Roland írta,
13 óra 51 perckor,
Uyuniban este még beültünk harapni valamit. Amikor a mosdóból kifelé jövet kézmosási lehetõségek iránt érdeklõdtem, a pincér csak hátrakiáltott egy kisgyereknek, aki hamarosan egy lavór vízzel jött oda a pulthoz. A srác a mûanyagedényt tartva türelmesen kivárta, míg megmosom a kezem, majd a mobil mosdókagylóval együtt eltûnt a konyhaajtóban.

Miközben a fõutcán ücsörögve a buszra vártunk, én elnézegettem egy helyi gyorsétterem mûködését. A vendéglátóegység két járdaszigetre feltolt taligából, valamint néhány mûanyag székbõl és asztaból állt. Kétfõs személyzettel oldották meg a helyiek kiszolgálását: egy öreg néne lepattant szélû tányérokba mérte a kétes állagú levest (látszott, hogy a családi étkészlettel operálnak, két egyforma nem volt köztük), egy fiatalabb hölgy pedig (talán a lánya?) mosogatta a cuccost. Vagy inkább csak öblögette õket egy rossz tejesládában. A vendégkör fõleg melóból hazafelé tartó munkásokból és utazás elõtt enni kívánó családos emberekbõl állt. Volt aki három tányérral is benyomott a bolíviai "sûrûlevesbõl".

Indulás elõtt még megakadt a szemem egy érdekes villanypózna-megoldáson. Elõször azt gondoltam, hogy ez csak a véletlen mûve lehet, de késõbb rájöttem, hogy Bolíviában egész gyakori az ilyesmi.

Villanypózna Bolíviában - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Az este hét körül elõkeveredõ busz személyzete (két sofõr, plusz a csomagrakodó mókus) egész normálisnak tûnt, egyikük ráadásul megszólalásig hasonlított Badár Sándorra. A népszerû humoristáról és Jappán címû könyvérõl sztorizgatva vágtunk neki a sivatagi éjszakának.

Négyórányi irgalmatlanul hangos rázkódás után arra figyeltünk fel, hogy elakadt a busz. Éjfél és egy között járhatott az idõ, csillagos volt az ég, és kezdett nagyon hideg lenni. Badárék több kísérletet is tettek a helyzet megoldására (botokkal, pótkerekes aládúcolással, meg még ki tudja mivel próbálkoztak), de egyik sem vezetett eredményre. Nekünk is többször le kellett szállnunk, sõt, egy-két pillanatra még toltuk is a buszt. Sárban és hidegben, gondolhatják.

A helyzetet elnézve Badárékról a dilettánstól kezdve az idiótáig sok minden eszünkbe jutott. Nem is értettem, hogyan gondolták, hogy az az ótvar busz nem fog megragadni abban a vízátfolyásban. És ami még ennél is szánalmasabb volt: egyetlen vontatókötéllel sem voltak felkészülve az ilyen helyzetek megoldására, pedig napjában egyszer biztosan megteszik ezt a távot. Szerencsére a venezuelai tortúrával ellentétben itt csak hat órát kellett várnunk a helyzet megoldására, ami egy másik busz formájában jött el, reggel hét magasságában.

Nem is tudom, hogyan gondolták az átkelést.
Badár vajszínû nadrágban, zsebre tett kézzel okoskodik.
A vízátfolyáson túl már vár ránk a cserebusz.
Forrás: Szabadlábon

Délelõtt aztán cha'llapatai átszállással Oruroban kötöttünk ki (emlékszem, mennyire örültem, hogy végre aszfalton gurulunk és újra látom a sofõrfülkét, tehát ritkul a homokfelhõ az utastérben). Az oruroi terminálon kaptunk még némi kártérítést az éjszakai showmûsor miatt, majd folytattuk maratoni utazásunkat Brazília felé.

A hõség és a fáradtság miatt azonban százötven kilométer után feladtuk. Egy éjszakára Cochabambában megpihenni mindenképpen jó ötletnek tûnt, elvégre ekkor már két gyötrelmes napja voltunk úton. A viszonylag nagy városban Ancsi gyomorrontása miatt végül két és fél napig dekkoltunk. Míg útitársam a burrito okozta fájdalmakkal küzdött, én az utcai szoftverárusokkal csencseltem, és próbáltam meg újra elfogadható állapotba hozni a laptopot. Cochabambában értették meg velünk azt is, hogy Bolíviában a busztársaság az úr, az utas pedig örüljön, hogy közlekedhet valamivel. Van tehát rosszabb az otthon gyakran tapasztalt eladói mentalitásnál! Nézni is rossz volt, ahogy a kivagyi jegyárusok és buszsofõrök szegény helyieket nyomorgatták (meg persze bennünket is, de az más tészta).

Cochabambából Santa Cruz felé gurultunk tovább. Az esõzések miatt járhatatlanná vált hegyi utak helyett sofõrünk alternatív megoldásokat választott, így sikerült a maximum négyszáz kilométeres távot tizennégy óra alatt abszolválni. A nagy száguldozás során egyszer még vacsizni is megálltunk a Hiltonban.

Csak a marketingje jó - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A sok hülyeség miatt Santa Cruzba is relatíve megnyúlt arccal érkeztünk, így egy gyors reggeli után már nem tudtuk megállni, hogy pár órára ne vegyünk ki egy szobát a város központjában. Egy hûtõmágnes erejéig este még benéztünk a fõtérre, majd hét körül felszálltunk arra a buszra, amely Paraguayon át egészen Brazíliáig röpített volna bennünket - elvileg. Ugye pont azért fizettünk többet a Bolívia - Paraguay - Brazília járatért, mert az a paraguayi autóutak révén sokkal gyorsabbnak és kényelmesebbnek ígérkezett, mint az átszállásos, vonatozós, közvetlen Bolívia - Brazília verzió.

Sajnos ez az út sem lett leányálom, buszunk öt órával az indulás után rohadt le elõször. Ott álltunk megint nyitott motorháztetõvel a csillagok alatt, ezúttal valami ékszíjprobléma okán. Eleinte sétáltunk egy kicsit a környéken, de a denevérek miatt jobbnak láttuk a buszban kibekkelni az éjszakát.

Az erõsítés reggel kilenc körül érkezett meg. Szerencsére ezután a paraguayi határig már viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok. A belépési papírok elintézése után váltottunk némi pénzmagot a helyi neppernél (az aranyfogú srácról kiderült, hogy még sosem hallott Magyarországról, így adtunk neki emlékbe egy papír kétszázast - jót nevetett, amikor megtudta, hogy a kezében lévõ bankjegy egyetlen amerikai dollárt sem ér).

Az adminisztráció fák között, asztalokon zajlik.
Bolíviai pénzváltó, kétszáz forinttal a kezében.
Gyér a forgalom a bolíviai - paraguayi határon.
Forrás: Szabadlábon

A paraguayi határt átlépve, néhány órányi buszozás után egy ellenõrzõpontnál kötöttünk ki. A drogkeresõk minden táskát kiszedettek a buszból, minden csomagot kutyával viszgáltattak át, néhány gyanús külsejû peruit pedig még gyomorröntgenre is elhurcoltak. Az ellenõrök pár táskát tételesen átvizsgáltak, de nekünk szerencsére nem kellett kipakolni a zsákokat. Összesen négy órát rostokoltunk a délutáni napsütésben, mire folytathattuk utunkat a fõváros felé.

Röntgenezésre vitt peruiakra várva valahol Paraguayban - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A harmincötórás útnak még csak az elején jártunk, de már ekkorra sikerült összeszedni legalább tízórányi lemaradást. Ráadásul buszunk egyre gyanúsabb hangokat hallatott: családunk öreg Golf II-esének megboldogult blokkjaiból áradt hasonló, fülsértõ zakatolás, közvetlenül hengerfejcsere elõtt. Mondtam is Ancsinak, hogy készüljön, mert szerintem ez a motor nem fogja kibírni a még elõttünk lévõ néhányszáz kilométert.

Így is lett, este tizenegy magasságában végleg megadta magát a busz. Mivel már nem volt idegzetünk tovább nézni a három dilettáns bolíviai szerencsétlenkedését, kivettük hátizsákjainkat a csomagtérbõl és stoppal, egy Nissan pick-up csomagtartóján utaztunk tovább Asunciónig (öröm az ürömben: alkalmi fuvarosaink egy benzinkútnál még két sörre is meginvitáltak). Hajnal háromkor a buszterminál egyetlen nyitva tartó jegyirodájában vettünk két jegyet Ciudad del Este városába, harminc perccel késõbb pedig már robogtunk is a brazil határ felé. Hihetetlen utasközönség társaságában, reggel kilenc magasságában érkeztünk meg a célhoz, ahol egy jobb hotelben azonnali tusolásba, majd durmolásba kezdtünk.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?