Roland írta,
7 óra 32 perckor,
Trinidad témakörben.
Vasárnap délben szinte minden zárva volt Trinidad fõvárosában. Pedig mi nem vágytunk sokra, egy egyszerû ebéd fagyival (vagy jegeskávéval) bõven elég lett volna. A kihalt utcákat járva egy keresztezõdésben rendõröket pillantottunk meg. Nyomban meg is kérdeztük a közeget, hogy mit is ajánl nekünk ebédügyileg.

A nem sokkal késõbb Marcusként bemutatkozó harmincas, kopasz, feketebõrû férfi a rendõrökkel történt beszélgetés során figyelt fel ránk, mint tájékozatlan fehér turistákra.

Rövid diskurzust követõen egy közeli gyorsétterem felé vettük az irányt. Mivel a kínálat különösebben nem gyõzött meg, átmentünk a szomszédos KFC-be.

A férfi (nevezzük mi is az egyszerûség kedvéért Marcusnak) a távolból étteremrõl-étteremre követett bennünket és megvárta, míg végre asztalhoz kerülünk.

Már épp bele akartam harapni a csirkés szendvicsembe, amikor valaki megkopogtatta a vállam. Egy fekete férfi állt mellettem, kék pólóban és sötét bermudában. A trinidadi angoltól erõsen eltérõ US akcentussal, Marcus néven mutatkozott be. Elmondta, hogy hétvégente a városi "civilian watch group" tagjaként segíti a turistákat, és hogy látott bennünket a rendõrökkel beszélgetni az imént. Mivel tourist police, meg polgárõrség otthon is van, a mondókája ekkor még nem tûnt hiteltelennek. Udvariasan hellyel kínáltam, majd átbeszélgettük az ebédet. A kulturáltnak, tájékozottnak és értelmesnek bizonyuló Marcus felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a helyi nevezetességeket, meg a környék egyetlen vasárnap is nyitva tartó fagyizóját. Az átsétálgatott délután során Ghanditól kezdve az Öbölháborún át Obama választási gyõzelméig számos témát érintettünk. Jól éreztük magunkat, mindössze két dolog szúrt szemet : Marcus egyrészt nem volt hajlandó más véleményét befogadni, így a beszélgetések egyre unalmasabbá váltak, másrészt pedig Marcus túl látványosan próbálta meg bizonygatni, milyen sok haverja van szerte a városban.

Marcus a sokórás színjátékra nem sajnálta a rengeteg idõt és energiát. Lassan, finoman, érzékkel építette bennünk a bizalmat, szerényen, ahogy kell. Ezt hivatott erõsíteni néhány elejtett megjegyzés az amerikai hadseregben eltöltött évekrõl, egyetemi professzor melletti gyakornokoskodásról, polgárõrségrõl, egyebekrõl. A járókelõk és autósok felé intézett "Hey, what's up, bro'?" és "What's up, champion?" kiszólások pedig olykor kézfogással lettek nyomatékosítva. Máig sem tudni, hogy ezek az általában közvetlennek tûnõ járókelõk valójában ismerték-e a kékpólós bohócot.

Még fagyizás közben szóba került, hogy Venezuelába komppal szeretnénk átmenni. Marcus felajánlotta, hogy intéz nekünk military kedvezményt (ami szintén nem ismeretlen fogalom hazánkban sem, katonák, nyugdíjasok otthon is gyakran olcsóbban utaznak). Megegyeztünk, hogy Marcus reggel megkérdezi a jegyirodát (hiszen útbaesik neki munkába menet) a kedvezmény mértékérõl, megveszi a jegyet (meghitelezi nekünk), aztán visszafelé jövet elhozza a szállásunkra. Kicsit gyanúsnak tûnt, de végül is miért ne, ezzel még nem vesztünk semmit. Nem sokkal késõbb megadtam neki a szobánk telefonszámát, aztán csendben elbúcsúztunk.

Marcus persze már ekkor tudta, hogy másnap nem így fognak alakulni a dolgok.

Reggel fél nyolckor éktelenül csörgött a telefon, úgy pattantam ki az ágyból, hogy azt sem tudtam hol vagyok. Marcus volt az, mondta, hogy még nem nyitott ki az iroda, de tudott beszélni a bent lévõ hölggyel, minden oké, menni fog a kedvezmény, le is elõlegezte a jegyeket, csak nem volt nála elég pénz, így munkába menet beugrana a maradékért. Mondtam, hogy jöjjön, aztán majd itt megbeszéljük a dolgokat személyesen.

Mire összeszedtük magunkat és lementünk a recepcióra, Marcus már várt bennünket. Mivel a hiányzó pénzt nem akartam neki csak úgy odaadni, mondtam, hogy elkísérjük a jegyirodába. A racionális válasz gyorsan érkezett, nem férünk be a barátja kétüléses kocsijába. Meg amúgy is sietnie kell, különben elkésik a melóból. Hosszas egyezkedés után kiderült, hogy az iroda nincs is túl messze, így az történt, hogy hárman (Szilvi, Marcus és én) gyalog vágtunk neki az útnak. Marcus egyre gyanúsabb lett, miközben folyamatosan lökte a sódert. A jegyiroda elõtt átadtuk a fekete fiúnak a jegyek árát (pontosabban csak az általa állítólag befizetett elõleg és a teljes jegyár különbözetét), aztán vártunk.

Marcus mielõtt bement a bárba, amolyan bizalomerõsítõként még kezembe nyomott egy fekete hátitáskát. Amikor nem figyelt, én rutinos magyarként rögtön beletúrtam, de persze csak egy szimpla pulóvert találtam benne (ami önmagában még nem bûn, csak gyanús). Az sem volt teljesen világos, hogy mi miért nem mehetünk be vele az irodába (magyarázta, de nem értettem, meg nem is érdekelt túlzottan, amíg szem elõtt volt a fickó).

Mi kívülrõl figyeltük az irodában zajló eseményeket. Rövid várakozás után Marcus kijött, és közölte, hogy mindjárt végzünk, már csak az útlevelek lemásolása van hátra, amit viszont máshol kell megoldanunk, hiszen itt nincs fénymásoló. Ekkor persze már világos volt, hogy a dolog nem kerek, a kedvezményt azonban mégsem akartuk elbukni, így nekiálltunk másolót keresni.

A közeli bevásárlóközpont felé indultunk. Találtunk is egy fénymásolót, ahol Marcus mondta, hogy intézzük el a dokumentumokat, õ pedig rögtön visszajön, csak telefonál egyet a munkahelyére, hiszen kicsit késni fog. Mondtam neki, hogy én vele megyek, Szilvi pedig közben intézi a másolatokat. Nyilván nem akartunk birtokon kívül kerülni.

Lementünk az alagsori éttermekhez, telefonfülkét keresve. Marcus mondta, hogy vegyek valami harapnivalót, mindjárt visszajön. Öt másodperccel késõbb, mire levettem a szemem a szemközti étlapról, a srác már nem volt sehol. Innentõl felgyorsultak az események. Körbenéztem, és megláttam egy csigalépcsõt, amely a felszínre vezetett, és elég elhagyatottnak tûnt. Felsiettem rajta, Marcusnak viszont híre-hamva sem volt. Négy irányba indulhattam. Valami miatt a jobb oldali utcára vezetõ kijáratot választottam.

Gyerekként sosem értettem, hogy a filmekben az üldözõ hogyan találja el mindig azt az irányt, amerre az üldözött éppen menekült. Azóta persze azt is megtudtam, hogy a moziban miért kezdõdik minden szám 555-tel, de az más tészta.

Kiértem az utcára, és megláttam Marcust a távolban. Nyugodt tempóban sétált, dollárokkal a zsebében. Szemmel láthatóan egyáltalán nem sietett. Csendben követtem, mindig kicsit csökkentve a távolságot. Egyszer csak hátranézett, és észrevette, hogy ott jövök mögötte. Belekezdett egy monológba, hogy nem volt fülke, menjünk együtt a következõhöz...

Egy lottózó szerû helységben kötöttünk ki, aminek az elõterében káosz és csõcselék fogadott. Marcus mondta, hogy mindjárt jön, hátul van a telefon, maradjak itt. Persze mentem rögtön utána, de sajnos a szembejövõk feltartottak. Marcus még átsurrant egy egyirányba nyíló ajtón, én viszont kint rekedtem, és kívülrõl nem tudtam semmit tenni. Mire megint jött kifelé valaki, jó pár másodperc eltelt. Átverekedtem magam a benti tömegen, és azt láttam, hogy Marcus bizony ismét egy hátsó kijárat felé surran. Gondoltam, hogy oké, ennek a bohóckodásnak itt és most vége lesz.

Egy sikátoros részen értem utol a srácot. Viszonylag hangos szóváltás árán visszavettem a pénzt, közben persze tartva attól, hogy esetleg bicskát ránt a gyerek. Nem így történt, de az biztos, hogy még neki állt feljebb (legjobb védekezés a támadás, ugye).

Szilvivel már sejtettük, hogy itt bizony katonai kedvezményrõl szó sem lesz, azt azonban csak a jegyirodában dolgozó hölgytõl tudtuk meg, hogy Marcus valójában karib-tengeri repülõjegyek iránt érdeklõdött nála, és ebben az üzletben kompjegyeket egyáltalán nem árusítanak.

Marcus persze nem csak kompjegy vásárlásában próbált nekünk segíteni. Szállást is ajánlott, miután megtudta, hogy nem igazán vagyunk elégedettek a jelenlegivel. Ott vajon mi történt volna? Betonba öntik a lábunk és halvacsoraként végezzük?

Igazából nem is tudom, mi bosszantott ebben az esetben a legjobban. Hogy órákon át hazudott nekünk Marcus, pár kósza dollár reményében? Vagy a korai kelés és dögmelegben rohangálás, ráadásul fölöslegesen? Esetleg az, hogy a jegyekért mégiscsak el kellett buszoznunk a szomszédos városka kikötõjébe? Nem tudom. Az biztos, hogy hamarabb is visszakérhettem volna a pénzt, de túludvariaskodtam a dolgot, nem akartam bizalomvesztést érzékeltetni vele. A múltkori koldulós eset után ez viszont feltette az i-re a pontot. Azóta a kéregetõkkel, önkéntes segítõkkel sokkal agresszívebb vagyok. Talán ez kívülrõl is látszik, mostanában nem annyira gyakran találnak meg ilyesmikkel.

Nos, ez volt hát igazmondó Marcus meséje az egyszeri magyar turistával. A történethez hozzátartozik, hogy a helyi rendõrségen pár órával késõbb feljelentettem a fiút, fotóval és részletes leírással együtt. Bár elnézve az ottani rendõrök munkatempóját, nem hinném, hogy bármi is történni fog a jövõben ezzel kapcsolatban. Kíváncsi lennék, hogy ki mit tett volna az én helyemben?



Hozzszlsok
Kovaks mondta [2008.12.23. 8 óra 12 perckor]:

Passzivitás. Ha nem reagálsz a megszólításra, és fel sem veszed a szemkontaktust, akkor általában továbbállnak. Jó, ha kifejleszted a közönyt, mert lesz még pár ország, ahol szükséged lesz rá! Te, Superman! :))))
Roland mondta [2008.12.23. 8 óra 46 perckor]:

Csak most jutott eszembe, hogy rendõrökkel focizást is emlegetett a srác. De a vékony vádliját elnézve csak még gyanúsabb lett a dolog, haha!
Kovaks mondta [2008.12.23. 9 óra 25 perckor]:

Ja, és ha néha mégis meginognál: NBS! A nazca-i buszállomáson különösen agresszív a taxis horda - és persze mindegyik rokona pilóta. Ha gyalogolsz, kocsival mennek melletted. Ott nincs mese, a sok rosszarcú közül kell a legszimpatikusabbat választani!
Zabba mondta [2008.12.23. 18 óra 04 perckor]:

Vazze...ez Marcus!

http://images.quickblogcast...

Nem mondtad neki, hogy van egy basszeros haverod? :)




Ha mondandja van...










Melyik a ht msodik napja?