2009.06.19. Szumátra

Nyugat-Szumátra legnagyobb városába, Padangba egy kés?i órán, ráadásul az aznapra beütemezett utolsó repül?géppel érkeztem. A járat egyetlen fehér turistájaként nem indultam túl jó esélyekkel a reptéri hiénákkal szemben, akik közeledtemkor már javában dörzsölték tenyerüket egy utolsó zsíros falat reményében. Csillagászati áraikon és nevetséges érveiken héthavi hátizsákozás után már csak mosolyogni tudtam, így miután az utolsó taxis is belátta, hogy a várt hatalmas kasza helyett itt bizony csak üresjárat lesz, nekiláttam lezsírozni az aznapi fekv?helyet a reptér valamelyik nyugodt szegletében. Bár a biztonságiakkal gyorsan sikerült összebratyizni, a légikiköt? egyetlen, éjszakára bezárt épületébe még így sem tudtam bejutni. Találtam viszont a parkolóban egy tet?vel fedett buszmegállót, amely jobb híján alkalmasnak ígérkezett pár órányi szunyókálásra. El?kotortam a hálózsákot, padhoz láncoltam a hátizsákot, aztán a kellemesen meleg indonéz éjszakában hajnalig húztam a lób?rt. Reggel a reptérrel együtt én is korán ébredtem, pár órával kés?bb pedig az esti ár töredékéért bebuszoztam a városba.

Padang minden bizonnyal az a hely, ahol a világ leg?rültebb tömegközlekedése m?ködik. Sok furcsa tákolmányhoz volt már szerencsém az utazás során, de a padangi utcákon száguldozó "opelet"-ekhez egyikük sem volt fogható. A folyamatos tülköléssel utasokra vadászó szétpimpelt mikrobuszokon a világ összes létez? optikai sufnituningja (színezett fényszórók, kamu légbeöml?k, szélesített elemek, airbrush-fényezés, hátsó szárny, ültetett futóm?, nagy papucs és sok más egyéb) felvonult, melynek láttán óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: hogyan lesz egy városnak ilyen flúgos buszflottája? Egyszer valaki felragasztott egy szemöldök-csíkot a fényszóróra, a másik pedig kék leddel és színre fújt dísztárcsákkal kontrázott? Én nem jöttem rá a titok nyitjára, de aki esetleg tudja, majd írja meg a szerkeszt?ségbe. A mindössze néhány forintba kerül? opelet-fuvarok hangulatáról egyébként az utastérben elhelyezett mélyládák gondoskodnak, amelyek szakadatlanul pumpálják az ember gyomrába a legújabb indonéz ütemeket. A fényezések ezernyi gyöngyszemet rejtenek, érdemes végigkattintani a galériát.


Padang valami miatt kívül esik a legtöbb turista látómezején, olyannyira, hogy az Indiai-óceán partján fekv? város utcáit járva nekem csupán két fehér utazót sikerült összeszámolnom. Pedig az ?rült tömegközlekedésen kívül van még egy halom dolog, ami miatt érdemes ide ellátogatni, elég csak az égig csúcsosodó Minangkabau tet?szerkezetekre, az árusokkal teli parti sétányra vagy a messzeföldön híres Padang-ételekre gondolni. Bár utóbbiakkal Indonézia-szerte sokfelé találkozhatunk, a Padang-konyha ― éppúgy, mint a bajai halászlé ― ott a legjobb, ahol azt kitalálták. Egy óceánparti étteremben például olyan csilis rákot (ez is padangi specialitás) varázsolt a szakács az asztalra, hogy szerintem még unokáimnak is emlegetni fogom.

A város, amelyben a kevés turista miatt minden lépésem tucatnyi indonéz szempár és "Hello, Mister!" kísérte, az iszlám tekintetében még a korábbi településeknél is keményvonalasabb volt. A nagyobbnál-nagyobb mecsetek látványát még viszonylag könny? volt megemészteni, a kihívást inkább a teljes menetfelszerelésben strandoló muzulmán asszonyok és a kend?ben dolgozó KFC-eladók jelentették.


Egyik délel?tt aztán Padangból a közeli Bukkitingi felé indultam, bízva abban, hogy a három vulkán (Merapi, Singgalang és Sago) közé beékel?dött kisváros gyalogtúrákon, tavi csónakázáson és egyéb, dzsungelben végezhet? elfoglaltságokon kívül mást is tartogat majd a számomra. Mivel Bukkitingiben elég ramaty id? fogadott, és egy angolul tudó helyi is meger?sített abban a félelmemben, hogy a fentieken kívül mással itt nem nagyon lehet elütni az id?t, rövid nézel?dés után egyb?l a helyi buszpályaudvarra battyogtam. A távolsági járatoknak otthont adó óriási placc olyannyira lepukkant volt, hogy ehhez hasonlót legutoljára talán csak Venezuelában láttam. Sok jót itt nem reméltem, de úgy voltam vele, hogy ha találok egy korrektnek t?n? utazási ajánlatot a Szumátra nyugati végében fekv? Parapatba, akkor már nyert ügyem van.

Sajnos jegyet váltani aznap már csak mikrobuszra tudtam. Azt tudni kell, hogy a mikrobusznál rosszabb megoldás aligha létezik tizenakárhány órás utak lezavarására: a hely általában sz?kös, aludni bennük megfelel? fejtámasz hiányában nem lehet, a söf?rök pedig kivétel nélkül azt hiszik magukról, hogy ?k az indonéz távolsági közelekedés Valentino Rossijai, így laza gurulás helyett vagy er?teljes gyorsítás, vagy fékezés, vagy kanyarodás kényszeríti nyakizmainkat szakadatlan munkára (ismerve ezeket a tényez?ket én is csak úgy mertem megvenni a jegyet, hogy el?tte üléspróbát vettem a parkolóban álló buszban). Az indulásig hátralév? pár órát már ebben a koszos buszfészekben töltöttem el, leginkább a munka nélkül lébecoló sof?rök labdajátékán szórakozva. A fiúk b?r helyett könny?, fából készült labdát rúgtak.


Azon egyáltalán nem lep?dtem meg, hogy egy, a városban tett utastoborzó körút végén újra a buszállomáson kötöttünk ki, azon viszont igen, hogy a rend egyenruhás ?re ezt követ?en hangos kiabálás közepette leállíttatta a buszt, majd különböz? papírokat lobogtatva mindenkit - köztük persze engem is - a közeli rend?rörsre terelt. Bár angolul az ?rsön senki sem beszélt, halovány indonéz nyelvtudással és mutogatással sikerült megtudnom, hogy a drágák egy körözés alatt álló busszal akarták megoldani a fuvart (bérelt volt a járgány, amit már jó ideje vissza kellett volna vinni a kölcsönz?be). Nem értettem pontosan, hogy hogyan oldódott meg az ügy, mindenesetre két órával kés?bb plusz egy fakabáttal felszerelve indultunk útnak Parapat felé.


Bár éhes voltam, az este tízkor beiktatott pihen? alatt nem volt sok bátorságom alaposan bevacsorázni a . Nem csak azért, mert legtöbbjükben vagy beleszáradt, vagy életükért éppen küzd? rovarokat láttam, hanem mert hosszú és kanyargós út állt még el?ttünk. Szegény indonézeknek azonban sem józan paraszti észb?l, sem er?s gyomorból nem jutott sok mikor azokat osztották, így kiadós vacsora után autóba tett taccsból erre az estére is jutott egy.

Szumátra útjai Bukkitingi és Parapat között kivételesen rosszak: meredek lejt?k, emelked?k, éles kanyarok és mély gödrök váltják egymást, aminek eredményeként az ücsörgés inkább fáraszt, mint pihentet. Alvás híján Parapatba már valódi zombiként érkeztem. Hajnalban begyógyult szemekkel botorkáltam el a Toba-tó partján álló kiköt?ig, ahonnan az els? ladikkal a tó közepén álló, Samosir nevet visel? szigetre* hajóztam.


Samosir egyébként annak a szomorú példája, hogy egy korábban méltán népszer? üdül?hely mennyire kísértetiesen üressé tud válni, ha a turizmus kockája éppen máshogy fordul. Tuk Tuk, Samosir legismertebb üdül?faluja a kilencvenes években élte fénykorát, azóta viszont csak lefelé volt a lejt?n. Mivel a turisták ma már inkább Thaiföld szigeteit preferálják, az ide épült hatalmas szállodák és vendégházak csak konganak az ürességt?l. Pedig a világ legnagyobb vulkáni eredet? tavát az isten is üdül?helynek teremtette, a környezet látványvilága a Comói-tóéhoz fogható. Arról már nem is beszélve, hogy az idelátogató turistának úgy örülnek a helyiek, mint az aranytojást tojó tyúknak. A verhetetlen ár/érték arányú szigetet a korábbiakhoz hasonlóan egy bérelt robogó nyergében jártam be, és három nappal kés?bb is csak nagyon fájó szívvel tudtam továbbutazni Medan felé.


Medan innen már csak négyórányi buszozásra volt, ami a dzsungelbe vájt utak mentén kíváncsiskodó majmok és egyéb él?lények révén szintén nem volt eseménytelen. Az egykori holland keresked?városba érve még elgondolkodtam azon, hogy tegyek-e egy rövidebb kitér?t Bukit Lawang-ba, pontosabban a dzsungel közepén m?köd? orangután rehabilitációs központba, ahol az erd?irtások veszélyeztette eml?sökkel lehetett volna közelebbr?l megismerkedni, de inkább lemondtam az élményr?l. Arra meg aztán még gondolatban sem volt energiám, hogy a Szumátra északnyugati csücskében lév?, egykoron cunami sújtotta Aceh tartományt meglátogassam. Helyettük inkább összekaptam magam utazáslogisztikailag, és vízumom vészesen közelg? lejárati idejét szemmel tartva kigondoltam, hogyan is tudok okosba' eljutni Medanból soron következ? állomásomra, Szingapúrba.


Indonézia - meg úgy általában véve Délkelet-Ázsia - fapados légiközlekedése annyira jó, hogy versbe kellene foglalni. A szélrózsa minden irányába induló, olcsóbbnál-olcsóbb járatokat látva a b?ség zavarával küszködünk, én például harmincöt dollárért vettem egy másnapra(!) szóló repjegyet a Szingapúr mellett fekv?, ám még Indonéziához tartozó Batam szigetére, ahonnan aktuális célállomásom már csak egy rövid hajókázásra volt.

Csak a batami kompon vásárolt utolsó Pop Mie (indonéz instant leves) elfogyasztása közben döbbentem rá, hogy az elmúlt egy hónapban mennyire szívemhez n?tt ez az ezerarcú szigetország, annak minden esetlenségével és szépségével együtt. Az "ide még vissza kéne menni" listám Chile és Bolívia után egy újabb elemmel b?vült, csak ajánlani tudom mindenkinek.