2009.02.05. Tengeri herkentyűzés Tumbesben

Országhatárra érni számomra általában különös érzés, hiszen a mai napig benne van az a gyerekként megtapasztalt "a túloldal már Ausztria" gondolat. A mém a túra során először Venezuela-Brazília határán, másodszor pedig az ecuadori-perui határon jött elő.

Ez utóbbihoz valamikor éjjel érkeztünk meg. Az emigrációs hivatal kártyázást abbahagyó munkatársainál tizenötödszörre is kitöltöttük az ilyenkor kötelező beléptetési papírokat, majd a kint várakozó taxival elgurultunk a legközelebbi perui városba, Tumbesbe.

Másnap egy indokolatlanul drága hostel levegőtlen szobájában, felvonulás zajára ébredtünk. A nem várt ébresztőt követően nyakunkba vettük az óceán közelében fekvő várost, buszjegy és internet után kutatva. A háromkerekű mototaxiktól hemzsegő utcákon a helyiek életveszélyesen közlekedtek, inkább a dudát nyomták, mint a féket. Mivel dilettáns módon a perui városokban általában nincs központi pályaudvar, van viszont saját telephelye a különböző busztársaságoknak (jellemzően a város átellenes pontjain), mi is rákényszerültünk, hogy egy olcsó mototaxi hátsó ülésén részt vegyünk ebben a különös forgatagban. Indulás előtt a sofőr még odaszólt, hogy tegyem el a fényképezőgépet és fogjam erősen a csomagot. A városközpontban még nem, kintebb haladva viszont már megértettem, miért volt erre szükség. Vakolatlan, félkésznek tűnő téglaházak között haladtunk, és idővel kezdtünk rájönni, hogy az egész város nem más, mint egy összefüggő szegénynegyed, amelyben (a parkosított központot leszámítva) csak az avatott szem látja megy a nívó közötti különbséget. Egyszerűen más a mérce.

Már buszjeggyel a zsebünkben kerestük meg a város legjobb halas éttermét, ami - meglepő módon - szintén hasonló környezetben volt. A tetőteraszon állva készítettem is egy fotót, érzékeltetendő a helyi visszonyokat. Az utazás eddigi legízletesebb és legolcsóbb haladagjait viszont ebben az étteremben fogyasztottuk el. Én felvezetésként egy aprócska ráklevest kértem - öt perccel később őt tették az asztalra.


A soron következő fogások mérete minden szerénytelenséget felülmúlt - talán ha a berendelt cuccok felét tudtuk elfogyasztani. Még a taxist is az étteremből elhozott maradékkal fizettük ki. Vacsora után ejtőztünk egy kicsit a főtéren; Szilvi szokás szerint a Lonely Planetet bújta, én pedig pár helyi kisgyerek társaságában az unaloműzőnek letöltött MK II-vel múlattam az időt. Este kilenc körül indultunk tovább Trujillo felé.