Roland írta,
10 óra 52 perckor,
Bolívia témakörben.
La Paz-t este tizenegy magasságában értük el. Miközben én a hegyoldalba épült viskók fényein tûnõdtem, buszunk egyre lejjebb ereszkedett az adminisztratív fõvárosnak teret adó Choqueyapu kanyonban. A látvány mexikóra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a lámpaerdõ-textúrát itt meredek hegyekre feszítette a megjelenésért felelõs designer.

A buszállomáson taxiba vágtuk magunkat, majd korgó gyomorral a legközelebbi, még nyitva tartó kajálda felé vettük az irányt. Sofõrünk kisvártatva egy belvárosi Burger King elõtt fékezett. Okoskodásunk az est hátralévõ részét illetõen nem volt egyedi: korábbi buszos útitársaink sorra érkeztek meg az étterembe, igazították meg fizimiskájukat a mosdóban, fogyasztották el a szemét, ámde kockázatmentes takarmányt, majd vágtak neki az éjszakai szálláskeresésnek a világ legmagasabban fekvõ fõvárosában.

Mi La Paz központjában, a Hotel Astoriában húztuk meg magunkat, ahol a belvárosi lokáció és a kellemes környezet ellenére is baráti szobaárakkal találkoztunk. Hiába, a dél-amerikai kontinens legszegényebb országában az átlagos árszínvonal még magyar szemmel nézve is szemérmetlenül alacsonynak hat.

Másnap városnézés helyett szinte végig a laptop javításával* kellett foglalatoskodnom. Kiderült, hogy a helyrepofozott rendszer hosszú távon nem életképes, emiatt azonnali, idõigényes és költséges beavatkozás vált szükségessé. Kezdtem magam egyre inkább szopóágon érezni, hiszen La Paz-ban diszkrecionális idõbõl viszonylag kevés állt rendelkezésemre, ráadásul a méregdrága karibi-kiruccanás után extra tételekre már igazán semmi szükség nem volt.

*Néhány szó a technikai malõrrõl, a gépnyomók kedvéért. A hibaüzeneten túljutva szomorúan konstatáltam, hogy a laptop belsõ merevlemezén rengeteg a bad sector, a frissen feltelepített HD Sentinel pedig mindössze néhány napot becsül a hátralévõ élettartamra. Mivel az utazás során összegyûjtött anyagok (elsõsorban fotók) nagy része csak ezen a gépen volt csak eltárolva (broadband internet ugye viszonylag ritkán állt rendelkezésre), azonnali adatmentést kellett végezni, plusz felkészülni az újratelepítésre.
Elsõ körben vettem egy 160 gigás külsõ vinyót, amire nagy nehezen learchiváltam a bad sectoroktõl köhögõ belsõ meghajtó tartalmát. Második lépésként pedig vásároltam egy új, hibátlan belsõ egységet, amire az új rendszert akartam feltelepíteni. Persze a második lépés sem ment egyszerûen: a La Paz-i üzletekben vagy nem volt olyan csatolójú merevlemez a készleten, ami nekem kellett volna, vagy csak arcpirítóan drágán. Végül találtam egy boltost, aki még aznapra ígért nekem jóárasított vinyót, de vele is csak nagy nehezen sikerült zöld ágra vergõdni. Talán negyedszerre fordult a futár, mire megérkezett a megfelelõ darab a nagykerbõl (elõtte vagy a méret, vagy csatoló, vagy mindkettõ eltért a megrendelttõl). És ha már ennyire benne voltam a vásárlásban, egy kis többlet-memóriát is hozzácsaptam a végszámlához.
A rendszer újratelepítésére La Paz-ban már nem maradt idõm. Mindössze egy Vista DVD-t szereztem be a bolíviai fõvárosban, a többi szoftvert pedig késõbb, az utazás során pótoltam.

Gépet újrahúzni és hardverelemekkel veszõdni már régóta utálok, különösen akkor, ha minden körülmény ellenem dolgozik. Sajnos a La Paz-i látogatás három napjából kettõ az alkatrészek beszerzésére és az adatok archiválására ment el. Amint már írtam is, a mutatvány háromszáz amerikai dollárba fájt, ami egy lekésett jamaikai csatlakozás (száznegyven dollár), egy zárlatos akksitöltõ (hetven dollár) és egy tönkrement fényképezõgép (száznyolcvan dollár) után kezdett fájdalmasan érinteni. Plusz füstbe ment két nap, amit végre pihenéssel és városnézéssel lehetett volna eltölteni.

De beszéljünk egy kicsit arról is, hogy mivel telt a La Paz-i tartózkodás középsõ, egyben legtartalmasabb napja. Ha azt mondom, hogy kerékpároztunk, még az eddig a mondatig eljutó olvasók is bezárják a böngészõablakot. Ha viszont azt mondom, hogy lebringáztunk a világ egyik legveszélyesebb útszakaszán, talán némiképp javul a helyzet. Itt egy kép, érzékeltetendõ a körülményeket.

Forrás: Wikipédia

Kezdjük mindjárt az alapokkal. Adott egy hatvanegynéhány kilométeres útszakasz La Paz közelében (Cumbre és Yolosa, vagy ha úgy tetszik Cumbre és Coroico között), amely természeti szépségei helyett haláleseteirõl híresült el. Van ugyanis a távnak egy olyan etapja, amely egyetlen sávban, hatszáz méternél is mélyebb szakadékok mentén kanyarog, mindenféle szalagkorlát nélkül. A közlekedést ráadásul számos vízesés, esõ és köd is nehezíti.

Az említett szakaszt rengeteg adrenalinvadász és downhill-fanatikus keresi fel évrõl-évre. Utóbbiak aligha találnak jobb helyszínt egy izgalmas délutáni gurulásra: a kiindulópont (Cumbre) 4.700 méterrel, a végállomás (Yolosa) 1.200 méterrel fekszik a tengerszint felett, az út tehát körülbelül 3.500 métert süllyed hatvanvalahány kilométer alatt. Az idelátogató turisták ezreire persze kiterjedt szolgáltatói kör épült: a korrekt szórólap, a barátságos kiszolgálás és a kedvezõ ár miatt az én választásom a Barro Biking csapatára esett. Õk az esõs évszak beköszöntével sem emeltek árat, szemben mondjuk másokkal, akik dupláztak, és nem átallottak száz ropogós amerikai dollárt elkérni a pár órás õrületért.

A cég minibusza vasárnap reggel nyolckor fékezett az Astoria elõtt. Szépen sorban felszedtük a többieket is, majd a tetõre rögzített kerékpárokkal együtt nekivágtunk a hegyeknek. Utunk La Paz 3.600 méteres magasságából Cumbre 4.700 méteréig emelkedett. Egy út menti parkolóban a túravezetõk kiosztották a ruhákat, lepakolták a tárcsafékes, teleszkópos bringákat, majd rövid eligazítás, fotózás és próbakör után megkezdtük a túrát.

Az elsõ etap erõsen hajazott az Alpokra: aszfaltozott úton fûztük egymás a hosszú, nyújtott, gyors kanyarokat. Bár régen bringáztam utoljára, a motoros tapasztalat segített valamit. A kanyarvadászat egész jól ment, csak az irgalmatlan hideggel nem tudtam mit kezdeni. Meglepõdve tapasztaltam, hogy az elsõ szakasz végén túravezetõnk a majrécsíkok alapján osztotta fel a csapatot gyorsakra és lassúakra. Nocsak, a kerós-szubkultúrában is létezik ilyesmi?

A második etap átmenet volt az elõzõ aszfaltos és a következõ murvás (halálszakasz) között. Foltos ködben, még mindig viszonylag nagy tempóval haladtunk, ráadásul helyenként az esõ is eleredt. Alaposan elázott cipõkkel érkeztünk meg a következõ pihenõhöz.

Indulás elõtti pofavizit.
Érkezés a gyorsasági szakasz pihenõjébe.
Második etap, esõben és ködben.
Forrás: Barro Biking

Számomra a harmadik menet adta a legtöbb izgalmat, csak ezért megérte benevezni az egész bohóckodásra. Éles kanyarok, murvás nyomvályúk, nyakunkba zúduló vízesések, meredek lejtõk és szûk visszafordítók emelték az adrenalinszintet. A nagy köd miatt a százméteres szakadékokba nem láttunk le - utólag belegondolva talán jobb is így. Bár cipõm és zoknim csurom víz volt, a halálszakaszon mégsem volt kellemetlen a tekerés. Ehhez nyilván a magasság csökkenésével emelkedõ hõmérséklet és páratartalom is sokat hozzátett.

A negyedik, egyben utolsó szakaszt tiszta idõben teljesítettük. Erdõkkel tarkított hegyoldalak mentén, agyagos, murvás talajon tekertünk (vagy inkább csak fékeztünk). Útközben gyakran találkoztunk más cégek által szervezett turnusokkal. Egyikük túravezetõje pont egy lányt keresett, aki az elõzõ megállóban még megvolt, aztán a következõ ellenõrzõpontnál már nem jelentkezett le. Tekintve, hogy azon a szakaszon nem volt egyetlen elágazás sem, a szituáció nem sok jót sejtetett...

Összességében egy tartalmas vasárnapi programként értékeltem a néhány órányi gurulást. Tekerni a táv során alig-alig kellett, helyette inkább a fék kezelésére, a kanyarvételre, a szakadékokra és a nagyobb kövekre kellett koncentrálni. Kétségtelen, hogy rejt magában veszélyeket a halálszakasz (különben nem lenne rajta annyi tragikus baleset évrõl-évre), kellõ odafigyeléssel azonban a kockázat minimalizálható. A Gravity Assisted Mountain Biking által használt "super-duper, reinforced, masochists-only" megnevezés szerintem túlzó, bár az is igaz, hogy mi vasárnap teljesítettük a távot, amikor a leggyérebb volt a forgalom az úton. A végállomásról egy jelképes bringaemelés után indultunk el ebédelni (immáron a minibuszokkal, amelyek a túra során végig ott kullogtak mögöttünk). Kellemesen elfáradva, este hat magasságában tértünk vissza La Paz-ba.

A kinyújtott kéz állítólag az enyém.
Egy ködmentes pillanat a halálszakaszon.
Bringaemelés, életemben elõször.
Forrás: Barro Biking

Aki szeretne még több fotót látni a hátborzongató mélységek felett kanyargó halálszakaszról, csekkolja a Dark Roasted Blend idevágó cikkét, igazán hajmeresztõ képek vannak benne.



Hozzászólások
Agi es Akos mondta [2009.02.28. 17 óra 08 perckor]:

Szia Roland, most néztük meg a képeket + videókat Ágival, és nagyot néztünk... :-)
Vigyázzatok magatokra,
Agi es Akos
Dia mondta [2009.03.01. 14 óra 33 perckor]:

Helló Roli, remélem a szúnyogokkal nagyon vigyáztatok/vigyáztok:

http://index.hu/bulvar/2009...

Üdv,
Dia




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?