2008.10.03. Ember tervez...

Pedig még a házunk előtt nyarvogó kóbor macskát is megetettem az indulás előtti napon. Gondoltam, a jótett majd csak visszaköszön valahol, és talán nem ér kellemetlen meglepetés rögtön az utazás elején.

Alapvetően két rossz dolog történhet egy repülőút során: vagy nem érkezik meg a csomagunk, vagy nem érkezünk meg mi magunk sem. Velem szerencsére csak az előbbi esett meg. De mielőtt elmesélem a részleteket, ugorjunk vissza egy kicsit az időben.

Egy Belsize Park közeli hostelben töltöttem ugye azt az egy londoni éjszakát, amit a Wizz Air esetleges csúszása miatt építettem be a menetrendbe. A hostel engem a Waczak szállóra emlékeztetett, rengeteg fiatal volt ott a világ minden tájáról, folyamatosan jöttek-mentek a vendégek, de sokan ismerték is egymást (van aki ott lakik már hónapok óta, és oda jár a postája is). A kellemes környezetről készítettem is fotót, íme.


Ébredés és kijelentkezés után a közeli bolt előtt még toltam egy csirkés szendvicset, aztán nekiálltam kimetrózni a reptérre. Bár London tömegközlekedése nem olcsó, az ember cserébe olyan színvonalú szolgáltatást kap, amitől inkább vendégnek, mintsem utasnak érzi magát (Imi, Londonban csak tizenegy metróvonal van! Ferike kamuzott!). Ennek ellenére így is közel másfél óra volt, mire kijutottam a Heathrow reptér ötös termináljára.


Külsőleg minden pöpecnek látszott, csilli-villi belső tér és udvarias segítők fogadtak, úgy éreztem, megtaláltam a légiközlekedés amerikáját. Aztán nem sokkal később pont az én csomagom feladásakor romlott el a regisztrációs rendszer. De ekkor még nem gyanakodtam semmire, a hátizsákot átvették tőlem, aztán kezdetét vette a vártnál sokkal hosszabb ideig tartó átvizsgálás. A beszállókapu 13:40-es zárása előtt két perccel sikerült is megérkezni a géphez, úgyhogy az utolsók között még be tudtam slisszanni a Jumbo gyomrába.


A tervek szerint tizenegy órás útból végül tizenkettő lett, a beszállás után valami miatt még egy órán keresztül a reptér aszfaltján dekkoltunk, így csak déután három körül tudtuk elhagyni a világ tipográfiai szempontból talán legizgalmasabb fővárosát. Felszállás után aztán az előttem lévő ülés támlájába épített multimédiás cucc is bedöglött (szerencsére ezt egy órával később orvosolták a kollégák). A felszolgált ebéd és vacsi egyaránt ízletes volt, a kettő közötti időt főleg filmnézéssel múlattam (Szex és New York - kicsit bugyutára sikerült, pedig szerettem a sorozatot; Get smart - egy-két hangos felröhögést kívánó poéntól eltekintve felejthető; Forrest Gump - a már jól ismert, felhőtlen szórakozás). Az út során Labrador felé repültünk, majd át a Nagy-tavak és Chicago felett, ahonnan végül megcéloztuk Mexikóvárost. A leszállás egész fájdalommentes volt, eltekintve a szárnyvégeken vadul himbálódzó Rolls Royce turbinák látványától. A világ legnagyobb városába helyi idő szerint este nyolc körül érkeztünk meg (a kivilágított város látványáról egy külön bejegyzésben még ejtünk szót). A feketeleves csak a csomagfelvételkor következett: az üresen kígyózó futószalagot látva hamarosan bemondták, hogy a fél bagázs (ez a Boeing 747-400 esetében közel kétszáz embert jelent!) csomagja nem jutott fel a gépre, tehát (figyelem, hatásszünet) nincs itt.

Néhány "ezt nem hiszem el" után megtudtam azt is, másnap nem jön gép ide Londonból, tehát a hátizsákom leghamarabb pénteken, vagy a hétvégén érhet ide. További jó hír, hogy a csomag vélhetően még Londonban van, de az is lehet, hogy tévedésből felrakták mondjuk egy Szingapúri gépre. Nem gondoltam volna, hogy a cipekedés ilyen gyorsan megszűnik problémának lenni.

A baj persze összekovácsolja az embereket, így csomag, szállásfoglalás, és spanyol nyelvtudás hiányában összeismerkedtem pár hozzám hasonlóan szerencsétlenül járt fiatal utassal: köztük volt Portia (ejtsd: "Porsa"), a kiváló mango lassit készítő bangladesi-angol lány, Vosch, a laza rotterdami utazó, Rose, a munkáját végleg feladó programozó és még egy finn lány, akinek a nevére már nem emlékszem. A sok beszélgetés vége aztán az lett, hogy együtt bemetróztunk a városba és nekiálltunk szállást keresni. Útközben az angoloktól megtudtam, hogy az ötös terminált nemrég adták át Londonban, és mindennaposak a galibák mostanság. A szálláskeresés eredményeként mi Portiával foglaltunk egy kétágyas szobát a katedrális közelében, egy meglehetősen vidám, nem túl drága, folyamatosan Sziget fílinget pumpáló, tetőteraszos hostelben. Legalább erre jó volt, hogy megetettem a macskát...

Szerencsére a fontosabb dolgok, úgymint útlevelek, számítógép, szemüveg, bankkártyák velem utaztak a fedélzeten, így aggódni nem kell, nagy gond nincs (mondjuk egy váltás ruha így két nap után jól esne).

Holnap nekiállunk feltérképezni, hogy mit is tartogat az idelátogatók számára bolygónk legnagyobb metropolisza.