2011.10.22. Menetelés a turistaösvényen Csengdu felé

A mianmari határhoz kínai léptékkel közelinek mondható Lijiang után keletnek fordultam és elbuszoztam Panzhihuaba. A teleszotyizott és teleköpködött busz lassan haladt, a nyolc-kilenc órás szerpentinezés csak kétszáz kilométerre volt elég. Ráadásul a busznak viszonylag gyakran meg kellett állnia vizet vételezni - már amennyire meg tudtam figyelni, erre a hegymenetben használt aquatarder miatt volt szükség. Ilyenkor alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni a többségében értetlen bunkónak t?n?, tátott szájjal bámuló utazóközönség viselkedését és azt a végtelenül szórakoztató m?veletsort, melynek során a banda éktelen ricsajjal megszállta az adott parkolóban álló kisboltot és ízekre szedte annak vákuumcsomagolt csirkelábakból és egyéb bizarr, számomra beazonosíthatatlan termékekb?l álló árukészletét. Nyugatidegen volt az is, ahogyan a fiatal párok férfitagjai hordozták csillogó szemekkel fel-alá a barátn?k retiküljeit. Találtam csótányt a táskámon, ült mellettem egy állandóan fészkel?d? utas, volt ordító gyerek, odakint s?r? dudálás és persze baleset is (akkor épp egy teherautó vitt el egy alacsonyra belógó nagyfeszültség? kábelt és villanyoszlopot).

Kína grandiózus méreteivel már az útvonaltervezéskor szembesültem, de ezt él?ben megtapasztalni egészen letaglózó volt. És itt most nem a földrajzi távolságokra, vagy a természet alkotta hatalmas dolgokra gondolok, azokra már fel voltam készülve alaposan. Ekkora bányászvárosra viszont nem. Ahogy az es?s id?ben áthaladtunk a településen (ami mellett például a schwechati olajfinomító eltörpül), a szürke hidaktól, a füstös kéményekt?l, a csövekkel és futószalagokkal egymásba fonódó ipari épületláncoktól egyszer?en nem jutottam szóhoz. Kína egyik legnagyobb bányászvárosának méretei valósággal agyonnyomtak. Azt hiszem részben az ilyen találkozásokból érti meg a legkönnyebben az ember, hol tart ma Kína és mekkora dolgok vannak még itt készül?ben. Az utcák kora délután viszont kifejezetten néptelennek t?ntek, a kínai szellemvárosokról szóló híradásokban lehet valami.

Panzhihua vasútállomása szemmel láthatóan kívül esett a külföldi turisták f? csapásirányán. Az angolul nem beszél? jegyeladóval alaposan meggy?lt a bajom, szerencsére a pénztárnál kígyózó tömegben találtam egy embert, aki gagyogott valamennyit angolul és kért nekem egy jegyet Éméi-ig. Vajon kínai furcsaság, hogy a pénztáros gond nélkül eladott volna állójegyet egy tízórás útra? A bizarrul engem méreget? fekete cip?s, fehér zoknis kínai arcok, az állomás el?tt ténferg? kóborkutya-hadsereg és a fültisztogatással foglalkozó vállalkozó mind azt sugallták, hogy a szemközti étteremben kellene kibekkelnem az indulásig hátralév? hat órát.

Az ajtón belépve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, elvégre fogyasztásra hizlalt akármilyen étteremben nem árulnak. Mivel ehhez én túlságosan öcsi voltam, maradtam egy egyszer? szecsuáni csirkénél, ami viszont annyira csíp?s és f?szeres volt, hogy még a Ko Samui után vásárolt tom yum levest is verte.


A csirke felett lakomázva két dolgon mélázgattam: egyrészt, hogy Kínában mennyire nincs magánszférája az embernek (kedvencem a kisrádióként használt mobil, amin mindenki a saját kedvencét üvölteti kihangosítva), másrészt, hogy vajon akkor is tahóság-e a harákolás és köpködés, ha mondjuk a világ népességének húsz százaléka (nagyjából 1,3 milliárd ember) állandóan ezt csinálja.

A vonatindulásra várva a közeli netbarlangban is töltöttem pár órát, ahol fiatal kínai férfiak tucatjai meredtek delejezett tekintettel valami ázsiai online szerepjáték képerny?jére. Nagy nehezen tudtam kendácsolni internetet a laptopomra, de abban a blokkolt weboldalak miatt sok köszönet nem volt: a kínai nagy t?zfal ott még a YouTube-ot is fogta.

A tízórás vonatút meglep?en kellemesen telt, a h?vösre légkondicionált szerelvény halkan suhant velem észak felé. A makulátlanul tiszta, hatf?s hálókabinban a magam mellé fektetett hátizsákkal együtt is kényelmesen elfértem és egész pihentet?t aludtam. A kora reggeli ébredés után egyedül azon tanakodtam, hogy vajon mikor kell leszállni (a kínait nem beszélve még egy ilyen apróság tisztázása is hosszú perceket igényl? m?velet). A megállót végül nem vétettem el, így pár órával és egy fánkos reggelivel kés?bb már a világ legnagyobb, k?b?l faragott Buddha-szobrának fülénél toporogtam.


A Leshan külvárosában trónoló óriási Buddha-szoborról annyit mindenképpen tudni kell, hogy jó ezerkétszáz évvel ezel?tt építették kínai szerzetesek, alapvet?en azért, hogy a szomszédos, vadul hömpölyg? folyón a teherhajók Buddha oltalma alatt, biztonságban közlekedhessenek (állítólag olyan sok követ vájtak ki a hegyb?l és dobtak a folyóba az építés során, hogy annak sodrása és hajózhatósága jelent?sen javult, így a projekt ha máshogy is, de elérte célját). A Dafonak nevezett szobor tényleg impresszív, a fenti fotók jól visszaadják a méreteket. A hetven méternél is nagyobbra faragott fazonnak helyet adó parkot érdemes alaposan bejárni, kis sétával filmbe ill? helyszínekre és arcokra bukkanhatunk.


Bámészkodás közben még beszélget?társam is akadt egy klasszikus amerikai arisztokrata csaj személyében (Harvard, álomesküv?, tengerészgyalogos férj, stb.), akivel a nap végén együtt vettük fel a harcot a kijáratnál vicsorgó taxishiénákkal. Er?s fülzúgás közepette érkeztünk meg Leshan központjába (a világ leghangosabb kürtjei biztosan ezen a környéken vannak, ráadásul a sof?rök el?szeretettel dudálnak minden megel?zend? járm?re). Útjaink itt szétváltak: ? Szecsuán tartomány f?városába utazott, én viszont Csengdu el?tt még útba akartam ejteni a közeli Éméi Shān-t, Kína négy szent buddhista hegyének egyikét. Mint utóbb kiderült, ez a kitér? az egész világ körüli utazás egyik legnyomasztóbb id?járású, de annál érdekesebb részleteket villantó szakaszának bizonyult.

Kezd?dött ott, hogy a nyálkás-borús id?ben elbuszoztam Éméi-ig, ahol megérkezés után csak nagyon nehezen találtam elfogadható árfekvés? szállást. A hosszas hátizsákcipelés a kiváló Teddy Bear hosztelben ért véget, ahonnan másnap hajnalban a helyi buszjárattal már csapattam is fel a hegyre. A zarándokhelynek számító csúcsig libeg?zni és sétálni egyaránt lehetett, ami szép id?ben biztosan felejthetetlen élmény lett volna. A háromezer méternél is magasabb hegy viszont ezen a délel?ttön s?r? ködbe burkolózott, így nemhogy a környez? hegyeket-völgyeket, de még a csúcsra épített buddhista templomot és Samantabhadra-szobrot is alig láttam. A körülöttem tolakodó rengeteg kínai zarándokot viszont annál inkább. ?k jellemz?en a többnapos, lépcs?s gyalogtúrára vállalkoztak és esténként az pihenték ki a sokezer lépcs? okozta fáradalmakat. Én mindössze egy másfél órás szakaszt gy?rtem le saját er?b?l, így minden tiszteletem a napokig felfelé baktató, hátizsákot cipel?, másodikra is rozogának t?n? nénikéké.


A nyáron mesés panorámát nyújtó hegytet?re menet sokat mérgel?dtem az id?járás, a hajnali kelés, a kútba dobott id? és pénz miatt, de a hömpölyg? tömeget és a kínai turistagépezetet m?ködés közben látva egészen felvidultam. Itt sikerült arról is végleg megbizonyosodnom, hogy Kínában saját termosza, csavaros üvegben magánál tartott teája mindenkinek van (talán velük együtt születik).


Mivel láttam, hogy az Éméi Shān-ból ilyen id?ben kínai turisták figyelgetésénél sokkal többet nem lehet kihozni, délután szedtem a sátorfámat és busszal elindultam Szecsuán f?városa, Csengdu felé. A következ? részben: pandák!