2009.03.28. Merre tovább?

Az, hogy hosszútávú utazásunk itinerébe hány meglátogatandó kontinenst és nevezetességet tervezünk be, gyakorlatilag tökmindegy. Útközben úgyis számtalanszor tapasztalni fogjuk azt a szívfájdító érzést, amely a különböző látnivalók kihagyása miatt jelentkezik majd. A legtöbb utazós blog szerzője beszámol erről a kellemetlen érzésről, és ez alól én sem leszek kivétel.

Aki egy világ körüli utazásba sok megállót akar belesűríteni, és az egész projektre nem szán többet egyetlen esztendőnél, annak két fontos dolgot kell tudomásul venni rögtön a legelején:

• A turné nem ad majd lehetőséget az egyes országok alapos megismerésére, ennyi idő alatt inkább csak a "flava" jöhet át (persze itt felmerül a kérdés, hogy hogyan mérhető objektíven a megismerés mélysége, de ezzel most ne foglalkozzunk). Ennek a metódusnak ugyanakkor megvan az az előnye, hogy több mindenbe enged belekóstolni - egy kiadósabb repeta lehetősége pedig már csak rajtunk múlik.

• Az az útiterv, amely az íróasztal lámpafényénél még nagyjából használhatónak tűnik, nem biztos, hogy odakint a "terepen" is megállja a helyét. Egyrészt menet közben olyan gombostűk is felkerülhetnek a térképre, amelyekről korábban fogalmunk sem volt, másrészt pedig a megismeréssel együtt igényeink, preferenciáink is változhatnak, ergo az itiner miatt út közben is főni fog a fejünk rendesen.

Természetes, hogy a kihagyásra esélyes látnivalók okozta belső feszültséget mindenki igyekszik csökkenteni valahogy. Mi például úgy jártunk el, hogy "toltuk, mint a barom", nem volt gond, ha ezer kilométert kellett odébbuszozni egy-egy érdekesebb hely kedvéért (persze annak fényében, hogy Dél-Amerika után hosszas láblógatás következett Polinézia szigetein, ez kibírható volt). A fáradhatatlan menetel koncepciója meglepő módon egész sokáig, Patagónia déli csücskéig működött. Ekkor azonban választás elé kényszerültünk.

El Calafate-i szállásunkon ücsörögtünk és néztük a térképet. Északra hívogatott El Chaltén a hegyekkel, Bariloche a tavakkal, ott volt Mendoza, Córdoba, meg a 4.300 kilométer hosszú Chile úgy teljes egészében, dél felé viszont várt a Tűzföld, a Magellán-szoros, meg Ushuaia, a világ legdélebben fekvő városa. Sokáig tanakodtunk, mire mindketten kimondtuk az áment: Ushuaia felé megyünk tovább. Elvégre egy összevont dél-brazil és észak-argentin körtúrára még van esélyünk az életben, az viszont, hogy még egyszer lebuszozzunk (ne adj' isten lerepüljünk) abba a városba, ami már tényleg a világ végén van, nos, nem tűnt túl valószinűnek. Így a buszterminálon vettünk két jegyet Ushuaiába, és vártuk a hajnali indulást.


El Calafate városától egy apró infómorzsával búcsúzunk: a névadó calafate-bokor sárga bogyóiból a helyiek állítólag nagyon finom fagyit tudnak készíteni.