2009.03.30. Napsütötte Mendoza

A Tűzföld hideg és szeles időjárása után a mendozai kánikula valósággal letaglózott. Az Andok keleti lábainál fekvő városban épp tombolt a nyár, fagyizó emberek sétáltak az árnyas utcákon és családok piknikeztek a zöld parkokban - az idilli látvány a kopár délvidék után meglehetősen szívderítően hatott.

Sajnos amióta világ a világ, Mendozát rázza a földrengés; az 1861-es, ötezer ember halálát okozó például annyira megtépázta a települést, hogy gyakorlatilag teljesen újjá kellett építeni. A város vezetése - gondolva az elkövetkezendő földmozgásokra - már tágas utcákkal és nagy, nyílt terekkel tervezte újra Mendozát. Az eredmény nem csak funkcionális, de egyben szemet gyönyörködtető is lett. Kimondottan tetszett, hogy az utcákat gyakran két oldalról is hatalmas fák árnyékolják, a széles járdákon pedig hűvösben sétálgathatunk. A megoldás szép is, hasznos is, mégis indolokatlanul kevés helyen találkozni vele a világban (legutóbb Athénban láttam hasonlót).


Ez a nyárias, hátradőlős hangulat ránk is gyorsan átragadt, mendozai tartózkodásunk alatt nyugis sétákon, kávézók látogatásán és internetezésen kívül túl sok mindent nem csináltunk. Bár lehetett volna menni raftingolni a közeli hegyekbe, vagy éppen túrázni Amerika legmagasabb csúcsára, erőnkből csak egy kerékpáros bortúrára futotta (ami itt azért nagyjából kötelező program, hiszen Argentína borainak hetven százaléka a környék pincészeteiből kerül ki).

A kerékpáros bortúra esszenciája az alábbiakban merül ki: a turistákat busszal elviszik egy városszéli kerékpárkölcsönzőhöz, ahol kapnak fejenként egy biciklit, egy térképet, meg egy üveg ásványvizet, aztán útnak indítják őket a különböző pincészetek felé (mindenki annyi borászatba teker, amennyibe csak akar, illetve tud).

Sajnos az efféle bormustrák (tapasztalataink szerint legalábbis) nyomába sem érnek a hazaiakénak. Nap végén amolyan "nagyipari showbusiness" érzésünk volt, szemben mondjuk a családias hangulatú magyar pincelátogatásokkal, ahol ugye kis csoportokban, a borásszal együtt kóstolhatjuk a nedűt, együtt ismerhetjük meg az adott bor hátterét, jófajta sajtok és házias falatok kíséretében. Nos, Mendozában közel sem erről volt szó. A rengeteg látogató miatt más az üzleti modell, futószalagon megy a kiszolgálás: gyors séta a pincészet területén, kóstoltatás minimális választékból (ennél a pontnál ugye a sok, pincében még életében nem járt turista agya már elborul az élménytől), aztán nyílnak a pénztárcák, fogynak az üvegek, megy a kasza a pultnál.


Apró érdekesség a mendozai technológiával kapcsolatban: a környéken rengeteg a csatorna, amelyben Andokból származó csapadék csörgedez. A viszonylag messziről idevezetett vízzel bizonyos időközönként elárasztják a szőlőket, így segítve a tőkék fejlődését.

Kerékpárunkkal egy családi vállalkozás keretein belül működő csokoládéüzemet is meglátogattunk, ahol táblás és folyékony, valamint forró és jéghideg csokoládék vártak ránk a legkülönbözőbb ízekben. Délután felé megkerestük a környék egyetlen valamirevaló éttermét, amelyről csak a helyszínen derült ki, hogy a "haute cuisine" kategóriába sorolandó. Szerény költségvetésünk miatt így sajnos ebéd helyett csak egy üveg 2006-os San Felipe Malbec került az asztalra. Mivel a tűző napon való tekerés és az éhség nem barátai a testes vörösbornak, a következő néhány órát az étterem árnyas kerthelyiségében vigyorogtuk végig.


Mendozából más, említésre érdemes dologra - egy laptopra nyáladzó, majd nyaklevessel távozó kéregetőn, egy csalódást okozó török éttermen, valamint a hostel fura szerzetein kívül - nem emlékszem. A Hét év Tibetben című film forgatásának is helyt adó argentin városból aztán a határt átlépve Chile egyik legfontosabb kikötő-, és kulturális központja, Valparaíso felé utaztunk tovább.