Következő bejegyzés »


Roland írta,
23 óra 30 perckor,
Kína témakörben.
A mianmari határhoz kínai léptékkel közelinek mondható Lijiang után keletnek fordultam és elbuszoztam Panzhihuaba. A teleszotyizott és teleköpködött busz lassan haladt, a nyolc-kilenc órás szerpentinezés csak kétszáz kilométerre volt elég. Ráadásul a busznak viszonylag gyakran meg kellett állnia vizet vételezni - már amennyire meg tudtam figyelni, erre a hegymenetben használt aquatarder miatt volt szükség. Ilyenkor alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni a többségében értetlen bunkónak tûnõ, tátott szájjal bámuló utazóközönség viselkedését és azt a végtelenül szórakoztató mûveletsort, melynek során a banda éktelen ricsajjal megszállta az adott parkolóban álló kisboltot és ízekre szedte annak vákuumcsomagolt csirkelábakból és egyéb bizarr, számomra beazonosíthatatlan termékekbõl álló árukészletét. Nyugatidegen volt az is, ahogyan a fiatal párok férfitagjai hordozták csillogó szemekkel fel-alá a barátnõk retiküljeit. Találtam csótányt a táskámon, ült mellettem egy állandóan fészkelõdõ utas, volt ordító gyerek, odakint sûrû dudálás és persze baleset is (akkor épp egy teherautó vitt el egy alacsonyra belógó nagyfeszültségû kábelt és villanyoszlopot).

Kína grandiózus méreteivel már az útvonaltervezéskor szembesültem, de ezt élõben megtapasztalni egészen letaglózó volt. És itt most nem a földrajzi távolságokra, vagy a természet alkotta hatalmas dolgokra gondolok, azokra már fel voltam készülve alaposan. Ekkora bányászvárosra viszont nem. Ahogy az esõs idõben áthaladtunk a településen (ami mellett például a schwechati olajfinomító eltörpül), a szürke hidaktól, a füstös kéményektõl, a csövekkel és futószalagokkal egymásba fonódó ipari épületláncoktól egyszerûen nem jutottam szóhoz. Kína egyik legnagyobb bányászvárosának méretei valósággal agyonnyomtak. Azt hiszem részben az ilyen találkozásokból érti meg a legkönnyebben az ember, hol tart ma Kína és mekkora dolgok vannak még itt készülõben. Az utcák kora délután viszont kifejezetten néptelennek tûntek, a kínai szellemvárosokról szóló híradásokban lehet valami.

Panzhihua vasútállomása szemmel láthatóan kívül esett a külföldi turisták fõ csapásirányán. Az angolul nem beszélõ jegyeladóval alaposan meggyûlt a bajom, szerencsére a pénztárnál kígyózó tömegben találtam egy embert, aki gagyogott valamennyit angolul és kért nekem egy jegyet Éméi-ig. Vajon kínai furcsaság, hogy a pénztáros gond nélkül eladott volna állójegyet egy tízórás útra? A bizarrul engem méregetõ fekete cipõs, fehér zoknis kínai arcok, az állomás elõtt ténfergõ kóborkutya-hadsereg és a fültisztogatással foglalkozó vállalkozó mind azt sugallták, hogy a szemközti étteremben kellene kibekkelnem az indulásig hátralévõ hat órát.

Az ajtón belépve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, elvégre fogyasztásra hizlalt húszcentis varangyokat akármilyen étteremben nem árulnak. Mivel ehhez én túlságosan öcsi voltam, maradtam egy egyszerû szecsuáni csirkénél, ami viszont annyira csípõs és fûszeres volt, hogy még a Ko Samui után vásárolt tom yum levest is verte.

Sokízû csirke és óriásrizs, avagy elsõ étkem szecsuáni földön - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A csirke felett lakomázva két dolgon mélázgattam: egyrészt, hogy Kínában mennyire nincs magánszférája az embernek (kedvencem a kisrádióként használt mobil, amin mindenki a saját kedvencét üvölteti kihangosítva), másrészt, hogy vajon akkor is tahóság-e a harákolás és köpködés, ha mondjuk a világ népességének húsz százaléka (nagyjából 1,3 milliárd ember) állandóan ezt csinálja.

A vonatindulásra várva a közeli netbarlangban is töltöttem pár órát, ahol fiatal kínai férfiak tucatjai meredtek delejezett tekintettel valami ázsiai online szerepjáték képernyõjére. Nagy nehezen tudtam kendácsolni internetet a laptopomra, de abban a blokkolt weboldalak miatt sok köszönet nem volt: a kínai nagy tûzfal ott még a YouTube-ot is fogta.

A tízórás vonatút meglepõen kellemesen telt, a hûvösre légkondicionált szerelvény halkan suhant velem észak felé. A makulátlanul tiszta, hatfõs hálókabinban a magam mellé fektetett hátizsákkal együtt is kényelmesen elfértem és egész pihentetõt aludtam. A kora reggeli ébredés után egyedül azon tanakodtam, hogy vajon mikor kell leszállni (a kínait nem beszélve még egy ilyen apróság tisztázása is hosszú perceket igénylõ mûvelet). A megállót végül nem vétettem el, így pár órával és egy fánkos reggelivel késõbb már a világ legnagyobb, kõbõl faragott Buddha-szobrának fülénél toporogtam.

Csak a füle van vagy hét méter.
A testbe vájt furatok a vízelvezetést szolgálják.
Így lehet leereszkedni a szobor lábához.

Viszonyításként.
A szobrot egyben leginkább a folyóról lehet szemügyre venni.
A kötelezõ hülyeség itt is mûködik.
Forrás: Szabadlábon

A Leshan külvárosában trónoló óriási Buddha-szoborról annyit mindenképpen tudni kell, hogy jó ezerkétszáz évvel ezelõtt építették kínai szerzetesek, alapvetõen azért, hogy a szomszédos, vadul hömpölygõ folyón a teherhajók Buddha oltalma alatt, biztonságban közlekedhessenek (állítólag olyan sok követ vájtak ki a hegybõl és dobtak a folyóba az építés során, hogy annak sodrása és hajózhatósága jelentõsen javult, így a projekt ha máshogy is, de elérte célját). A Dafonak nevezett szobor tényleg impresszív, a fenti fotók jól visszaadják a méreteket. A hetven méternél is nagyobbra faragott fazonnak helyet adó parkot érdemes alaposan bejárni, kis sétával filmbe illõ helyszínekre és arcokra bukkanhatunk.

Zöld idill.
Kerek kapukból sosem lehet elég.
Vegyük észre a papucsot is!

Zarándok, ima után.
Templomban.
Sétában megfáradt kínai nyugdíjasok.

Csendélet vízeséssel és tavacskával.
A Chinglish poénjainak tárháza kimeríthetetlen.
A kishíd alatt aranyhalak és teknõsök tanyáztak.
Forrás: Szabadlábon

Bámészkodás közben még beszélgetõtársam is akadt egy klasszikus amerikai arisztokrata csaj személyében (Harvard, álomesküvõ, tengerészgyalogos férj, stb.), akivel a nap végén együtt vettük fel a harcot a kijáratnál vicsorgó taxishiénákkal. Erõs fülzúgás közepette érkeztünk meg Leshan központjába (a világ leghangosabb kürtjei biztosan ezen a környéken vannak, ráadásul a sofõrök elõszeretettel dudálnak minden megelõzendõ jármûre). Útjaink itt szétváltak: õ Szecsuán tartomány fõvárosába utazott, én viszont Csengdu elõtt még útba akartam ejteni a közeli Éméi Shān-t, Kína négy szent buddhista hegyének egyikét. Mint utóbb kiderült, ez a kitérõ az egész világ körüli utazás egyik legnyomasztóbb idõjárású, de annál érdekesebb részleteket villantó szakaszának bizonyult.

Kezdõdött ott, hogy a nyálkás-borús idõben elbuszoztam Éméi-ig, ahol megérkezés után csak nagyon nehezen találtam elfogadható árfekvésû szállást. A hosszas hátizsákcipelés a kiváló Teddy Bear hosztelben ért véget, ahonnan másnap hajnalban a helyi buszjárattal már csapattam is fel a hegyre. A zarándokhelynek számító csúcsig libegõzni és sétálni egyaránt lehetett, ami szép idõben biztosan felejthetetlen élmény lett volna. A háromezer méternél is magasabb hegy viszont ezen a délelõttön sûrû ködbe burkolózott, így nemhogy a környezõ hegyeket-völgyeket, de még a csúcsra épített buddhista templomot és Samantabhadra-szobrot is alig láttam. A körülöttem tolakodó rengeteg kínai zarándokot viszont annál inkább. Õk jellemzõen a többnapos, lépcsõs gyalogtúrára vállalkoztak és esténként az útközbeni kolostorokban kialakított szállásokon pihenték ki a sokezer lépcsõ okozta fáradalmakat. Én mindössze egy másfél órás szakaszt gyûrtem le saját erõbõl, így minden tiszteletem a napokig felfelé baktató, hátizsákot cipelõ, másodikra is rozogának tûnõ nénikéké.

Forrás: Szabadlábon

A nyáron mesés panorámát nyújtó hegytetõre menet sokat mérgelõdtem az idõjárás, a hajnali kelés, a kútba dobott idõ és pénz miatt, de a hömpölygõ tömeget és a kínai turistagépezetet mûködés közben látva egészen felvidultam. Itt sikerült arról is végleg megbizonyosodnom, hogy Kínában saját termosza, csavaros üvegben magánál tartott teája mindenkinek van (talán velük együtt születik).

Autentikus arcok.
Egy kisebb szociológiai tanulmány.
A kínai harcmûvészet gyökerei részben ennek a hegynek a kolostoraiból erednek.

Hegyi gyalogtaxisok munka közben.
Számtalan tábla kéri, hogy ne etesd a majmot.
Felirat egy pisszoár elõtt.

A helyi jegenyefenyõ akár negyven méter magasra is megnõ.
Egyet sem sikerült beazonosítani.
Csak mennek és mennek, napokon keresztül.
Forrás: Szabadlábon

Mivel láttam, hogy az Éméi Shān-ból ilyen idõben kínai turisták figyelgetésénél sokkal többet nem lehet kihozni, délután szedtem a sátorfámat és busszal elindultam Szecsuán fõvárosa, Csengdu felé. A következõ részben: pandák!



Hozzászólások
Zhuzhian mondta [2011.11.10. 22 óra 19 perckor]:

De hogy tudtad megkülönböztetni õket? Nem volt olyan, h véletlenül pár perc különbséggel ugyanazt az arcot szólítottad meg, h tud-e angolul ?




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?