Roland írta,
1 óra 55 perckor,
Kína témakörben.
A Lijiangba tartó út gyönyör?en zöldell? hegyek között kanyargott, a váltakozó gerincek és völgyek dél-amerikai magasságokat és mélységeket idéztek. A busz ablakából elém táruló idillt egyedül egy büdösszájú, fogyatékos kínai utastárs árnyékolta be. A Dali-Lijiang szakaszon az utasok többsége f?tt tojást rágcsált önmagában, én az egyik pihen?helyen inkább egy f?tt kukoricára neveztem be. Az egy euró körüli árat elnézve semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jünnan tartomány északkeleti részén rengeteg turistára kell számítanom.

Lijiangba már sötétedés után érkeztem meg. A busz viszonylag távol rakott le az óvárostól, ráadásul a térképemen sem sikerült igazán jól betájolnom magam. Szemerkél? es?ben, este nem t?nt túl jó ötletnek gyalog elindulni a központ felé, de az els?nek megtalált, nyomasztóan igénytelen szállás szemrevételezése után mégis inkább nekivágtam a távnak. Az én kínai nyelvtudásom körülbelül olyan volt, mint az általam megkérdezett helyiek angolja, így túl sok segítséget nem kaptam a célt illet?en. Egy hosszabb bolyongás után (hátamon a degeszre tömött zsákkal) végül sikerült rátalálni egy várfal mentén kanyargó, kövekb?l kirakott utcára, ami egy olyan helyre vezetett, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy faházaktól és , zegzugos és nyüzsg? mesevilágba csöppentem, melynek kövekkel kirakott girbe-gurba utcái mentén csatornák kavarogtak. A Gy?r?k Urába ill? álomvilágból a vállamat húzó hátizsák józanított ki, így inkább gyorsan nekiláttam megkeresni az útikönyvb?l kinézett szállást. Egy dél-amerikai turista iránymutatása alapján hamar rátaláltam Mama Naxi* fogadójára. A hely ugyan tele volt, de Mama Naxit vendégszeretete és rugalmassága kötelezte arra, hogy találjon nekem egy szobát a közelben pár éjszakára.

*Útikönyvem szerint a tibeti gyökerekkel rendelkez? naxi népcsoport két érdekessége, hogy matriarchális családokban élték mindennapjaikat, azaz a n?k hordták a nadrágot, a szerelmi viszonyokat pedig egészen rugalmasan kezelték. Mai szemmel egyáltalán nem t?nik már merésznek, hogy a naxi párocskák simán lehettek együtt anélkül, hogy egybekeltek vagy éppen közös háztartásban éltek volna. A korabeli kínai viszonyok közepette rendhagyónak számító megközelítés szerint a legények nyugodtan szórakozhattak éjszaka a barátn? ágyában, nappal viszont szigorúan az anya szárnyai alatt kellett végezniük a ház körüli munkát. Az így szület? gyermekek is közvetlenül az anyákhoz kapcsolódtak, az apaság elismertetésével nem nagyon foglalkoztak (ha az apa odébbált, a támogatás is ugrott). A sajátságos nyelvvel, vallási formával és öltözködéssel bíró naxi népcsoport id?sebb képvisel?it még ma is láthatjuk Lijiang utcáin.

Aznap este a szálláshoz közeli "Xiao cai zhuang" nev? étteremben vacsoráltam, ahol a Chinglish étlap hozott párat a Kínában szokásos mókás . Másnap kora reggeli felfedez?túrára indultam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy világosban hogyan fest egy ilyen igazi kínai mézeskalács-városka. Pár lépésnél nem kellett több, hogy megállapítsam, ez bizony nagyon látványos! Folyamatosan kattogott a fényképez?gépem, mert minden pillanatban volt a keres?ben ezernyi érdekes részlet. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy alig láttam nyugati turistákat az utcákon (kínaiak voltak inkább, de egyrészt az mindig érdekes élmény, másrészt egyáltalán nem voltak zavaróan sokan).




Forrás: Szabadlábon

Lijiang óvárosát ez a látványvilág teszi Jünnan tartomány egyik leglátogatottabb célpontjává, ami bizony csúcsszezonban minden bizonnyal kiábrándító lehet. Nekem július elején viszont kifejezettem tetszett, egyszer?en nem bírtam betelni a minden sarkom meglepetéssel szolgáló városkával. Persze az egykoron naxi többség? Lijiang a hangulatos utcákon kívül is tartogat látványosságokat a turisták részére. Ott van mindjárt az óváros szürke háztet?i fölé magasodó, dombon álló pavilon, amelyhez egy kacskaringós út vezet fel a f?térr?l egy zöldell? parkon át. Ide kifejezetten megéri felkutyagolni, az építészeti érdekességen kívül már csak a megkapó atmoszféra és a szokatlanul egységes háztet?-panoráma miatt is.

Forrás: Szabadlábon

Lijiang másik f? látványossága a Fekete Sárkány tava, ami szintén egy kötelez? tánc az erre vet?d? utazónak. A tavat övez? dombos parkban egyrészt kiváló sétákat tehetünk, kiállításokon ismerkedhetünk a naxik kulturális örökségével, és tiszta id?ben akár utazásunk legjobb fotóját l?hetjük el, el?térben a négyszáz éves Öt F?nix csarnokával és az ötlyukú híddal, miközben a háttérben a Jáde Sárkány közel hatezer méter magas, havas csipkéi látszódnak. Nekem itt nem volt szerencsém, a hófödte csúcs ekkor sajnos szégyell?sen felh?k mögé rejt?zött. Töredelmesen bevallom, hogy kispénz? hátizsákosként én ezúttal nem fizettem be a borsos belép?t, inkább a párszor már bevált hátizsákos trükkhöz folyamodtam. Többsége ezeknek a látványosságoknak ugyanis nincs száz százalékban körbekerítve (általában csak oda építenek kaput és kerítést, amerr?l a turistahordákat remélik), így bizony akadnak olyan részek, ahol zsebre tett kézzel és bárányosan ártatlan pillantásokkal véletlenül betévedhetünk.

Forrás: Szabadlábon

Egyt?l-egyig minden érdekességet nem terveztem sorra venni, néhány apróság mellett azonban hiba lenne elmenni szó nélkül. Egyesek Kínában csíkosra festett kutyákat láttak, nekem Lijiang modern városrészében a színre fújt naposcsibe volt meg. Óriási a kínai hamisítóipar leleményessége is, a jogkikerül? bet?keverés például biztosan az er?sségük. Ebben a városkában merült fel bennem el?ször az a gondolat, hogy Kína egyes részein tényleg mindent megesznek (akár mozog, akár nem), ennyi bizonytalan állagú, eredet? és szagú cuccot járda menti árusoknál én még nem láttam sehol korábban.

Kppaa!
Forrás: Szabadlábon

Az itt megforduló turisták útvonala Lijiang után általában északra tart, Shangri-La irányába. A James Hilton könyvb?l lopott nev? település elérése el?tt sokan több napra megállnak túrázgatni a világ egyik legmélyebb kanyonjában. Én is szívesen megnéztem volna, hogyan vág át a Jangce többezer méter magas hegyek között, de sajnos erre sem az évszak, sem a feszes túraterv nem volt alkalmas. Lijiangban a térkép felett gubbasztva vakartam is a fejem hosszasan: egyrészt ott volt a közelben a 3,200 méter magasan fekv?, Tibet el?szobájának számító Shangri-La, ott volt karnyújtásnyira az Ugró Tigris szorosának vad látványvilága, másrészt viszont minden helyi lebeszélt arról, hogy északnak haladva, a hegyeken átvágva, a Szecsuán-Tibet országúton keresztül érjem el Csengdut. Az öt-hat napig tartó, helyenként nagy magasságokat érint? fenékgyilkos zötyköl?dés helyett egy kevésbé kalandos alternatívát választottam. Lijiangból egy röpke nyolc-kilenc órás (de mindössze kétszáz kilométeres!) buszúttal elugrottam Panzhihuaba, ott felpattantam életem els? kínai vonatára, reggel pedig már Éméi pályaudvarán ébredtem. De err?l majd legközelebb.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...

 









Melyik a hét második napja?