2009.04.06. Dilemma Papeete repterén

A Húsvét-szigetet magunk mögött hagyva, hatórányi LAN-kényeztetés végén érkeztünk meg Francia Polinézia központi szigetére, Tahitire. A leszállást követő show-elemeken (a népviseletben zenélő helyieken, a virágfüzéren, satöbbin) túljutva átverekedtük magunkat az emigrációs procedúrán, begyűjtöttük csomagjainkat, majd nekiálltuk kitalálni, hogy hogyan is tovább.

Mivel későre járt, a környékbeli szigetekre repülőutakat kínáló irodák már rég nem voltak nyitva. Papeete (ejtsd nagyjából: "papé-été") reptere, a szokatlan nevű Aeroport de Tahiti Faa'a biztonságos helynek tűnt (és még némi élet is volt benne), ezért úgy gondoltuk, hogy helyben megvárjuk az utazási irodák reggeli nyitását, és csak azután alakítjuk ki a Francia Polinéziára szánt egy hét forgatókönyvét.

Éjjel egyet üthetett az óra, amikor a kiürült reptéren felfigyeltünk egy másik, hozzánk hasonlóan a váróban éjszakázó párosra. Egy-két hangosabb mondatuk hallatán meglepődve néztünk össze Ancsival: magyarok! Nem sokkal később pedig már négyesben múlattuk az időt. Éváról és Zoliról kiderült, hogy Budapestről indultak, Los Angeles-i átszállással érkeztek Tahitire, és éppen Bora Bora szigetére tartanak. Hajnalig tartó beszélgetésünk végén azzal búcsúztunk el egymástól, hogy hamarosan még akár találkozhatunk is Bora Bora valamelyik pálmafás strandján.

Tavaly szeptemberben, az indulást megelőzően én még titkon azt reméltem, hogy anyagi szempontból Szent Martin és Ushuaia mellett Bora Bora is bele fog majd férni a kalandba. Tudtuk, hogy az exkluzív szigetet gyakran a világ egyik legdrágább nyaralóhelyeként emlegetik, ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy költségvetésünket illetően rendkívüli módon elúsztunk Patagóniában. A kíváncsiság mégis furdallta az oldalunkat.

Reggel hatkor nyitott ki az első jegyiroda, mi pedig keserűen vettük tudomásul, hogy négyszáz amerikai dollárnál olcsóbban alig adnak menettérti repülőjegyet Bora Borára. Délelőtt tízig jártunk az ügyintézők nyakára különböző trükkökkel és kérdésekkel, aminek eredményeként csak sikerült a jegyárat fejenként kétszázhatvan dollárra lecsökkenteni. Én mondtam Ancsinak, hogy még ha a fene fenét eszik is, és száraz kenyéren kell majd élnünk az elkövetkezendő pár hétben, akkor is vegyük meg ezt a két jegyet, mert ki tudja mikor lesz újra lehetőségünk eljönni erre a különleges szigetre. Figyelembe véve, hogy Éváék egyhetes nyaralása utazással és szállással együtt közel hárommillió forintba került, ostobaság lett volna kihagynunk a néhányszor tízezer forintért kínálkozó lehetőséget. Végül fogcsikorgatva, bankkártyáinkat görcsösen markolva megvettük a két repülőjegyet Bora Borára.


Úgy gondoltuk, hogy túl sok cuccot nem érdemes magunkkal cipelni a szigetre, ezért súlyos hátizsákjainkat a reptér csomagmegőrzőjében hagytuk, majd fürdőruhákkal, pólókkal és még néhány aprósággal felszerelkezve vártuk a délutánra kiírt indulást.