Roland írta,
13 óra 51 perckor,
Uyuniban este még beültünk harapni valamit. Amikor a mosdóból kifelé jövet kézmosási lehetőségek iránt érdeklődtem, a pincér csak hátrakiáltott egy kisgyereknek, aki hamarosan egy lavór vízzel jött oda a pulthoz. A srác a műanyagedényt tartva türelmesen kivárta, míg megmosom a kezem, majd a mobil mosdókagylóval együtt eltűnt a konyhaajtóban.

Miközben a főutcán ücsörögve a buszra vártunk, én elnézegettem egy helyi gyorsétterem működését. A vendéglátóegység két járdaszigetre feltolt taligából, valamint néhány műanyag székből és asztaból állt. Kétfős személyzettel oldották meg a helyiek kiszolgálását: egy öreg néne lepattant szélű tányérokba mérte a kétes állagú levest (látszott, hogy a családi étkészlettel operálnak, két egyforma nem volt köztük), egy fiatalabb hölgy pedig (talán a lánya?) mosogatta a cuccost. Vagy inkább csak öblögette őket egy rossz tejesládában. A vendégkör főleg melóból hazafelé tartó munkásokból és utazás előtt enni kívánó családos emberekből állt. Volt aki három tányérral is benyomott a bolíviai "sűrűlevesből".

Indulás előtt még megakadt a szemem egy érdekes villanypózna-megoldáson. Először azt gondoltam, hogy ez csak a véletlen műve lehet, de később rájöttem, hogy Bolíviában egész gyakori az ilyesmi.

Villanypózna Bolíviában - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Az este hét körül előkeveredő busz személyzete (két sofőr, plusz a csomagrakodó mókus) egész normálisnak tűnt, egyikük ráadásul megszólalásig hasonlított Badár Sándorra. A népszerű humoristáról és Jappán című könyvéről sztorizgatva vágtunk neki a sivatagi éjszakának.

Négyórányi irgalmatlanul hangos rázkódás után arra figyeltünk fel, hogy elakadt a busz. Éjfél és egy között járhatott az idő, csillagos volt az ég, és kezdett nagyon hideg lenni. Badárék több kísérletet is tettek a helyzet megoldására (botokkal, pótkerekes aládúcolással, meg még ki tudja mivel próbálkoztak), de egyik sem vezetett eredményre. Nekünk is többször le kellett szállnunk, sőt, egy-két pillanatra még toltuk is a buszt. Sárban és hidegben, gondolhatják.

A helyzetet elnézve Badárékról a dilettánstól kezdve az idiótáig sok minden eszünkbe jutott. Nem is értettem, hogyan gondolták, hogy az az ótvar busz nem fog megragadni abban a vízátfolyásban. És ami még ennél is szánalmasabb volt: egyetlen vontatókötéllel sem voltak felkészülve az ilyen helyzetek megoldására, pedig napjában egyszer biztosan megteszik ezt a távot. Szerencsére a venezuelai tortúrával ellentétben itt csak hat órát kellett várnunk a helyzet megoldására, ami egy másik busz formájában jött el, reggel hét magasságában.

Nem is tudom, hogyan gondolták az átkelést.
Badár vajszínű nadrágban, zsebre tett kézzel okoskodik.
A vízátfolyáson túl már vár ránk a cserebusz.
Forrás: Szabadlábon

Délelőtt aztán cha'llapatai átszállással Oruroban kötöttünk ki (emlékszem, mennyire örültem, hogy végre aszfalton gurulunk és újra látom a sofőrfülkét, tehát ritkul a homokfelhő az utastérben). Az oruroi terminálon kaptunk még némi kártérítést az éjszakai showműsor miatt, majd folytattuk maratoni utazásunkat Brazília felé.

A hőség és a fáradtság miatt azonban százötven kilométer után feladtuk. Egy éjszakára Cochabambában megpihenni mindenképpen jó ötletnek tűnt, elvégre ekkor már két gyötrelmes napja voltunk úton. A viszonylag nagy városban Ancsi gyomorrontása miatt végül két és fél napig dekkoltunk. Míg útitársam a burrito okozta fájdalmakkal küzdött, én az utcai szoftverárusokkal csencseltem, és próbáltam meg újra elfogadható állapotba hozni a laptopot. Cochabambában értették meg velünk azt is, hogy Bolíviában a busztársaság az úr, az utas pedig örüljön, hogy közlekedhet valamivel. Van tehát rosszabb az otthon gyakran tapasztalt eladói mentalitásnál! Nézni is rossz volt, ahogy a kivagyi jegyárusok és buszsofőrök szegény helyieket nyomorgatták (meg persze bennünket is, de az más tészta).

Cochabambából Santa Cruz felé gurultunk tovább. Az esőzések miatt járhatatlanná vált hegyi utak helyett sofőrünk alternatív megoldásokat választott, így sikerült a maximum négyszáz kilométeres távot tizennégy óra alatt abszolválni. A nagy száguldozás során egyszer még vacsizni is megálltunk a Hiltonban.

Csak a marketingje jó - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A sok hülyeség miatt Santa Cruzba is relatíve megnyúlt arccal érkeztünk, így egy gyors reggeli után már nem tudtuk megállni, hogy pár órára ne vegyünk ki egy szobát a város központjában. Egy hűtőmágnes erejéig este még benéztünk a főtérre, majd hét körül felszálltunk arra a buszra, amely Paraguayon át egészen Brazíliáig röpített volna bennünket - elvileg. Ugye pont azért fizettünk többet a Bolívia - Paraguay - Brazília járatért, mert az a paraguayi autóutak révén sokkal gyorsabbnak és kényelmesebbnek ígérkezett, mint az átszállásos, vonatozós, közvetlen Bolívia - Brazília verzió.

Sajnos ez az út sem lett leányálom, buszunk öt órával az indulás után rohadt le először. Ott álltunk megint nyitott motorháztetővel a csillagok alatt, ezúttal valami ékszíjprobléma okán. Eleinte sétáltunk egy kicsit a környéken, de a denevérek miatt jobbnak láttuk a buszban kibekkelni az éjszakát.

Az erősítés reggel kilenc körül érkezett meg. Szerencsére ezután a paraguayi határig már viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok. A belépési papírok elintézése után váltottunk némi pénzmagot a helyi neppernél (az aranyfogú srácról kiderült, hogy még sosem hallott Magyarországról, így adtunk neki emlékbe egy papír kétszázast - jót nevetett, amikor megtudta, hogy a kezében lévő bankjegy egyetlen amerikai dollárt sem ér).

Az adminisztráció fák között, asztalokon zajlik.
Bolíviai pénzváltó, kétszáz forinttal a kezében.
Gyér a forgalom a bolíviai - paraguayi határon.
Forrás: Szabadlábon

A paraguayi határt átlépve, néhány órányi buszozás után egy ellenőrzőpontnál kötöttünk ki. A drogkeresők minden táskát kiszedettek a buszból, minden csomagot kutyával viszgáltattak át, néhány gyanús külsejű peruit pedig még gyomorröntgenre is elhurcoltak. Az ellenőrök pár táskát tételesen átvizsgáltak, de nekünk szerencsére nem kellett kipakolni a zsákokat. Összesen négy órát rostokoltunk a délutáni napsütésben, mire folytathattuk utunkat a főváros felé.

Röntgenezésre vitt peruiakra várva valahol Paraguayban - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A harmincötórás útnak még csak az elején jártunk, de már ekkorra sikerült összeszedni legalább tízórányi lemaradást. Ráadásul buszunk egyre gyanúsabb hangokat hallatott: családunk öreg Golf II-esének megboldogult blokkjaiból áradt hasonló, fülsértő zakatolás, közvetlenül hengerfejcsere előtt. Mondtam is Ancsinak, hogy készüljön, mert szerintem ez a motor nem fogja kibírni a még előttünk lévő néhányszáz kilométert.

Így is lett, este tizenegy magasságában végleg megadta magát a busz. Mivel már nem volt idegzetünk tovább nézni a három dilettáns bolíviai szerencsétlenkedését, kivettük hátizsákjainkat a csomagtérből és stoppal, egy Nissan pick-up csomagtartóján utaztunk tovább Asunciónig (öröm az ürömben: alkalmi fuvarosaink egy benzinkútnál még két sörre is meginvitáltak). Hajnal háromkor a buszterminál egyetlen nyitva tartó jegyirodájában vettünk két jegyet Ciudad del Este városába, harminc perccel később pedig már robogtunk is a brazil határ felé. Hihetetlen utasközönség társaságában, reggel kilenc magasságában érkeztünk meg a célhoz, ahol egy jobb hotelben azonnali tusolásba, majd durmolásba kezdtünk.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...

 









Melyik a hét második napja?