2009.04.02. Dél-Amerika, ahogy mi láttuk

London, Mexikó és a Karib-tenger szigetvilága után megjártuk Dél-Amerikát is. Korábbi régiós összefoglalónk mintájára ideje áttekintenünk a kontinensen megtett útvonalat, felidéznünk élményeinket, tapasztalatainkat.

Egy ismerősöm mondta egyszer, hogy ő végigdolgozta a papírgyárat így is, meg így is (közben mutatóujjával L-alakot rajzolva a terítőre). Nyolcvan napig, vagy ha úgy tetszik, közel három hónapig tartó dél-amerikai utazásunkról nekem is hasonlóan kellene nyilatkoznom, elvégre keresztben-hosszában átszeltük a földrészt, és annyi mindenbe kóstoltunk bele, amennyibe csak időnk, energiánk, pénzünk engedte.

Eddigi bejegyzéseinkből talán már kiviláglott, hogy Dél-Amerika egy teljesen másik világ; Európával, vagy bármi mással hasonlóságot keresni abszolút felesleges. A távolságok hatalmasak (Brazíliában napokig mehetünk, mire elérjük a határt), a magasságok szédítőek (az Aconcagua közel hétezer méterrel nyúlik a tenger szintje fölé), a legek és szuperlatívuszok pedig hosszasan sorolhatók a hatezer kilométernél is hosszabb Amazonas folyó vízhozamától kezdve az Atacama-sivatag szárazságán át egészen a Galápagos-szigetek bámulatos élővilágáig. Persze nem csak az érintetlen anyatermészet, a dél-amerikai vadon hívó szava az, ami miatt érdemes meglátogatni Földünk negyedik legnagyobb kontinensét. Hiszen megérteni azt, hogy a hatalmas szegénységgel küzdő országok lakosai hogyan teszik mégis élhetővé és boldoggá mindennapjaikat, vagy azt látni, hogy az ecuadori anya hogyan viszi hátán batyuba csavart gyermekét, mit és hogyan eszik a munkából hazafelé tartó bolíviai melós, milyen zenére tombol szilveszterkor a huszonéves perui fiatal, hogyan fog krokodilt a brazil bennszülött, és hogyan csencsel a venezuelai taxisofőr, az legalább akkora élmény, mint egy teherautó hátulján, csomagok között utazni a paraguayi éjszaka kellős közepén.


De van itt más is, ami említést érdemel Dél-Amerikával kapcsolatban. Például a földrész hatalmas kulturális öröksége inka városokkal, misztikus Nazca-vonalakkal, koloniál műremekekkel, őslakos népcsoportok hagyományaival, Gabriel García Márquez és Che Guevara munkásságával, tangóval, bossa novával, meg még ki tudja mi mindennel együtt. Annyira színes és változatos ez a világ, hogy csak a látnivalók felsorolásából kijönne egy vaskosabb kötet.

Persze az élet ezen a földrészen utazgatva sem habostorta, sőt, egyfajta nyitottság kell ahhoz, hogy ne írjuk le egyből Dél-Amerika - olykor bosszantó - sajátosságait. Bizony előfordul, hogy bolíviai buszunk tetejére pakolt hátizsákunk elázik az út alatt, hogy Peruban az elvitelre kért gyümölcslevet gondolkodás nélkül beleöntik egy nejlonzacskóba, hogy kisikló ecuadori vonatunkat a legnagyobb természetességgel emelik vissza a sínre, hogy Manausban hárman szaladnak össze, ha két tíznél nagyobb számot kell összeadni, hogy rajtunk kívül mindenki nyugodt, miközben sofőrünk az Andok szalagkorlát nélküli szerpentinjein száguldozik, hogy tizenegyre kiírt indulásunk még délben sem történt meg, hogy a wc-papír eldugítja a lefolyót, satöbbi, satöbbi. De ezekre legalább biztosan emlékezni fogunk még évek múltán is...

Lekopogjuk, hogy kellő odafigyeléssel és kis szerencsével a dél-amerikai szakaszt sikerült megúsznunk egyetlen gyomorrontással. Egy-két agresszív kéregetőn kívül bennünket más attrocitás nem ért, a legkellemetlenebb társaságot pedig gyakran maguk a turisták jelentették. A fejlett nyugati civilizációkból jövő huszon-, sőt, tizenéves hátizsákosok ismertetőjegyeinek hosszas boncolgatásába most nem megyünk bele; összegzésként legyen elég annyi, hogy ilyen sok igénytelen, semmirekellő és mihaszna léhűtőt én már rég nem láttam egy rakáson. Továbbra is értetlenül állunk a kérdés előtt: hogyan engedhetik meg maguknak (és hogyan engedik meg mások nekik), hogy ilyen fiatalon akár éveket is kalandozzanak, a munka leghalványabb jele nélkül.

Fő témánkhoz visszakanyarodva nézzük meg, merre is kanyarogtunk utazásunk során. Tudható, hogy a többségében spanyolajkú földrészre hajóval, a karib-tengeri Trinidadból érkeztünk. Venezuelában útikönyvünk és újdonsült magyar segítőnk információit mérlegelve arra jutottunk, hogy túl sok időt nem fogunk eltölteni a Chávez által elnökölt országban (döntésünket a látnivalók jellege és a közállapotok milyensége indokolta). Logisztikai szempontok alapján következő célállomásunk Brazília lett, ahol egy néhány napos dzsungeltúra keretében az esőerdő világával ismerkedtünk. Az Amazonas-medencét magunk mögött hagyva, egy fájdalmasan hosszú buszút végén újra Venezuelában kötöttünk ki, ahonnan repülővel még aznap továbbutaztunk Ecuador hegyek közé ékelt fővárosába. Az Egyenlítőről elnevezett országban láttuk először az Andok elképesztő vulkánjait, és itt ért bennünket az első autentikus Latin-Amerika dózis is (arcokban, ruhákban, zenékben, ételekben, mindenben). Tíz nappal később, dél felé haladva elértük Peru határát, majd sokszázéves sivatagi romokat és ötezer méter feletti hegycsúcsokat útba ejtve megérkeztünk Limába. Korábbi útitársamnak búcsút intve a karácsonyt egyedül töltöttem a Csendes-óceán partján fekvő perui fővárosban, majd bevárva egy másik utazót, hamarosan a Machu Picchu felé indultunk tovább. Szilveszterkor már a Titicaca-tó partján koccintottunk, másnap pedig nekiduráltuk magunkat Bolívia látnivalóinak. A földrész talán legszegényebb országán eredetileg csak át akartunk utazni, az extrém élményeknek köszönhetően (és itt elég csak Salar de Uyuni szürreális világát említenem) azonban ennél sokkal több lett belőle. Börleszkbe illő buszozással Paraguayon keresztül megérkeztünk Brazíliába (utazásunk során immár másodszor), ahol amolyan "jutalomüdülésként" egy hétig Rio de Janeiro utcáin élveztük a semmittevést. Következő állomásunk már Argentínában volt; a tangó szülővárosából előbb Patagónia, később pedig a Tűzföld déli csücskébe mentünk, útba ejtve olyan természeti csodákat, mint a Perito Moreno-gleccser, vagy a Torres del Paine nemzeti park. A célegyenesre ráfordulva mendozai borokkal koccintottunk, végül pedig megérkeztünk Chilébe, ahol sajnos egy valparaísoi és egy santiagoi városnézésnél többre már nem futotta időnkből. A fenti útvonalat vaktérképre vetve nagyjából az alábbi eredményt kapjuk.


Tekintve anyagi és időbeli lehetőségeinket, a végeredménnyel elégedett vagyok. Ennél elégedettebb csak két esetben lehettem volna: (1) ha kicsivel több idő áll rendelkezésünkre, és Chilével alaposabban meg tudunk ismerkedni, vagy (2) ha jóval több pénzből gazdálkodhatunk, és azt a közel tizenötezer kilométert nem buszon kell végignyomorogni (ez utóbbival nem kevés nap megtakarítható lett volna). A kontinensre jóval több időt (fél-, netán egy évet) szánó verziót most hagyjuk, hiszen az koncepcióját, élményét és ismeretanyagát tekintve teljesen más tészta.

Ha önök feltennék nekem a kérdést, hogy érdemes lenne-e egy (akár csak kéthetes) látogatást tenniük Dél-Amerika területére, határozott igen lenne a válaszom, legyen szó akár tengerparti strandolásról, bakancsos természetjárásról, vagy nagyvárosi carpe diemről. Mondok is néhány variációt pár hetes vakációkra (az általam preferált sorrendben, kezdve a legtutibbal):

• Peru - Bolívia (viszonylag könnyen bejárható, és ebben Dél-Amerika kvintesszenciáját koncentráltan megkapjuk);

• Patagónia (Argentína és Chile nemzeti parkjai vegyesen, az Andok csodáival kombinálva);

• Rio de Janeiro - Buenos Aires (latinos hangulatú nagyvárosok, ahol még az infrastruktúráról sem kell lemondanunk).

Ebben a fejeket követelő gazdasági helyzetben már csak azért is merem ajánlani Dél-Amerikát, mint potenciális úticélt, mert általában véve olcsó (némely ország pedig röhejesen az*). Mindössze a transzatlanti repülőjegy megvásárlásakor kell ügyesen eljárnunk, a többi már jön magától. Ha bizonytalanok a döntésben, vessenek egy pillantást fotógalériánkra; kedvcsinálónak az szerintem elég lesz.