Roland írta,
14 óra 42 perckor,
Továbbutazás elõtt Manausban még eltöltöttünk egy éjszakát. Hosszú út állt ugyanis elõttünk: a dzsungelvárosból Caracasba szerettünk volna eljutni. A közel kétezer kilométeres buszút elõtt két feladatunk volt: rendbe kellett szedni a ruhatárunkat (ez a dzsungel után elengedhetetlen volt), valamint a korábban már említett venezuelai dolláréhséget kihasználandó, zöldhasút kellett váltanunk. Az elõbbi viszonylag könnyen ment, az utóbbiért viszont hihetetlen módon vért kellett izzadni. Gondolták volna, hogy egy közel kétmilliós brazil nagyvárosban ilyen nehéz amerikai dollárhoz jutni? Próbálkoztunk bankokban, próbálkoztunk belvárosi neppereknél, a megoldásért mégis egy külvárosi bevásárlóközpontig kellett taxizni.

Ugyan a Wikipédia sok szép fényképet tartalmaz a Rio Negro partján elterülõ városról, melyek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy Manaus egy "tiszta udvar, rendes ház", ez azonban tapasztalataink szerint közel sincs így. A városban bizony komoly gondok vannak közhigiénia terén.

Kubai utóíz, már ami a házak állapotát illeti.
Hegyekben áll a szemét a Rio Negro partján.
A sétálóutcától két háztömbre jártunk.
Forrás: Szabadlábon

De volt, ami még a fentieknél is keményebbet ütött: Manausban sokan hadilábon állnak a számtannal. A mosodában például hárman szaladtak össze, amikor ki kellett találni, hogy vajon mennyi lehet 10 + 27,5 (és ez nem volt egyedi eset!). De hogy a mérleg másik serpenyõjébe is kerüljön valami: Manausban ittuk eddig a legfinomabb gyümölcsturmixokat az út során - a hatalmas ízválasztéknak és az alacsony áraknak egyszerûen nem lehet ellenállni.

A környékbeli netkávézókban sajnos siralmasan lassú volt az internet, ami a Java alapú CIB-es netbankot szó szerint két vállra fektette (account tiltás és egyéb finomságok következtek). Nem is tudom, hány órát veszõdtünk a hazai telefonos ügyfélszolgálattal, mire újra egyenesbe kerültek a dolgok. De mi mást is reméltünk, elvégre a dzsungel közepén voltunk, az isten háta mögött!

Este hét körül indultunk el busszal Caracas irányába. Az utazás eleje még egész jól alakult, délelõtt rendben elértük Boa Vistát, majd következett Santa Elena de Uairén, a venezuelai határváros. Délután három felé járhattunk, amikor egy katonai ellenõrzõpont mellett megállt a busz, és bizony nem mozdult tovább. Baleset történt az elõttünk lévõ szakaszon, mondták. Az utat eltorlaszolja egy jármû, busszal pedig nem férünk el mellette. Remek.

Talán két óra telhetett el, mire meguntam a buszban ücsörgést. Lestoppoltam egy arra járó furgont, bekéredzkedtem az utastérbe, és együtt indultunk el a baleset helyszíne felé. Tíz perccel késõbb az alábbi kép tárult elém.

Tönkrement a kuplung, a kamion pedig visszacsúszott az emelkedõn - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Körbenéztem, és szomorúan konstatáltam, hogy itt bizony valóban nem fogunk elférni. Mint kiderült, egy tönkrement kuplung okozta a galibát (arról viszont nem szólt a fáma, hogy a fékkel közben hogyan (vagy hogyan nem) gépészkedett az öreg sofõr).

Visszamentem a buszhoz, ahol már ment a tanakodás a folytatással kapcsolatban. Elõre nem mehettünk a baleset miatt, kerülõút zéró, a visszautat pedig a sok ellenõrzõpont miatt vétózta meg a brazil cuccokat csempészõ venezuelai utasközönség. Megtudtuk, hogy elõttünk és mögöttünk száz kilométerre lényegében egyetlen komolyabb település sincs. Hegyvidék lévén a térerõ nulla volt, és lassan kezdett besötétedni.

A buszban várakozva jött az ötlet, hogy legalább a laptop akksiját fel tudnám tölteni a mellettünk lévõ katonai minitámaszpont területén. Hiszen nekik van saját áramfejlesztõjük, meg egyébként is, az egy helyben való reménytelen ücsörgésnél minden egyéb csak jobb lehet.

Az már korábban is feltûnt, hogy a venezuelai utak mentén dolgozó katonák valójában még gyerekek, és ez alól a mellettünk õrködõ srácok sem jelentettek kivételt. Az õrbódéban beszélgetve tudtam meg, hogy a legidõsebb közöttük mindössze huszonhárom éves, többen pedig épp hogy átlépték a nagykorúság határát.

Jó társaságban repül az idõ.
Géppuskák és gyerekek.
Az ott jobbra egy alkoholos üdítõital.
Forrás: Szabadlábon

Bár spanyoltudásom meglehetõsen hiányos, azért sikerült néhány dologról elbeszélgetni a fiúkkal. Elmondták többek között, hogy éjjelente fõleg kártyázással és DVD-nézéssel ütik el az idõt, a rangidõs baka úgyis alszik a hátul lévõ kunyhóban. A hideg beköszöntével pedig bizony elõkerül a rumosüveg is, ami esetünkben sem történt másként. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy az egyik fiúcska ölében lévõ puska csöve épp rám irányul, miközben a laposüveget szlopálja, jobbnak láttam illedelmesen elbúcsúzni és csendben visszakúszni a közelben parkoló autóbuszba. Elalvás elõtt még arról beszélgettünk, hogy reggelre biztosan megoldódik a dolog, és ez a hat-hét órás késés akár még elviselhetõnek is tekinthetõ. Elvégre huszonnégy órája voltunk úton.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?