Következő bejegyzés »


Roland írta,
23 óra 30 perckor,
Kína témakörben.
A mianmari határhoz kínai léptékkel közelinek mondható Lijiang után keletnek fordultam és elbuszoztam Panzhihuaba. A teleszotyizott és teleköpködött busz lassan haladt, a nyolc-kilenc órás szerpentinezés csak kétszáz kilométerre volt elég. Ráadásul a busznak viszonylag gyakran meg kellett állnia vizet vételezni - már amennyire meg tudtam figyelni, erre a hegymenetben használt aquatarder miatt volt szükség. Ilyenkor alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni a többségében értetlen bunkónak tűnő, tátott szájjal bámuló utazóközönség viselkedését és azt a végtelenül szórakoztató műveletsort, melynek során a banda éktelen ricsajjal megszállta az adott parkolóban álló kisboltot és ízekre szedte annak vákuumcsomagolt csirkelábakból és egyéb bizarr, számomra beazonosíthatatlan termékekből álló árukészletét. Nyugatidegen volt az is, ahogyan a fiatal párok férfitagjai hordozták csillogó szemekkel fel-alá a barátnők retiküljeit. Találtam csótányt a táskámon, ült mellettem egy állandóan fészkelődő utas, volt ordító gyerek, odakint sűrű dudálás és persze baleset is (akkor épp egy teherautó vitt el egy alacsonyra belógó nagyfeszültségű kábelt és villanyoszlopot).

Kína grandiózus méreteivel már az útvonaltervezéskor szembesültem, de ezt élőben megtapasztalni egészen letaglózó volt. És itt most nem a földrajzi távolságokra, vagy a természet alkotta hatalmas dolgokra gondolok, azokra már fel voltam készülve alaposan. Ekkora bányászvárosra viszont nem. Ahogy az esős időben áthaladtunk a településen (ami mellett például a schwechati olajfinomító eltörpül), a szürke hidaktól, a füstös kéményektől, a csövekkel és futószalagokkal egymásba fonódó ipari épületláncoktól egyszerűen nem jutottam szóhoz. Kína egyik legnagyobb bányászvárosának méretei valósággal agyonnyomtak. Azt hiszem részben az ilyen találkozásokból érti meg a legkönnyebben az ember, hol tart ma Kína és mekkora dolgok vannak még itt készülőben. Az utcák kora délután viszont kifejezetten néptelennek tűntek, a kínai szellemvárosokról szóló híradásokban lehet valami.

Panzhihua vasútállomása szemmel láthatóan kívül esett a külföldi turisták fő csapásirányán. Az angolul nem beszélő jegyeladóval alaposan meggyűlt a bajom, szerencsére a pénztárnál kígyózó tömegben találtam egy embert, aki gagyogott valamennyit angolul és kért nekem egy jegyet Éméi-ig. Vajon kínai furcsaság, hogy a pénztáros gond nélkül eladott volna állójegyet egy tízórás útra? A bizarrul engem méregető fekete cipős, fehér zoknis kínai arcok, az állomás előtt ténfergő kóborkutya-hadsereg és a fültisztogatással foglalkozó vállalkozó mind azt sugallták, hogy a szemközti étteremben kellene kibekkelnem az indulásig hátralévő hat órát.

Az ajtón belépve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, elvégre fogyasztásra hizlalt húszcentis varangyokat akármilyen étteremben nem árulnak. Mivel ehhez én túlságosan öcsi voltam, maradtam egy egyszerű szecsuáni csirkénél, ami viszont annyira csípős és fűszeres volt, hogy még a Ko Samui után vásárolt tom yum levest is verte.

Sokízű csirke és óriásrizs, avagy első étkem szecsuáni földön - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A csirke felett lakomázva két dolgon mélázgattam: egyrészt, hogy Kínában mennyire nincs magánszférája az embernek (kedvencem a kisrádióként használt mobil, amin mindenki a saját kedvencét üvölteti kihangosítva), másrészt, hogy vajon akkor is tahóság-e a harákolás és köpködés, ha mondjuk a világ népességének húsz százaléka (nagyjából 1,3 milliárd ember) állandóan ezt csinálja.

A vonatindulásra várva a közeli netbarlangban is töltöttem pár órát, ahol fiatal kínai férfiak tucatjai meredtek delejezett tekintettel valami ázsiai online szerepjáték képernyőjére. Nagy nehezen tudtam kendácsolni internetet a laptopomra, de abban a blokkolt weboldalak miatt sok köszönet nem volt: a kínai nagy tűzfal ott még a YouTube-ot is fogta.

A tízórás vonatút meglepően kellemesen telt, a hűvösre légkondicionált szerelvény halkan suhant velem észak felé. A makulátlanul tiszta, hatfős hálókabinban a magam mellé fektetett hátizsákkal együtt is kényelmesen elfértem és egész pihentetőt aludtam. A kora reggeli ébredés után egyedül azon tanakodtam, hogy vajon mikor kell leszállni (a kínait nem beszélve még egy ilyen apróság tisztázása is hosszú perceket igénylő művelet). A megállót végül nem vétettem el, így pár órával és egy fánkos reggelivel később már a világ legnagyobb, kőből faragott Buddha-szobrának fülénél toporogtam.

Csak a füle van vagy hét méter.
A testbe vájt furatok a vízelvezetést szolgálják.
Így lehet leereszkedni a szobor lábához.

Viszonyításként.
A szobrot egyben leginkább a folyóról lehet szemügyre venni.
A kötelező hülyeség itt is működik.
Forrás: Szabadlábon

A Leshan külvárosában trónoló óriási Buddha-szoborról annyit mindenképpen tudni kell, hogy jó ezerkétszáz évvel ezelőtt építették kínai szerzetesek, alapvetően azért, hogy a szomszédos, vadul hömpölygő folyón a teherhajók Buddha oltalma alatt, biztonságban közlekedhessenek (állítólag olyan sok követ vájtak ki a hegyből és dobtak a folyóba az építés során, hogy annak sodrása és hajózhatósága jelentősen javult, így a projekt ha máshogy is, de elérte célját). A Dafonak nevezett szobor tényleg impresszív, a fenti fotók jól visszaadják a méreteket. A hetven méternél is nagyobbra faragott fazonnak helyet adó parkot érdemes alaposan bejárni, kis sétával filmbe illő helyszínekre és arcokra bukkanhatunk.

Zöld idill.
Kerek kapukból sosem lehet elég.
Vegyük észre a papucsot is!

Zarándok, ima után.
Templomban.
Sétában megfáradt kínai nyugdíjasok.

Csendélet vízeséssel és tavacskával.
A Chinglish poénjainak tárháza kimeríthetetlen.
A kishíd alatt aranyhalak és teknősök tanyáztak.
Forrás: Szabadlábon

Bámészkodás közben még beszélgetőtársam is akadt egy klasszikus amerikai arisztokrata csaj személyében (Harvard, álomesküvő, tengerészgyalogos férj, stb.), akivel a nap végén együtt vettük fel a harcot a kijáratnál vicsorgó taxishiénákkal. Erős fülzúgás közepette érkeztünk meg Leshan központjába (a világ leghangosabb kürtjei biztosan ezen a környéken vannak, ráadásul a sofőrök előszeretettel dudálnak minden megelőzendő járműre). Útjaink itt szétváltak: ő Szecsuán tartomány fővárosába utazott, én viszont Csengdu előtt még útba akartam ejteni a közeli Éméi Shān-t, Kína négy szent buddhista hegyének egyikét. Mint utóbb kiderült, ez a kitérő az egész világ körüli utazás egyik legnyomasztóbb időjárású, de annál érdekesebb részleteket villantó szakaszának bizonyult.

Kezdődött ott, hogy a nyálkás-borús időben elbuszoztam Éméi-ig, ahol megérkezés után csak nagyon nehezen találtam elfogadható árfekvésű szállást. A hosszas hátizsákcipelés a kiváló Teddy Bear hosztelben ért véget, ahonnan másnap hajnalban a helyi buszjárattal már csapattam is fel a hegyre. A zarándokhelynek számító csúcsig libegőzni és sétálni egyaránt lehetett, ami szép időben biztosan felejthetetlen élmény lett volna. A háromezer méternél is magasabb hegy viszont ezen a délelőttön sűrű ködbe burkolózott, így nemhogy a környező hegyeket-völgyeket, de még a csúcsra épített buddhista templomot és Samantabhadra-szobrot is alig láttam. A körülöttem tolakodó rengeteg kínai zarándokot viszont annál inkább. Ők jellemzően a többnapos, lépcsős gyalogtúrára vállalkoztak és esténként az útközbeni kolostorokban kialakított szállásokon pihenték ki a sokezer lépcső okozta fáradalmakat. Én mindössze egy másfél órás szakaszt gyűrtem le saját erőből, így minden tiszteletem a napokig felfelé baktató, hátizsákot cipelő, másodikra is rozogának tűnő nénikéké.

Forrás: Szabadlábon

A nyáron mesés panorámát nyújtó hegytetőre menet sokat mérgelődtem az időjárás, a hajnali kelés, a kútba dobott idő és pénz miatt, de a hömpölygő tömeget és a kínai turistagépezetet működés közben látva egészen felvidultam. Itt sikerült arról is végleg megbizonyosodnom, hogy Kínában saját termosza, csavaros üvegben magánál tartott teája mindenkinek van (talán velük együtt születik).

Autentikus arcok.
Egy kisebb szociológiai tanulmány.
A kínai harcművészet gyökerei részben ennek a hegynek a kolostoraiból erednek.

Hegyi gyalogtaxisok munka közben.
Számtalan tábla kéri, hogy ne etesd a majmot.
Felirat egy pisszoár előtt.

A helyi jegenyefenyő akár negyven méter magasra is megnő.
Egyet sem sikerült beazonosítani.
Csak mennek és mennek, napokon keresztül.
Forrás: Szabadlábon

Mivel láttam, hogy az Éméi Shān-ból ilyen időben kínai turisták figyelgetésénél sokkal többet nem lehet kihozni, délután szedtem a sátorfámat és busszal elindultam Szecsuán fővárosa, Csengdu felé. A következő részben: pandák!



Hozzászólások
Zhuzhian mondta [2011.11.10. 22 óra 19 perckor]:

De hogy tudtad megkülönböztetni őket? Nem volt olyan, h véletlenül pár perc különbséggel ugyanazt az arcot szólítottad meg, h tud-e angolul ?




Ha mondandója van...










Melyik a hét második napja?