2009.04.25. Ásítozni Te Ika-a-Māuin

Az a nyomorult Dél-Amerika tehet mindenről. Ha oda nem megyünk, Új-Zéland Északi-szigete még akár érdekesnek is tűnhetett volna. A természet azonban az Andokkal, Patagóniával és Amazóniával akkorát alkotott a spanyolajkú kontinensen, hogy azok után Te Ika-a-Māui büszkeségei még erőtlen próbálkozásnak is alig nevezhetők. Persze mi is tudtuk, hogy Új-Zélandon nem az Északi-sziget a fő attrakció, akkora takarónk azonban nem volt, ami a Déli-szigetig is elért volna.

Én lennék a legboldogabb, ha kétezer kilométeres körutazásunkat izgalmas road trip-ként adhatnám elő. Az igazat megvallva azonban azt kell mondanom, unalmas volt. Erről részben az Északi-sziget vérszegény természeti adottságai tehetnek, részben pedig a meglehetősen sótlan új-zélandi miliő.

Útvonaltervünkből kihagytuk az összes szépnek mondott homokos partszakaszt és szörfös nyaralóhelyet (Bora Bora és Fidzsi után ezeknek viszonylag nehéz lett volna labdába rúgniuk), helyettük próbáltunk inkább a nemzeti parkokra, valamint a polinéz eredetű őslakosokra, a Māorikra koncentrálni. Így alakult ki az az itiner, amely aucklandi indulással útba ejtette Rotorua kénes forrásait és Māori skanzenjét, a Tongariro nemzeti parkot, valamint egy hétvégi látogatást útitársam ismerőseinél Palmerston North városában. Bár titkon reméltük, hogy jól fogunk haladni, és esetleg bele fog férni egy rövid látogatás a Déli-szigeten is, Wellingtonnál messzebb mégsem jutottunk. Közös utazásunk a fővárosban ért véget: Ancsi áthajózott a Déli-szigetre, hogy háromezer méteres hegycsúcsokban gyönyörködjön és delfinek között lubickoljon, én pedig a campervan volánja mögött csavartam vissza ezer kilométert, egészen az aucklandi autókölcsönző bejáratáig.

Meglepő módon Új-Zéland majdnem akkora, mint Olaszország, mégis alig több, mint négymillióan lakják. Mivel az országban alacsony a népsűrűség, és a lakosság nagy része néhány város környékére koncentrálódik, az Északi-szigeten autózva főleg a dimbes-dombos tájban kell megtalálnunk az izgalmat. Ez a középső területeken viszonylag nagy kihívás, dél felé haladva azonban az egyre nagyobb hegyvonulatok bemutatkozásával könnyül a feladat.

Aucklandet magunk mögött hagyva még örültem is, hogy milyen jól lehet haladni az autópályán a nagy forgalom ellenére. Száz kilométerrel odébb azonban a két-két sáv egy-egyre szűkült, és kezdetét vette egy szűnni nem akaró, a 4. számú főút Budapest-Nyíregyháza szakaszát idéző végtelen vonatozás. Kimondottan örültem, amikor letértünk a fő csapásirányról, hogy Matamata városában megnézzük a Tolkien-trilógia megfilmesítése után hátramaradt díszleteket.


A jegyiroda illetékeseivel beszélgetve és a katalógusokat átfutva azonban megtudtuk, hogy az ittmaradt díszletek eléggé semmitmondóak (de olyannyira, hogy a szervezők kínjukban még egy birkanyírást is beiktatnak a programba, próbálva elodázni a halálos unalom korai beköszöntét). Nem kevés amerikai dollárt spóroltunk meg azzal, hogy kihagytuk Frodóék egykori lakhelyének megtekintését.

Az első érdekesebb lokáció Rotorua városa volt, amelyben ha adrenalinpumpáló dolgokat nem is, kénes termálvizeket és turistáknak bohóckodó Māorikat még mindig nézhettünk. Egerszalók helyi megfelelőjén, a bugyogó és gőzölgő víz látványán ugye a magyar turista annyira már nem lepődik meg, a Whakarewarewa nevű Māori skanzen látnivalói azonban megérnek pár szót (ha már a tizenöt dolláros belépőt nem is).

Az elkerített kirakatfaluban termálforrásokkal övezett színes házikókat láthatunk, sétálgathatunk ideig-óráig a természet lágy ölén (háromemeletes tömbház van a háttérben, ilyen célra tehát van ennél sokkal jobb hely még Új-Zélandon is), nézhetünk fröcsögő sártengert vagy gitáros-bojtos Māori-performaszot.


Nekem az volt a benyomásom Új-Zélandon, hogy bár érdekes a Māori kultúrkör, a rájuk épült hype-nak nagyobb a füstje, mint a lángja. Új-Zéland legelső telepeseiről dióhéjban annyit, hogy nagyjából ezer évvel ezelőtt, több hullámban érkeztek az Északi-szigetre valahonnan Polinéziából kiindulva. Az eleinte vadászgató, később növénytermesztésre áttérő őslakosságnak sajátos kultúrája alakult ki, amely leginkább a Māori nyelvről, tetoválásokról, harci táncokról és fafaragásokról ismerszik meg.

1642-ben a Māorik életében egy új korszak kezdődött, ugyanis megjelent a fehér ember a szigeten, Abel Tasman és legénysége személyében. Bár őket még a masszív testfelépítésű és jó harcosnak számító Māorik megették reggelire (de úgy, hogy utána száz évig nem is jött egy európai sem Új-Zélandra), James Cook 1769-es látogatása után már nem volt megállás: a bálnavadászoktól a szökevényeken át a keresztény misszionáriusokig mindenki tódult a szigetcsoportra, beindult a kereskedelem, a Māori lakosság meg csak pislogott a sok addig ismeretlen betegség és modern fegyver láttán. Az alapvetően holland-brit gyarmatosítás és a törzsi viszályok következtében a Māorik száma alaposan megcsappant, sőt, földjeik nagy részét is elvesztették. Bár született egy megállapodás a britek és a Māorik között a szuverenitás tárgyában, annak tartalma azonban máig vitatott, amiről elsősorban a rossz fordítás tehet: a britek az angol nyelvű verziót írták alá, a törzsfőnökök pedig a Māorit. A kettővel csak az a baj, hogy tartalmilag nem fedik egymást teljes mértékben. A Māorik egyébként ma már köszönik, jól vannak, bár a népességet évi egy százalékkal növelni engedő új-zélandi bevándorlási politika révén arányuk folyamatosan csökken a lakosságon belül (manapság jó, ha a tizennégy százalékot kiteszik). Ha valakit érdekel egy jó film a Māorikkal kapcsolatban, nézze meg Lee Tamahori Once Were Warriors című filmjét.

Whakarewarewa után kerültünk egyet Rotoruában, majd egy séta erejéig megnéztük a száz évig élő, égig érő fáiról elhíresült város széli erdőt, aztán Taupo érintésével nyomultunk tovább dél felé.


Este egy elegáns kastélyszálló parkolójában készültünk neki az első campervanben töltött éjszakánknak, de mivel udvariasan tudtunkra adták, hogy ezt így, ebben a formában nem kéne, jobbnak láttuk egy útszéli motel mellett leállítani a verdát. Kis csapatunk ötven százaléka jól, ötven százaléka kevésbé jól viselte a mobil kempinget, így reggel erőltetett mosollyal indultunk el a Tongariro nemzeti park szépségei felé. A ködbe burkolódzó 1.978 méteres csúcs környéke az útikönyvek szerint a világ egyik legjobb trekkingjét kínálja, mi valahogy mégsem éreztük a késztetést, hogy felhúzzuk a túrabakancsot, és megkeressünk a Smaragd-tavakat.


Innen egyenesen Palmerston Northba mentünk, ahol egy hétvége erejéig frissen bevándorolt ismerőseink vendégszeretetét élveztük. Miközben körbejártuk velük az idilli városkát, kaptunk egy kis rálátást arra is, hogy milyen az új-zélandi vidéki élet magyar szemmel, néhány hónap távlatából nézve*. Az biztos, hogy rendkívül nyugis, nekem talán már túlságosan is, Auckland ebből a szempontból tehát jobban tetszett. Bár vidéken is megvan ugyanaz a jólét, mint az ország legnagyobb városában, az életritmusban azért érezni a különbséget.


A mezítláb járkáló kiwik lakta Palmerston North után már csak a fővárosban álltunk meg. Akkor viszont rögtön belefutottunk egy székelykapuba, amin a "God bless the Hungarian...!" felirat díszelgett - Ferikének tehát igaza volt. Néhány órát nézelődtünk a nem is annyira szeles Wellington bel-, és külvárosi negyedeiben, majd leszerveztük útitársam másnap reggelre szóló komp-, és vonatjegyeit. Már sötétedett, mire leparkoltuk a verdát az óceán partján.


A visszaút a lehető legkevésbé volt eseménydús, amikor csak lehetett, éjszaka toltam a gépbe a kilométereket, akkor ugyanis nagyságrendekkel jobban lehetett haladni. Útba ejtettem az art deco épületeiről ismert Napiert, valamint az Auckland alatt fekvő Hamiltont is. Zárásként még néhány fotó, amit a visszaút során lőttem.


Aucklandben aztán rendeztem a soraimat a YMCA hostelben, majd kimentem a reptérre, és vártam, hogy a Qantas az ausztráliai Brisbane légikikötőjéig repítsen.