2009.06.06. Vulkán, utoljára

Tanulva a korábbi tapasztalatokból, ezúttal "bisnis" osztályon utaztam. Sajnos a kétszeres ár sem volt garancia a pihentető utazásra, ezeket a kocsikat ugyanis a venezuelai buszokhoz hasonlóan jegesre légkondícionálták. A rutinos indonézek takarókkal és kabátokkal készültek a hideg ellen, én viszont légáteresztő pólóban és rövidnadrágban ültem végig a Jogjakarta-Surabaya szakaszt (ne feledjük az odakint tomboló egyenlítői forróságot). Utólag megtudtam, hogy létezik "eksekutif" osztályú kocsi is, azon vajon mi lehet?

Surabaya vasútállomásán lovat váltva vágtattam tovább a felkelő nap irányába, egészen Probolinggoig. A Jáva keleti csücskében található településről tudni kell, hogy logisztikai szempontból megkerülhetetlen azon turisták számára, akik Indonézia legfelkapottabb vulkánja, a Bromo felé igyekeznek. Mivel kíváncsi voltam, hogy mit eszik az a rengeteg utazó Jáva keleti felének legnagyobb attrakcióján, én is tettem egy kitérőt a fenti vulkánhoz. Bár a világ körüli út során már sok hasonló formációhoz volt szerencsém, úgy voltam vele, hogy ezt az egyet még megnézem, aztán befejezem a mókát - vulkánban ezután már csak képen fogok gyönyörködni.

Egy külön könyvet lehetne írni azokról a lehúzási praktikákról, amelyekkel az indonézt nem beszélő külföldieket húzzák le a különböző utazási irodák, taxis hiénák és egyéb haramiák. Ha az ember meg akarja fogni a pénzt, nagyon észnél kell lenni, ezek a "szolgáltatók" ugyanis rengeteg pénztől képesek megszabadítani bennünket egy szempillantás alatt.

Probolinggo vasútállomása mellett én például leintettem egyet az utcán buszok helyett közlekedő, privát kézben üzemelő tákolmányolmányok közül, kérve a sofőrt, hogy fuvarozzon el engem a néhány kilométerrel odébb lévő buszállomásra. Természetesen nem ott, hanem egy buszmegállónak kinéző helyen tett ki, ami mellett véletlenül pont állt egy utazási iroda. Utóbbi minden hájjal megkent tulajdonosa váltig állította, hogy a városban nincs rendes buszpályaudvar, a Bromohoz közlekedő minibuszuk viszont hamarosan indul. Hiába mondtam neki, hogy az útikönyv bizony mást ír, csak kötötte az ebet a karóhoz. Szerencsére a több mint félévnyi hátizsákos utazás során már megtanultam ezt-azt az ilyen helyzetekről, úgyhogy végtelen nyugalommal álltam neki felőrölni az indonéz vállalkozó idegeit.

Hosszas, evéssel, bevásárlással és egyéb szünetekkel tarkított alkudozás következett, melynek eredményeként két órával később már az eredeti árak felénél tartottunk. Csomagot (fuvar a hegyre, szállás, onnan transzfer a vulkánhoz, stb.) is ajánlott, de én valahogy még mindig sokalltam az árat. Nekem leginkább egy dzsakartaihoz hasonló robogóbérléshez lett volna kedvem, azaz saját magam intéztem volna az odajutást, ami nemcsak rugalmasabb, de pénztárcabarátabb is lehetett volna. Mivel az utazási iroda érthető módon nem adott bérbe motort, megpróbáltam felhajtani egy nyamvadt mopedet a környéken. Sajnos a vidéki indonéz átlagpolgárnak nem jutott túl sok, amikor a józan paraszti észt osztották, így amikor a robogóval rendelkező egyéneknek felajánlottam az üzletet, és az árról kezdtünk el beszélgetni, csak bután néztek maguk elé. Egyszerűen képtelenek voltak azt mondani, hogy mondjuk [...] rúpiáért adják bérbe a gépet mondjuk két napra (fővárosi társaik ennél egy fokkal azért dörzsöltebbek voltak).

Lényeg a lényeg, a buszmegálló melletti utazási irodával nem tudtunk megállapodni, így egy indonéz robogós sráccal vitettem odébb magam. Egy minibuszokkal teli parkolóban kötöttünk ki, ahol helyiek is várakoztak a hegyre tartó járat indulására. Az ár itt is irreálisan magas volt, főleg annak tükrében, hogy tőlem és a vulkánhoz igyekvő másik turistától négyszer annyit kért a sofőr, mint az indonéz utazóközönségtől együttvéve.

Hosszas zötykölődés árán jutottunk fel a vulkán közelében lévő településre, ahol a bicskanyitogatóan magas árakon már egyáltalán nem lepődtünk meg. Hogy csökkentsük a kiadásokat, újdonsült útitársammal közösen vettünk ki egy szobát. A vendégház közös fürdőszobája szintén megér egy gondolatot.


A kép bal oldalán egy jellegzetes indonéz toalett látható, amelynek leöntéséhez a jobb oldalon elhelyezett, szív alakú műanyag edényt kell igénybe venni (vizet a piros tartályban, az úgynevezett mandiban találunk). Dolgunk végeztével ne keressük a wc-papírt, mert nincs, használjuk ehelyett is inkább a mandit. Akármennyire is vagyunk ügyesek, a fenti műveletek eredményeként a fürdőszoba egy része biztosan állni fog a vízben. Fürdéshez szintén a végtelenül aranyos kék edényt kell segítségül hívnunk, mégpedig úgy, hogy mezítelen testünkre merjük a mandiban lévő, kétes állagú vizet. Ez a folyamat az egyenlítői klímában még úgy-ahogy megszokható, a hegyekben viszont, ahol éjszakára meglepően lehül a levegő, a mandis mosakodás fizikailag tud fájni. Figyelmesebb olvasóknak eszébe juthat a megoldás, hogy a mandiban álló, ki tudja milyen baktériumokat tartalmazó víz helyett fürdés gyanánt inkább a vajszínű gumicsőből érkező friss csapvizet vegyük igénybe. Nos, ezzel én is megpróbálkoztam, sajnos sikertelenül. Indonéziában ugyanis a vendégházak tulajdonosai általában addig tartják zárva a főcsapot, amíg van víz a mandiban. Persze nem mindenhol ennyire radikális a helyzet, menőbb turistaszállásokon van például angol wc és zuhany is, a fentiek azonban jól szemléltetik a helyiek tisztálkodási szokásait.

A Bromo sokak szerint nepfelkeltekor a legszebb, így a turisták hordáit hajnal négytől terepjárók sokasága szállítja a közeli hegytetőre épített kilátóhoz. Mivel én sokalltam a horror áron értékesíteni próbált transzfert, úgy döntöttem, hogy egy hajnal háromkor induló gyalogtúrával nyitom a napot. Néhány másik hátizsákos utazó társaságában, a vaksötétben fejlámpákkal világítva másztunk fel a hegyre, ahol érkezésünkkor már javában zajlott az élet. Mint ahogy mindenhol, így itt is hangulatromboló volt a rengeteg turista látványa. A Bromo szerencsére mindenért kárpótolt.


A fenti fotón békésen füstölgő vulkán a Bromo, előtte jobbra a Batok látható, a háttérben pedig a Semeru 3.676 méteres csúcsa magasodik. Mivel Indonézia a nagy tektonikus lemezek találkozásánál fekszik, az országban ma is közel százötven aktív vulkán működik. A fölrengések gyakoriak és pusztítóak, elég csak az emberéletek százezreit percek alatt kioltó 2004-es cunamira, vagy a 2006-os jogjakartai rengésre gondolni. Szerencsére a Bromo ottjártunkkor békésen pöfékelt, így zavartalanul gyönyörködhettünk a látványban.


Napfelkelte után visszagyalogoltam a Bromo közelébe épült falucskába, majd útitársammal együtt lezötyögtünk Probolinggo központi buszpályaudvarára, ahol hosszas alkudozás végén váltottunk két jóárasított jegyet Bali központjáig, Denpasarig (a siker egyik apró trükkje: a döntő pillanatokban kínáljuk meg mosollyal és csokoládéval a jegyárust). Sokan sok rosszat írtak már a probolinggoi buszállomás nyavajásairól, ám mi meglepő módon csak azzal az ócska trükkel találkoztunk, hogy a tizenegyre kiírt indulás valójában délután kettőt jelentett. Erre persze csak a jegyvásárlás után derült fény.