2008.10.17. Meridában

Az egész napos bóklászást követően jól esett kicsit megpihenni Palenqe főterén a szürkület beköszöntével. Mivel a helyiek a központban esténként (még munkanapokon is) zenés mulatságot tartanak, akadt látnivaló bőven. Összegyűlt a város apraja-nagyja, ment a szocializálódás, ismerkedés, esetenként még a padokon ücsörgő öreg bikák is megtáncoltatták a fiatalabb lányokat.

Nem sokkal később azonban ott kellett hagynom ezt a színes forgatagot, hiszen indulnom kellett Meridába. Az éjszakai buszra várva fotóztam azt az óriásplakátot, amely néhány igazán kellemetlen, helyben is előforduló fertőzésre hívta fel a figyelmet. Szerencsére az indulásig már nem volt túl sok időm a bőrleismaniázis, a Chagas-kór, vagy a Dengue-láz tüneteinek tanulmányozására. Újabb zötykölődés következett, ám ezúttal a kilenc órás menetidő meglepően gyorsan eltelt. Hajnalban Meridába érve a buszterminál közelében sikerült egy korrekt hostelt találnom, majd kis pihenőt követően nyakamba vettem a várost.


Palenquehez hasonlóan itt is trópusi melegben jártam az utcákat, melyeket városszerte számokkal különböztetnek meg (rendes neve talán csak a legnagyobbaknak van). Először is egy gyors elemcserével megoldottam a rakoncátlankodó óra problémáját, majd meglátogattam a hely főterét és a közeli San Idelfonso katedrálist, amit állítólag szétbontott piramisok köveiből spanyol hódítók építettek. Érdekes módon a város közel 1,6 millió lelket számlál, látnivalókban viszont meglehetősen szegény.

A főtéren teljesen nyilvánvalóvá vált a helyi közvetítők stratégiája: leszólítani a turistát (ismertetőjegye: 170 centinél magasabb), megtippelni honnan jött (nekem főleg "Hollanda!"), mondani néhány városnevet az országból, aztán már csábítani is a kuncsaftot a sisalból készült Panama-kalapokat árusító üzletek felé. Feltűnt, hogy a mexikói nepperek előszeretettel használnak Macska-jaj aranyfogakat és más egyéb, fémes hatású fogpótlókat. Az üzletek kínálata is meglehetősen vegyes, patikában ugyanúgy lehet kapni élelmiszert, mint hiradástechnikai szaküzletben motorkerékpárt.

Épp a főtéri parkban ücsörögtem, amikor mellém ült Peter, a Meridába települt chicagoi nyugdíjas. Mint azt tőle megtudtam, a jó közbiztonság, valamint a roppant kedvező árszínvonal rengeteg hozzá hasonló amerikai nyugdíjast csábít át az államokból (részben ezért is növekszik dinamikusan a helység lakossága, rengeteg a betelepülő). Peternek nem kell túl stresszes életet élnie a mexikói városban: kéthetente egyszer húz órát (azt is csak a keddi amerikai reggelik miatt), napközben kávézgat a parkban, elnyal egy fagyit, hobbiból fotózgat, vagy nagy ritkán leugrik a tengerpartra. Elmondása szerint két éve él Meridában, de Mexikóvárosig még nem sikerült eljutnia... Tőle hallottam azt is, hogy a mexikóiak igencsak kedvelik a függőágyakat, melyekből akár kétszemélyes változatot is használnak.

Beszélgetésünk során a parkban pezsgett az élet, mariachik zenéltek, a léggömbárustól a mutatványosig mindenki felvonult.


Egy jó mexikói bagettel, valamint egy kitűnő riszes fagyival a gyomromban azonban visszavonulót kellett fújnom, hiszen másnap korán reggel indultam az amerikanizálódott Cancún felé.