2009.05.27. Hello, Mister!

A földgömbre pillantva Indonézia nem tűnik annyira nagynak, mint amekkora valójában. Pedig az Egyenlítő két oldalán, Malajzia és Ausztrália között elterülő ország területe majdhogynem kétmilló négyzetkilométer, lakosainak száma pedig bőven meghaladja a kétszázmilliót (ezzel Kína, India és az USA után a negyedik legnépesebb nemzet a világon). A hozzávetőlegesen tizennyolcezer szigetből álló Indonézia azon túl hogy nagy, földrajzilag, etnikailag, vallásilag és kulturálisan még rendkívül változatos is, ezért az ország nem éppen egy könnyű falat az utazók étlapján. Az előzetesen betervezett két héttel ellentétben én végül egy hónapot töltöttem az indonéz szigetvilágban, de szívem szerint még hatot simán maradtam volna (és biztos vagyok benne, hogy az a hat is hasonlóan tartalmasan telt volna).


Ausztráliából én egyenesen az indonéz fővárosba, Dzsakartába érkeztem, amely Jáva szigetének északnyugati csücskében helyezkedik el. Miután az ország függetlenségét 1945-ben kikiáltó Sukarno elnökről elnevezett repülőtéren felvettem a harminc napnyi ott-tartózkodásra jogosító vízumot, leültem nézelődni egy kicsit a terminál várójában. Hogy én vagyok az egyetlen fehér ember a környéken, az ugyanannyira szokatlan volt, mint a tenyeret fél perc után ragadóssá tevő, fullasztóan magas páratartalom. A közeli talponállóban gurítottam egy üdítőt, de máig nem tudom eldönteni, hogy vajon a pultos srác már-már számomra kellemetlen alázatán, vagy a nevetségesen alacsony árakon lepődtem-e meg jobban. Utóbbiaknak egyébként különösen örültem ― végre esély mutatkozott az elmúlt hetekben elszaladt költségvetés helyrerántására.

A taxis haramiák általában rosszarcú népek, Dzsakarta repterén mégis egyfajta gyermeki naivitás ült az fuvarosok ábrázatán. Talán ezért alkudtam bátran és sikerrel a meghirdetett listaárakból, és ezért kezdtem el játszani az idegeiken azzal, hogy még a nyomott árú viteldíjat is el akartam harmadolni további utastársak beszervezésével. Hiába mondogatták, hogy errefelé kevés a hátizsákos turista, meg hogy az ide érkező koreaiak és kínaiak többségéért jön valaki a reptérre, én csak kivártam néhány gép leszállását és csak beszerveztem magam mellé egy meglepően kedves cseh párost* a taxiba.


Útikönyveink megbízható szállásokat a Jalan Jaksa negyedben ajánlottak, így a reptérről egyenesen a város szívében található turistaövezetbe mentünk (Dzsakarta milyenségéből az éjszaka sötétjében alig érzékeltem valamit). Egy vendégház ablaktalan, zörgő ventillátorral felszerelt, salétromos falú szobáját vettem ki végül öt dollárért, amit egy ideig egy albínó gyíkkal kellett megosztanom. Eleinte furcsa volt a sok bogár és az egyéb kúszó-mászó állat a kizárólag hidegvizes tusolóval rendelkező közös fürdőben, néhány nap alatt azonban megszoktam a környezetet (nem tudtam, hogy Indonéziában lesz ez még így se). Itt egy fotó a vendégház éberen őrködő éjszakai személyzetéről.

Annak ellenére, hogy a Dzsakartába látogató turisták többsége csak egy átszállás (és maximum két éjszaka) erejéig érkezik a városba, én boldogan töltöttem el tizenkét napot az ország kulturális, politikai és pénzügyi központjában. A kivételesen hosszú ottlétnek két oka is volt: egyrészt még bőven bennem volt a Sydney-ben rámtörő fáradtság és mozdulatlanság iránti vágy, másrészt pedig felettébb tetszett az ázsiai nagyváros zsibvásár jellege.

Az első pár napban a környék kávézóin és éttermein túl nemigen merészkedtem: olvasgattam, jegeskávék társaságában blogot frissítettem, sporteseményeket izgultam végig, vagy éppen az otthoniakkal ápoltam a kapcsolatot. A nappalok ezalatt valahogyan helyet cseréltek az éjszakákkal: hajnalban, csatornalyukba osonó patkányok és városi denevérek között botorkáltam haza, nappal aludtam ki magam, sötétedés után pedig újból a belváros non-stop vendéglátóegységei felé vettem az irányt. Ezeken a dzsakartai éjjeleken gondoltam ki azt is, hogy az elkövetkezendő néhány hónapban hogyan és merre vigyen majd utam az ázsiai kontinensen belül.

Kíváncsiságom körülbelül egy hét után győzte le a fáradtságot, így ekkor indultam el felfedezni az indonéz főváros egyéb arcait (eleinte gyalogosan, később pedig egy robogó nyergében).

Mindenek előtt - a méretek érzékeltetésére - megjegyezném, hogy ma Dzsakartában nagyjából kilencmillió ember él. Ha ehhez még hozzávesszük az agglomerációt is, már huszonhárommillió lakosról beszélünk. A populáció növekedése az utóbbi négy évtizedben robbanásszerűen történt, így talán nem meglepő, hogy a főváros ma számos infrastrukturális és szociális problémával küzd. Nézzünk ezek közül néhányat.

• Közlekedés. Szerencsére az indonézek már régen rájöttek a robogózás előnyeire, így nap mint nap milliók gurulnak két keréken szerte a városban. Ennyi mopedet egy helyen én még életemben nem láttam. A robogósok többsége még véletlenül sem jaszkarizik, csak szimplán elgurul A-ból B-be, azt viszont meglehetősen gyorsan és lendületesen teszi. Európai motoros tapasztalattal a hátam mögött furcsa volt úgy döngetni, hogy bizony hárman-négyen is vagyunk egymás mellett a sávban, olykor csak centikre a másik motorjától. Az úthálózat is megér egy gondolatot. Dzsakartában számos olyan többsávos autóút kanyarog, amin a forgalom csak egyetlen irányba halad. Elágazásokkal és lehajtókkal sokszor találkozni, szembejövő forgalommal viszont jóval kevesebbszer. Ezáltal folyékonyabb ugyan a közlekedés és kevesebb a dugó, a helyismerettel nem rendelkező turista dolga viszont beszédes táblák hiányában exponenciálisan nehezebb. Ez különösen akkor zavaró, ha az ember iterálva keres valamit, és rájön, hogy a másik irányba kellene menni ― megfordulni ilyenkor nem lehet, sőt, általában még látótávolságban sincs olyan út, ami visszafelé vezetne.

• Levegőszennyezés. Dzsakartában nagyon ritkán látni a napot a várost felhőként betakaró szmog miatt. Dugóban ácsorogva az alapból is kellemetlen trópusi klíma a forró kipufogógázokkal együtt bizony gatyáig izzasztja az embert. Én roppant mód kedvelem a kétütemű technológiát, itt mégis áldásként éltem meg, hogy a motorok többsége már korszerűbb, négyütemű blokkal gurul. 1992. óta Dzsakartában is él a "három az egyben" szabály, ami bizonyos szakaszokon megtiltja a háromnál kevesebb utast szállító járművek behajtását. A szmog elleni védekezés eszközeként Dzsakarta utcáin rengetegen maszkban motoroznak.

• Szemét. Bár a belvárosban minden éjjel utcaseprők takarítanak, a külsőbb negyedekben azért jól látszik, hogy Dzsakarta fuldoklik a szemétben.

• Áradások. A fővárost behálózó tizenhárom folyó az esős évszakban alaposan meg tud áradni, amit a nem megfelelő csatorna-, és vízelvezető rendszer képtelen lekezelni (a város negyven százaléka egyébként a tenger szintje alatt fekszik). Legutóbb 2007. februárjában kapta el Dzsakartát egy nagyobb katasztrófa, akkor a város több mint fele került víz alá. Közel félmillió ember kényszerült otthonának elhagyására, helyenként hat méter magasan állt a víz, a folyók pedig komplett gettókat tüntettek el egyik napról a másikra. A katasztrófák hátterében állítólag a nyakló nélküli építkezések és az azzal járó tó-, csatorna-, és kútbetemetések állnak.

• Szegénység. Az indonéz szigetvilág legkülönbözőbb szegleteiből évről-évre rengeteg bevándorló érkezik a fővárosba egy jobb és szebb élet reményében. Limához hasonlóan ebben az olvasztótégelyben sem könnyű a boldogulás, így sokan a nyomornegyedeknél nem is jutnak tovább. Bár a világ körüli utazás során láttam már számos példát a szegénység és a csillogás kontrasztjára, mégis egyik sem volt annyira mellbevágó, mint a dzsakartai helyzet. Előfordult, hogy letérve a gyorsforgalmi útról bekeveredtem egy gettóba, ahol az öregek sárban ülve ették a döglegyek lepte húsokat, a háttérben pedig ott csillogott a Ritz-Carlton sokemeletes felhőkarcolója.

A gomba módra szaporodó toronyházak**, plázák, omladozó lakóépületek és nyomornegyedek kaotikus keverékét egyébként jellemzően muzulmán férfiak és nők lakják (utóbbiak még az egyenlítői klímában sem restek viselni a hidzsábot). Az iszlám csodálatos velejárójaként napjában többször zeng a város a müezzinek énekétől; én például a hangszórókból üvöltő hajnali fél ötös szólamot díjaztam a leginkább. Gondolták volna, hogy Indonéziában közel kétszázmillió muzulmán él?


Dzsakartában meglepően sokan főznek különböző ételeket az utca kövén, macskák, patkányok, csatornák vagy éppen nyilvános wc-k közvetlen közelében. Az indonéz konyha remekeivel én inkább éttermekben ismerkedtem ― ott csak csótány volt, ami azért mégiscsak másabb érzés.


Az indonéz főváros menőnek számító vendéglátóegységei és plázái főleg gazdag kínaiakkal vannak tele, bár szemmel láthatóan a kevésbé módos indonézek is szívesen menekülnek az iszonyatos meleg és páratartalom elől a légkondis épületek publikus helyiségeibe. Dzsakarta legpengébb verdáit egytől-egyig kínaiak vezetik, sok indonéznek ugyanakkor nemhogy autóra, de még lerobbant mopedre sem futja. Az ő mozgatásukról főleg kerékpáros és robogós taxisok, motoros riksák és autóbuszok gondoskodnak.


Dzsakarta nem bővelkedik klasszikus értelemben vett látnivalókban. A holland befolyás nyomait őrző, múzeumokkal telített óvároson, az egykoron szebb napokat is megért hajókikötőn, a város szívében ágaskodó, 132 méter magas nemzeti emlékművön és még néhány, említésre alig érdemes nevezetességen kívül az útikönyvek leginkább vidámparkokat, plázákat és egyéb komplexumokat tudnak a turisták figyelmébe ajánlani.


Nyugati majmolásként Indonézia fővárosát Big Duriannak is nevezik. Bár sokmindenben nem, hardcore szórakozóhelyek tekintetében Dzsakarta biztosan felveszi a versenyt a Nagy Almával. A Stadium nevű óriás-nyúlveremben például csütörtök estétől hétfő reggelig megállás nélkül pörögnek a lemezek, drogok, lézersugarak és csillogó diszkógömbök kíséretében.

Zárásként még szeretném elmondani, hogy az indonéz átlagpolgár túl sok angol kifejezést nem ismer, egyet viszont igen, és azt előszeretettel alkalmazza is. Ami Dél-Amerikában a "Hey, Gringo!", az a szigetországban a "Hello, Mister!". Dzsakarta utcáit járva az iskolás gyerekek, a taxisok és az útszéli árusok szinte ötpercenként kiáltják utánunk a fenti üdvözlést, néha kiegészítve azt egy-egy kósza "How are you?" vagy "Where are you going?" kérdéssel. Én bíztam benne, hogy előbb-utóbb csak elfogynak ezek a vicces szituációk, de nem ― elvegyülésem lehetetlenségéről az éles szemű indonéz polgárok mindvégig gondoskodtak.