2009. október elsején, 366 nappal az indulás után véget ért az utazás. Az azóta eltelt közel három hétben sikerült összehegeszteni a technikát és kimenekíteni minden valamirevaló anyagot a megboldogult laptop gyomrából, így hamarosan el fogom tudni mondani, hogy mik történtek Kambodzsa után a túra még el nem regélt négy(!) hónapjában.


Amint az a jobb felső kis térképről nagyjából leolvasható, Kambodzsa után Vietnamot, Kínát, Japánt, Nepált, Indiát, Dubajt, Isztambult és Szófiát látogattam meg. Töröljék le azokat a beporosodott RSS könyvjelzőket, mert roppant érdekes és színes dolgok vannak a láthatáron.

Mély fájdalommal, de egy szebb jövő reményében tudatjuk a kedves olvasókkal, hogy az ezeréves sólyom, a sokáig elnyűhetetlennek mondott masina, a szerző hűséges fegyverhordozója életének ötödik évében, hosszú és kínos szenvedés után végleg visszaadta a lelkét a teremtőjének. Drága emléke szívünkben örökké él.

Fenti okokból a blogolás a hazaérkezés napjáig (előreláthatóan október elejéig) szünetel.

Na, pont ezt nem kellett volna elolvasnom lefekvés előtt. Végignézve a fotókat rájöttem, hogy a sajtos-tejfölös lángostól kezdve a marhapörköltön át a dobostortáig mind, egytől-egyig nagyon hiányzik. Még jó, hogy Sigrid nem tett ki képet egy tálnyi gusztusosan kinéző tojásos nokedliről és fejes salátáról, mert akkor tuti, hogy másnap veszek egy repülőjegyet a Tokió-Budapest viszonylatra.

Nem tudom, hogy az Air France brazil járatának lezuhanása-e a tragikusabb hír, vagy az, hogy ilyesmi 2009-ben még egyáltalán előfordulhat. Tegnap este ráadásul sikerült kifogni egy olyan dokumentumfilmet a National Geographic csatornán, amely a China Airlines gépének néhány évvel ezelőtti tragédiáját boncolgatta (akkor egy szakszerűtlen javítás miatt hullott darabjaira a gép még odafent a levegőben). A mai nap kellően fekete hangulatáról a nem kevésbé borzalmas Tuol Sleng és Choeung Ek látogatás gondoskodott, holnap pedig szintén egy véres bejegyzéssel kell zárnunk a Balis beszámolók sorát. Azt hiszem, egy időre elég volt a halálból.

Az elmúlt pár napban olasz szépségek hipnotizáltak, mostanra azonban helyreállt a rend. Hamarosan megyünk tovább.

A napokban megírtam, amit már régen meg kellett volna, így mostantól olvashatnak a világ körüli utazás előkészületeiről, az előzetes útvonalterv kialakításának lépéseiről, a magammal cipelt menetfelszerelésről, az utazókat fenyegető számtalan betegség megelőzéséről, valamint a sokakat régóta foglalkoztató piszkos anyagiakról. Kellemes időtöltést.

A webstatisztika alapján sok sikert szeretnék kívánni annak a kollégának, akinek ebben a válságos gazdasági helyzetben is sikerült 73 percen keresztül munkaidőben olvasgatni a Szabadlábon weboldalt.


Reméljük tetszett, a "Jön a főnök!" gomb beépítését pedig mindenképpen fontolóra vesszük.

Polinézia méregdrága szigetei és Új-Zéland belassult települései után megérkeztem Ausztráliába, ahol még mindig drága az internet, de legalább nem tizenhat dollár óránként, mint Tahitin.


Második útitársamtól, Ancsitól Wellingtonban elbúcsúztam, innentől a kaland hátralévő részét már egyedül fogom végigtolni, vélhetően gyakoribb frissítések mellett. Ki is raktam a rioi beszámolót, plusz dolgoztunk valamicskét odaát is. Tessék készülni.

Nadi repterén már vagy húsz perce állok a szalag mellett, amikor eszembe jutnak a mexikóvárosi történések. Kérdezem az ügyintézőt, berreg a gép, de semmi. Néhány órával később két hír jön: egy jó és egy rossz. A jó, hogy tudnak a csomagról, már látják a rendszerben. A rossz hír viszont az, hogy Tahitin tévedésből egy Japánba tartó gépre rakták a zsákot, így az most valahol az óceán felett Narita felé suhan. No problem, Fijin Fidzsin úgysem kell több egy fürdőgatyánál.


Update: a japók végül is ügyesek voltak, másnap reggelre megjött a pakk. Domo arigato!

» Régebbi írások