2009.07.02. Ötórai tea és egy falatnyi Kína

A rendelkezésre álló időkeretet elnézve egy percig sem volt kérdéses, hogy Malajzia Borneón elterülő részére ezúttal nem fogok tudni eljutni. Márpedig az ázsiai térség legnagyobb trópusi őserdőállományával rendelkező Borneót minél előbb meg kellene látogatni, ki tudja ugyanis, hogy az ott zajló nyakló nélküli fakitermelés és pálmaültetvény-telepítés mikor tünteti el végleg a természetes növénytakarót, és vele együtt az olyan kihalásra ítélt fajokat, mint például az indiai elefánt, a szumátrai orrszarvú vagy a ködfoltos párduc.


Amikor a Malajziára szánt maradék pár nap útvonaltervét kellett kiókumulálni, Borneóról lemondva tehát a Maláj-félszigeten fekvő országrészre koncentráltam. A Taman Negara nemzeti parkot csak úgy vállaltam volna, ha van rá legalább négy-öt szabad napom (a százmillió éves őserdőt, a dzsungelben élő Orang Asli népcsoportot, valamint a gazdag élővilágot sietve nem is érdemes felkeresni), a Maláj-félsziget pálmafás keleti tengerpartja Polinézia után még a tradicionális maláj kultúra ellenére sem volt eléggé vonzó, Melaka és környéke pedig KL után nekem már backtracking lett volna. Lusta utazó módjára végül a két legnépszerűbb, egyébként is útba eső megállót választottam: Cameron Highlands és Penang szerencsére tökéletes döntésnek bizonyult.


A Kuala Lumpurtól északra fekvő Cameron Highlands a hegyvidéki lokáció miatt Malajzia egyik legkellemesebb klímájú régiójának számít. A gatyarohasztó malajziai meleget és a gyarmatosítés okozta fáradalmakat itt kipihenő britek anno arra is rájöttek, hogy a hegyvidék lejtői tökéletesen alkalmasak a kor egyik értékes árucikkének, a teának a termesztésére. A jövedelmező ültetvények és a kedvező időjárás révén a régió a történelem során nagy népszerűségre tett szert, és lényegében ma is ebből a két dologból él.

Bár a trópusi melegből kiszakadni vágyó, jellemzően belföldi turisták a környék útjait szegélyező show-elemeket (pillangóparkot, eper-, és orchideakertet, rózsavölgyet) is imádták, én igazából csak a hihetetlenül zöld teaültetvényektől aléltam el. A kopottas kordbársonyra emlékeztető növénytakaró burkolta hegyoldalakat ismét bérelt robogóval jártam be, és persze a nap végére ismételten sikerült bőrig áznom. A hirtelen lezúduló eső azonban mit sem vont le a mesebeli látvány élvezeti értékéből: néha úgy éreztem, hogy rátaláltam a Megyére, ahol egy sarkon akár még Zsákos Frodó is szembejöhet. A régió természetesen számos trekkinglehetőséget kínál, amire már csak a méteresre megnövő Rafflesia kerrii miatt is érdemes benevezni.


Cameron Highlands után a Maláj-félsziget északnyugati csücske felé vettem az irányt. Penang központjába eléggé későn érkeztem, így aznap egy rendes szálláson kívül másra már nem nagyon vágytam. Korai volt az örömöm, amikor a kínai negyed egyik vendégházában az ágyra dobtam a hátizsákom, a beígért szolgáltatások közül ugyanis egyik sem működött (de még az olyan alapvető sem, mint az elektromosság). Alternatívát szerencsére gyorsan találtam, a keresési folyamat során pedig arra is rájöttem, hogy a szobáztatással foglalkozó kínai vállalkozók között azért meglepően buta és értetlenkedő egyedek is akadnak.

Penang története nagyjából 1786-ban kezdődött, amikor Sir Francis Light behajózott a sziget kikötőjébe. Az uralkodó szultánnak katonai védelmet, a szultán lányának pedig örök hűséget ígérő hódító addig-addig ügyeskedett, hogy a sziget végül a britek ellenőrzése alá került, akik aztán innen próbáltak meg minél több borsot törni a fűszerkereskedelmi útvonalakat akkoriban domináló hollandok orra alá. Penang fővárosa, Georgetown 1969-ig szabadkikötőként működött, a pezsgő és virágzó település pedig mágnesként vonzotta a világ minden tájáról ideérkező szerencsevadászokat. A brit birodalom összeomlását követően is prosperáló olvasztótégely mára Malajzia legsűrűbben lakott régiójává vált, ráadásul az egyetlen olyanná, ahol a többség kínaiakból áll. Penang ma a high-tech elektronikai ipar mellett főleg a turizmusból él, ami tekintve a történelmi múlt remek építészeti-kulturális-kulináris egyvelegét, valamint a sziget természeti adottságait, egyáltalán nem meglepő.


Bár Penangban a statisztikák szerint közel ugyanannyi maláj él mint kínai, Georgetown inkább kínai városnak tűnt. Kínai volt az épületek és az arcok többsége, az indiai negyed mennyei éttermeit leszámítva pedig kínaiak voltak a vendéglők is. Penangból származó ismerősöm szerint Georgetown már csak azért is jobb hely Kuala Lumpurnál, mert nincs jelen oly erősen az az érdekellentét, ami a fővárosban a politikai hatalmat gyakorló malájok és a gazdaságot kontrolláló kínaiak között feszül (erre nyilván az lehet a magyarázat, hogy Penangban minden az utóbbiak kezében fut össze).

Egy gondolat erejéig visszatérve az imént említett kínai vendéglőkhöz: sosem fogom elfelejteni azt a kerthelyiséges kajáldasort, ahol a középkorú és olykor-olykor táncra perdülő kínai vendégsereg előtt a női előadóművész úgy énekelte el minden este az I hate myself for loving you-t, hogy abba még Joan Jett is beleborzongott volna. A Love Lane (félreértés ne essék, ez nem a helyi Rákóczi tér) közelében fekvő helyen egyébként visszatérő vendégnek számítottam, egyes penangi ételkülönlegességeket ugyanis képtelen voltam megunni. Megmondanám a nevüket, de sajnos sokukkal csak úgy voltam, mint Juhász Gyula a szerelemmel: "nem tudom mi ez, de jó nagyon".


Továbbutazás előtt egy bérelt robogóval még felugrottam a Penang-hegy lábához, ahonnan félórányi fogaskerekűzés után egész kellemes panoráma nyílt a sziget északi részére. Odafentről két dolog volt igazán szembetűnő: egyrészt az, hogy Malajzia más városaihoz hasonlóan Georgetown is rohamosan fejlődik, másrészt pedig az, hogy Penang nemzeti parkjai és homokos tengerpartjai megérdemelnének egy alaposabb kivizsgálást. Erre azonban nekem már nem maradt időm, szűk és kényelmetlen mikrobuszunk ugyanis aznap délután négykor indult útnak északra, a thai határ felé.