Vasárnap délben szinte minden zárva volt Trinidad fővárosában. Pedig mi nem vágytunk sokra, egy egyszerű ebéd fagyival (vagy jegeskávéval) bőven elég lett volna. A kihalt utcákat járva egy kereszteződésben rendőröket pillantottunk meg. Nyomban meg is kérdeztük a közeget, hogy mit is ajánl nekünk ebédügyileg.
Rövid diskurzust követően egy közeli gyorsétterem felé vettük az irányt. Mivel a kínálat különösebben nem győzött meg, átmentünk a szomszédos KFC-be.
Már épp bele akartam harapni a csirkés szendvicsembe, amikor valaki megkopogtatta a vállam. Egy fekete férfi állt mellettem, kék pólóban és sötét bermudában. A trinidadi angoltól erősen eltérő US akcentussal, Marcus néven mutatkozott be. Elmondta, hogy hétvégente a városi "civilian watch group" tagjaként segíti a turistákat, és hogy látott bennünket a rendőrökkel beszélgetni az imént. Mivel tourist police, meg polgárőrség otthon is van, a mondókája ekkor még nem tűnt hiteltelennek. Udvariasan hellyel kínáltam, majd átbeszélgettük az ebédet. A kulturáltnak, tájékozottnak és értelmesnek bizonyuló Marcus felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a helyi nevezetességeket, meg a környék egyetlen vasárnap is nyitva tartó fagyizóját. Az átsétálgatott délután során Ghanditól kezdve az Öbölháborún át Obama választási győzelméig számos témát érintettünk. Jól éreztük magunkat, mindössze két dolog szúrt szemet : Marcus egyrészt nem volt hajlandó más véleményét befogadni, így a beszélgetések egyre unalmasabbá váltak, másrészt pedig Marcus túl látványosan próbálta meg bizonygatni, milyen sok haverja van szerte a városban.
Még fagyizás közben szóba került, hogy Venezuelába komppal szeretnénk átmenni. Marcus felajánlotta, hogy intéz nekünk military kedvezményt (ami szintén nem ismeretlen fogalom hazánkban sem, katonák, nyugdíjasok otthon is gyakran olcsóbban utaznak). Megegyeztünk, hogy Marcus reggel megkérdezi a jegyirodát (hiszen útbaesik neki munkába menet) a kedvezmény mértékéről, megveszi a jegyet (meghitelezi nekünk), aztán visszafelé jövet elhozza a szállásunkra. Kicsit gyanúsnak tűnt, de végül is miért ne, ezzel még nem vesztünk semmit. Nem sokkal később megadtam neki a szobánk telefonszámát, aztán csendben elbúcsúztunk.
Reggel fél nyolckor éktelenül csörgött a telefon, úgy pattantam ki az ágyból, hogy azt sem tudtam hol vagyok. Marcus volt az, mondta, hogy még nem nyitott ki az iroda, de tudott beszélni a bent lévő hölggyel, minden oké, menni fog a kedvezmény, le is előlegezte a jegyeket, csak nem volt nála elég pénz, így munkába menet beugrana a maradékért. Mondtam, hogy jöjjön, aztán majd itt megbeszéljük a dolgokat személyesen.
Mire összeszedtük magunkat és lementünk a recepcióra, Marcus már várt bennünket. Mivel a hiányzó pénzt nem akartam neki csak úgy odaadni, mondtam, hogy elkísérjük a jegyirodába. A racionális válasz gyorsan érkezett, nem férünk be a barátja kétüléses kocsijába. Meg amúgy is sietnie kell, különben elkésik a melóból. Hosszas egyezkedés után kiderült, hogy az iroda nincs is túl messze, így az történt, hogy hárman (Szilvi, Marcus és én) gyalog vágtunk neki az útnak. Marcus egyre gyanúsabb lett, miközben folyamatosan lökte a sódert. A jegyiroda előtt átadtuk a fekete fiúnak a jegyek árát (pontosabban csak az általa állítólag befizetett előleg és a teljes jegyár különbözetét), aztán vártunk.
Mi kívülről figyeltük az irodában zajló eseményeket. Rövid várakozás után Marcus kijött, és közölte, hogy mindjárt végzünk, már csak az útlevelek lemásolása van hátra, amit viszont máshol kell megoldanunk, hiszen itt nincs fénymásoló. Ekkor persze már világos volt, hogy a dolog nem kerek, a kedvezményt azonban mégsem akartuk elbukni, így nekiálltunk másolót keresni.
A közeli bevásárlóközpont felé indultunk. Találtunk is egy fénymásolót, ahol Marcus mondta, hogy intézzük el a dokumentumokat, ő pedig rögtön visszajön, csak telefonál egyet a munkahelyére, hiszen kicsit késni fog. Mondtam neki, hogy én vele megyek, Szilvi pedig közben intézi a másolatokat. Nyilván nem akartunk birtokon kívül kerülni.
Lementünk az alagsori éttermekhez, telefonfülkét keresve. Marcus mondta, hogy vegyek valami harapnivalót, mindjárt visszajön. Öt másodperccel később, mire levettem a szemem a szemközti étlapról, a srác már nem volt sehol. Innentől felgyorsultak az események. Körbenéztem, és megláttam egy csigalépcsőt, amely a felszínre vezetett, és elég elhagyatottnak tűnt. Felsiettem rajta, Marcusnak viszont híre-hamva sem volt. Négy irányba indulhattam. Valami miatt a jobb oldali utcára vezető kijáratot választottam.
Kiértem az utcára, és megláttam Marcust a távolban. Nyugodt tempóban sétált, dollárokkal a zsebében. Szemmel láthatóan egyáltalán nem sietett. Csendben követtem, mindig kicsit csökkentve a távolságot. Egyszer csak hátranézett, és észrevette, hogy ott jövök mögötte. Belekezdett egy monológba, hogy nem volt fülke, menjünk együtt a következőhöz...
Egy lottózó szerű helységben kötöttünk ki, aminek az előterében káosz és csőcselék fogadott. Marcus mondta, hogy mindjárt jön, hátul van a telefon, maradjak itt. Persze mentem rögtön utána, de sajnos a szembejövők feltartottak. Marcus még átsurrant egy egyirányba nyíló ajtón, én viszont kint rekedtem, és kívülről nem tudtam semmit tenni. Mire megint jött kifelé valaki, jó pár másodperc eltelt. Átverekedtem magam a benti tömegen, és azt láttam, hogy Marcus bizony ismét egy hátsó kijárat felé surran. Gondoltam, hogy oké, ennek a bohóckodásnak itt és most vége lesz.
Egy sikátoros részen értem utol a srácot. Viszonylag hangos szóváltás árán visszavettem a pénzt, közben persze tartva attól, hogy esetleg bicskát ránt a gyerek. Nem így történt, de az biztos, hogy még neki állt feljebb (legjobb védekezés a támadás, ugye).
Szilvivel már sejtettük, hogy itt bizony katonai kedvezményről szó sem lesz, azt azonban csak a jegyirodában dolgozó hölgytől tudtuk meg, hogy Marcus valójában karib-tengeri repülőjegyek iránt érdeklődött nála, és ebben az üzletben kompjegyeket egyáltalán nem árusítanak.
Igazából nem is tudom, mi bosszantott ebben az esetben a legjobban. Hogy órákon át hazudott nekünk Marcus, pár kósza dollár reményében? Vagy a korai kelés és dögmelegben rohangálás, ráadásul fölöslegesen? Esetleg az, hogy a jegyekért mégiscsak el kellett buszoznunk a szomszédos városka kikötőjébe? Nem tudom. Az biztos, hogy hamarabb is visszakérhettem volna a pénzt, de túludvariaskodtam a dolgot, nem akartam bizalomvesztést érzékeltetni vele. A múltkori koldulós eset után ez viszont feltette az i-re a pontot. Azóta a kéregetőkkel, önkéntes segítőkkel sokkal agresszívebb vagyok. Talán ez kívülről is látszik, mostanában nem annyira gyakran találnak meg ilyesmikkel.
Nos, ez volt hát igazmondó Marcus meséje az egyszeri magyar turistával. A történethez hozzátartozik, hogy a helyi rendőrségen pár órával később feljelentettem a fiút,
fotóval és részletes leírással együtt. Bár elnézve az ottani rendőrök munkatempóját, nem hinném, hogy bármi is történni fog a jövőben ezzel kapcsolatban. Kíváncsi lennék, hogy ki mit tett volna az én helyemben?