A föld körüli utazás 366 napig, 5
óráig és 45 percig tartott.
óráig és 45 percig tartott.
2009.03.24. Ami már majdnem a világ vége: El Calafate
Buenos Aires után egy viszonylag kényelmes busszal átszeltük a pampákat, végigutaztunk Patagónián, majd Río Gallegosban* lovat váltva meg sem álltunk El Calafate termináljáig.
El Calafate a kedvező földrajzi fekvés miatt amolyan turisztikai hubként múködik, mágnesként vonzva az utazók tömegeit. A pár évvel ezelőtt még aprócska faluként ismert település ma már tizenötezer lelket számlál, szinte szemmel látható, ahogyan növekszik a város. El Calafate önmaga egy kedves tavon, egy alaszkai-kanadai jegyeket viselő főutcán és annak szuvenírüzletein túl nem sok látványosságot kínál az idelátogatóknak. A parádés patagóniai táj viszont annál inkább lenyűgöző.
Persze ide nem is szuvenírüzletek és jó éttermek miatt buszozik több napot az ember: a turisták többsége a Perito Moreno-gleccser, illetve El Chaltén és a Fitz Roy miatt iktatja be az útitervbe ezt a kisvárost. Egyesek a régió legkeményebb előadását, a chilei oldalon fekvő Torres del Paine nemzeti parkot is innen kiindulva tekintik meg (ez utóbbi egyébként annyira brutális, hogy külön bejegyzésben fogunk értekezni róla).
Patagóniának erre a kietlen vidékére pont születésnapomon érkeztünk, így a harmadik X betöltését első körben egy tartalmas vacsorával ünnepeltük, ahogyan arról korábban már hírt is adtunk. A súlyos húsok (véreshurka is volt, istenem!) okozta sokkot csillapítandó még tettünk egy rövid sétát a szeles éjszakában, majd visszatértünk a dombtetőn lévő szállásunkra, amely aznapra egy alkoholista német csajon túl már nem sok érdekességgel szolgált. Nézni is rossz volt, amint szegény pára gerelyként beállva a hostel hímnemű egyedeinél próbálkozik, zéró eredménnyel.
Másnap reggel korán keltünk, hiszen jelenésünk volt a Perito Moreno-gleccsernél. A várostól nyolcvan kilométerre fekvő természeti csodát sajnos borongós időben, esővel dacolva tekintettük meg, ami cseppet sem kedvezett a látvány minőségi fotókon történő megörökítésének.
A félnapos túra lényege az izgő-mozgó gleccser különböző szögekből történő megismerése volt: néztük távolról, néztük hajóról közvetlen közelről, végül pedig egy kiépített sétány kilátóiról is (a gleccser hátán vezetett sétára ezek után már nem neveztünk be). A masszív, folyamatosan recsegő, morajló gleccser állandóan alakul, ottjártunkkor is számos jégszirt zuhant a vízbe. Állóképeken így néz ki a hatvan méter magas és öt kilométer széles képződmény.
A fény-árnyék játéknak ebben a környezetben mérhetetlen szerepe van, felhős időben másodpercenként változik a látvány, a kék minden árnyalatát felvonultatva. Aki csodát akar látni, vessen egy pillantást Andres Bonetti lélegzetelállító fotósorozatára. Abban madártávlatból is látható a naponta akár két métert is előrehaladó jégfolyam.
A néhány órás kirándulás végén még lőttem pár képet El Calafate utcáiról és a várost körülvevő kopár tájról, majd engedve az egyik ügynökség csábításának, fogcsikorgatva ugyan, de kifizettünk százharminc amerikai dollárt egy másnap kezdődő Torres del Paine túrára. Hosszan tartó, szűnni nem akaró anyag mélyrepülés kezdődött meg ezzel, de erről inkább majd máskor mesélek.
*Río Gallegos nevét egyébként minden racionalitásnak ellentmondóan nagyjából "gássegosz"-nak kell ejteni. Kimondva ez olyannyira eltér a klasszikus spanyol hangzástól, hogy először azt hittük, teljesen másik településről beszél a jegyárus hölgyemény.
El Calafate a kedvező földrajzi fekvés miatt amolyan turisztikai hubként múködik, mágnesként vonzva az utazók tömegeit. A pár évvel ezelőtt még aprócska faluként ismert település ma már tizenötezer lelket számlál, szinte szemmel látható, ahogyan növekszik a város. El Calafate önmaga egy kedves tavon, egy alaszkai-kanadai jegyeket viselő főutcán és annak szuvenírüzletein túl nem sok látványosságot kínál az idelátogatóknak. A parádés patagóniai táj viszont annál inkább lenyűgöző.
Forrás: Szabadlábon
Persze ide nem is szuvenírüzletek és jó éttermek miatt buszozik több napot az ember: a turisták többsége a Perito Moreno-gleccser, illetve El Chaltén és a Fitz Roy miatt iktatja be az útitervbe ezt a kisvárost. Egyesek a régió legkeményebb előadását, a chilei oldalon fekvő Torres del Paine nemzeti parkot is innen kiindulva tekintik meg (ez utóbbi egyébként annyira brutális, hogy külön bejegyzésben fogunk értekezni róla).
Patagóniának erre a kietlen vidékére pont születésnapomon érkeztünk, így a harmadik X betöltését első körben egy tartalmas vacsorával ünnepeltük, ahogyan arról korábban már hírt is adtunk. A súlyos húsok (véreshurka is volt, istenem!) okozta sokkot csillapítandó még tettünk egy rövid sétát a szeles éjszakában, majd visszatértünk a dombtetőn lévő szállásunkra, amely aznapra egy alkoholista német csajon túl már nem sok érdekességgel szolgált. Nézni is rossz volt, amint szegény pára gerelyként beállva a hostel hímnemű egyedeinél próbálkozik, zéró eredménnyel.
Másnap reggel korán keltünk, hiszen jelenésünk volt a Perito Moreno-gleccsernél. A várostól nyolcvan kilométerre fekvő természeti csodát sajnos borongós időben, esővel dacolva tekintettük meg, ami cseppet sem kedvezett a látvány minőségi fotókon történő megörökítésének.
A félnapos túra lényege az izgő-mozgó gleccser különböző szögekből történő megismerése volt: néztük távolról, néztük hajóról közvetlen közelről, végül pedig egy kiépített sétány kilátóiról is (a gleccser hátán vezetett sétára ezek után már nem neveztünk be). A masszív, folyamatosan recsegő, morajló gleccser állandóan alakul, ottjártunkkor is számos jégszirt zuhant a vízbe. Állóképeken így néz ki a hatvan méter magas és öt kilométer széles képződmény.
Forrás: Szabadlábon
A fény-árnyék játéknak ebben a környezetben mérhetetlen szerepe van, felhős időben másodpercenként változik a látvány, a kék minden árnyalatát felvonultatva. Aki csodát akar látni, vessen egy pillantást Andres Bonetti lélegzetelállító fotósorozatára. Abban madártávlatból is látható a naponta akár két métert is előrehaladó jégfolyam.
A néhány órás kirándulás végén még lőttem pár képet El Calafate utcáiról és a várost körülvevő kopár tájról, majd engedve az egyik ügynökség csábításának, fogcsikorgatva ugyan, de kifizettünk százharminc amerikai dollárt egy másnap kezdődő Torres del Paine túrára. Hosszan tartó, szűnni nem akaró anyag mélyrepülés kezdődött meg ezzel, de erről inkább majd máskor mesélek.
Hozzászólások
Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.
Ha mondandója van...