2010.04.20. Utolsó állomás Vietnamban: Sapa

A Hanoi-Lào Cai szakasz leküzdése közel tíz óráig tartott, ami soft seater* jeggyel közel sem volt pihentető: az indulás után nem sokkal szűkös lett a vietnami méretezésű lábtér, a légkondiból dőlt a fejemre a hideg, ráadásul még a mellettem ülő legénnyel is folyamatosan harcolnom kellett a helyért. Néhány órányi álmatlan forgolódás után a szomszédos hálókocsiban horkoló hátizsákosok helyzete igazán irigylésre méltónak tűnt.


Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami később a gyönyörű táj és a kevés rendelkezésre álló idő miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszerűbb magashegyi pihenővárosa, Sapa felé. Az odavezető út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.


Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyörű környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségéből, azért még mindig kellően érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki őslakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.

A városközpontban egymást érik a szállodák és az éttermek, a verseny pedig jótékony hatással van az árakra (nekem Vietnamban itt sikerült legolcsóbban szobát bérelnem, légkondival és internettel mindössze három euróért egy éjszakára). Rövidke alvás után átnéztem, hogy mit lenne érdemes megnézni a környéken (hegyi törzsek falvai, Indokína legmagasabb hegycsúcsa, satöbbi), aztán motorra pattantam és a mindenféle vackot áruló, rámenős kofákat magam mögött hagyva nekiálltam bejárni a környéket.


Sapa központjához képest a térség falvai mondhatni szegények és elmaradottak, a többség még ma is deszkákból tákolt, áram nélküli, döngölt padlójú házakban lakik. Megélhetési forrásuk a földművelés, az állattartás, a ruhafestés (indigó!), na és persze a turizmus (népviseleti szuveníreket készítenek). Az ösvényeken motorozva annyi érdekességet láttam, hogy alig győztem memóriakártyával ― hosszú galéria következik.


Több hónapnyi utazás után már viszonylag tisztán láttam, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha az ember éppen társsal vagy egyedül hátizsákozik. Utóbbi egyik nyilvánvaló sajátossága, hogy az utazó sokkal gyakrabban és jobban kontaktál a helyiekkel ― Sapa márpedig ebből a szempontból kiváló helyszínnek bizonyult. Nagyszerű dolog volt kézzel-lábbal kommunikálni a falvakban élőkkel, aztán húzni egy kövér gázt a rizsteraszok közötti szerpentinen. Az már csak hab volt a tortán, amikor összefutottam azzal a két angol sráccal, akikkel pár napja még egy hajón lógattuk a lábunkat a Ha Long-öbölben.

Indulásom reggelén persze szakadó esőre ébredtem, úgyhogy ezt a robogóbérlést sem úsztam meg anélkül, hogy bőrig áztam volna. Szerencsére a hátizsák vízhatlan takarója sokáig kitartott, és már csak Lào Cai közelében kezdte átengedni a vizet. Ezt a másfél órányi reggeli szerpentinezést örömmel kihagytam volna. Megérkezéskor nagyon rosszul nézhettem ki, mert a vasútállomással szemközti étterem tulajdonosa, akitől a mopedet béreltem, megkínált egy forró levessel, majd fejembe nyomott egy rizskalapot és ingyen elfuvarozott a határhoz. A hivatal előtt búcsút intettünk egymásnak: ő visszagurult a városba, én pedig a szakadó esőben átgyalogoltam Kínába.