngan-i rendezvényt, amit a világ leginkább Half Moon Party néven ismer. A thai szigetek nyugalma és egyszerűsége után furcsa volt egy olyan világvárosban ébredni, amelyben a toronyházak között több szint magasan autóutak kavarognak, a bevásárlóközpontokban egymást érik a Louis Vuitton és Gucci-márkaboltok, az ember feje felett légkondis metrószerelvények robognak, az utcákon torlódó kocsisorok pedig folyamatosan dudaszótól hangosak. Bangkok környékének nevezetességei közül az ősi főváros, Ajutthaja és a Kwai folyóra épült híd tűnt a legígéretesebbnek, így ezekhez tettem egy-egy rövidebb látogatást a kambodzsai nyomor előtt.

Délkelet-Ázsia Bolíviájába megérkezni már önmagában is kalandszámba ment, és akkor még a világ nyolcadik csodáját, Phnompen éjszakai életét, vagy a Vörös Khmerek borzalmait nem is említettem. Kambodzsából másfél hét után jöttem el; egyrészt kezdett elegem lenni a szélsőségekből, másrészt pedig izgatta szívem a Vietnamról olvasott tengernyi dicséret.

És valóban, Kambodzsa után két felhőtlen héten keresztül csemegéztem a vietnami turizmus svédasztaláról. Az ezerhatszáz kilométernyi tengerparttal büszkélkedő és forró nyarakkal kínzó országból először Saigont motoroztam be keresztül-kasul, aztán következett a Mekong deltája, Mui Né dűnerengetege, Vietnam Szentendréje, Hanoi pezsgése, a Ha Long-öböl messze földön híres látványvilága, búcsúzóul pedig Sapa hegyvidéki lakosainak kedves egyszerűsége és barátságossága.

Amint az a fentiekből is látszik, három hónapnyi utazást Délkelet-Ázsiában nagyon könnyedén tele lehet pakolni változatos programokkal. Olyannyira, hogy ennyi idő alatt jó pár országba és országrészbe én bele sem tudtam szagolni. Azt nagyon sajnáltam, hogy kimaradt Mianmar és vele együtt Bagan romjai, a Popa-hegy, Mandalay és a burmai vidék. Hasonlóan elszomorított, hogy a Fülöp-szigetek elmaradott, zegzugos szigetvilágába sem tudtam ellátogatni, nem utaztam filippínó Jeepney-ken és nem is kacsintottam össze bizarr koboldmakikkal. Laosz, Brunei és Kelet-Timor átugrásába szerencsére már nem volt ennyire nehéz beletörődni.

Föld körüli utazásom soha meg nem íródó könyvében Délkelet-Ázsia egy külön fejezetet érdemelne, mert a régió gyökeresen eltér mindattól, amit korábban Közép-Amerikában, Dél-Amerikában, a Csendes-óceán szigetein vagy Ausztráliában tapasztaltam. Délkelet-Ázsia egzotikussága, nyüzsgése, kiszámíthatatlansága és olcsósága nekem kimondottan tetszett, talán a forróság és a magas páratartalom miatti állandó izzadás, na meg a csótányinvázió volt az, amit ebből a három hónapból el tudtam volna feledni. A történeti hűség kedvéért még elmondanám, hogy az utazás ezen szakaszát a korábbiaktól eltérően egyedül toltam végig, leszámítva azokat az alkalmi társulásokat, amiket más hátizsákosokkal, néhány nap erejéig improvizáltam.

Végül négy dolog, amit legközelebb Délkelet-Ázsiában máshogy kell csináljak:
  • sokkal mélyebbre merülni a helyi konyha változatos íztengerében,
  • még többet utazni bérelt robogón vagy egyéb, motorizált kétkerekűn,
  • több időt szánni a régió elmaradottabb szegleteire,
  • tizedszerre sem meglepődni azon, ha idegen kezek az ember nap által szőkített haját, kéz- vagy lábszőrzetét kíváncsian, kérdés nélkül tapogatni kezdik.




Hozzászólások
Ze mondta [2010.07.16. 13 óra 44 perckor]:

Örülök, hogy megint írtál. Már nagyon vártam és várom a következőt is.




Ha mondandója van...










Melyik a hét hatodik napja?