2009.03.28. Két retúrt a Déli-sarkra, lesz szíves!

Az Ushuaia (ejtsd nagyjából: "uszvájá") felé vezető út két dolog miatt vált emlékezetessé. Egyrészt a turistabarát útvonalvezetésnek köszönhetően folyamatosan határállomásokon ácsorogtunk: kilépés Argentínából, belépés Chilébe, kilépés Chiléből, belépés Argentínába, plusz minden alkalommal papírmunka, pecsét*, és sorállás a hideg szélben. Másrészt átkeltünk a Tűzföldre a kacifántos háttértörténetű Magellán-szoroson keresztül (ez utóbbi sajnos kevesebbet adott a vártnál, élményben valahová a martfűi és a tihanyi komp közé sorolnám).


A Tűzföld (spanyolul: Tierra del Fuego) elnevezés a Yámana őslakosok tábortüzeire vezethető vissza. A hideg és szeles, mondhatnók zord éghajlat ellen csupán állatbőrrel és fókazsírral védekező népcsoport tagjai folyamatosan számos tábortüzet égettek a partok mentén. Az északkeletről közelítő európai hajósok a világító és füstölgő szárazföld láttán először a "Füstföld" nevet adományozták a területnek, a marketing szempontból izgalmasabb Tűzföld elnevezés csak jóval később került be a köztudatba. Földrajzilag a Tierra del Fuego szigetvilága kétpólusú: a fősziget északi részén többnyire sík tó-, és morénavidéket talál az utazó, délen (valamint az apróbb szigetek többségén) viszont az Andok havas csúcsai fehérlenek.

Aktuális célállomásunkra este tíz körül érkeztünk meg, sötétedésnek azonban nyoma sem volt. De mi másra is számíthatnánk a világ legdélebben fekvő városában? Közel a Horn-fok, és nincs messze a Déli-sarkkör sem; kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ha véletlenül rossz ablakhoz állunk a kikötőben, a Beagle-csatorna helyett az Antarktiszra kapjuk a jegyet. Nem vicc, négyezer dollár ellenében innen akár még a jeges kontinensre is elhajózhatunk, hogy aztán megigyunk egy stampedli vodkát a világ legdélebbi bárjában, az ukránok által üzemeltetett sarkvidéki kutatóállomáson... Furcsának tűnhet, mégis évről-évre nő azon turisták száma, akik meglátogatják az Antarktiszt és élvezik a rengeteg pingvin, bálna, jég-sziluett és érintetlen hó nyújtotta örömöket.

A szubarktikus (nyáron hűvös, télen jéghideg, orkánszerű szelekkel turbózott) klímájú Ushuaia városának vezetése igyekszik mind turisztikailag, mind anyagilag kihozni a legtöbbet az egyedi földrajzi lokációból. Büszkén hirdetik is mindenhol a "Fin del Mundo" tényét.


És bár a világ végén lenni sem akármilyen érzés, az élmény a környék felfedezésével csak tovább fokozódik. A Tierra del Fuego nemzeti park, az Andok kétezer méternél is magasabb csúcsai, a gleccserek, tavak és jégbarlangok egytől-egyig garantált szórakozást ígérnek, a Beagle-csatorna élővilágáról már nem is beszélve. Ez utóbbival mi egy néhány órás hajóút során ismerkedtünk meg, ahol dolmányos albatroszok, Magellán-pingvinek, fókák és gőzhajórécék kerültek fényképezőgépünk keresőjébe.


Ushuaia városa önmagában véve nem túl érdekfeszítő, infrastruktúráját tekintve nagyjából egy horvát tengerparti turistavárosra hajaz. A romantikus híresztelésekkel ellentétben a világ végén tehát nem szakadék, sivatag, vagy más egyéb misztikum van, hanem ír kocsma, sushi-bár, intermodális logisztikai központ, börtön, szuvernírbolt és elrontott névtáblájú kupleráj. Na meg az a rengeteg természeti csoda, amiről korábban már beszéltünk.


Sajnos a negyedik napon itt kellett hagynunk ezt a sajátos hangulatú világot. Kétezerötszáz kilométernyi buszozás következett, amelyet kis szerencsével három nap alatt sikerült abszolválni (sőt, egy délutánt még tudtunk nézelődni Argentína éléskamrájában is). A viszonylag hosszú etap végén a borairól elhíresült Mendozában kötöttünk ki.