2009.04.05. A Húsvét-sziget rejtélye (2/2)

Valamit tisztázzunk rögtön a legelején: Húsvét-sziget vagy Húsvét-szigetek? Én a Wikipédiával összhangban az előbbi mellett teszem le a voksom, elvégre a fősziget közelében található aprócska földdarabok szigetek helyett inkább csak szirteknek nevezhetők (a területet az őslakosok egyébként Rapa Nuinak hívják).

A Csendes-óceánnak erre az eldugott szegletére egy meglepően jól sikerült repülőút végén, délután négy magasságában érkeztünk. A gépből kiszállva friss óceáni szél csapta meg az orrom, amely rendkívül erősen tűző nappal párosult. Fülig érő szájjal az utasterminál felé gyalogolva azon gondolkodtam, hogy gyerekkoromban, vagy akár még pár évvel ezelőtt is mennyire elérhetetlennek tűnt a világnak ezen távoli pontja, most viszont megérkeztünk a Húsvét-sziget repterére, és itt van körülöttünk a fotókról már oly jól ismert sárgászöld táj, valamint a rengeteg felfedezésre váró, sejtelmes tekintetű kőszobor. Ha lett volna bennem bármi kétség a világ körüli utazás racionalitását vagy ár/érték arányát illetően, a Húsvét-szigetre való megérkezés erőteljes pillanataiban biztosan mind elillant volna. Kevés felemelőbb dolgot tudok elképzelni, mint testközelből megismerni egy olyan egzotikus helyet, amit korábban mondjuk csak könyvekből, fotókról ismertünk.

A terminálon már várt ránk az előzetesen lefoglalt szállás küldöttje. Csomagjainkat bedogtuk a mikrobuszba, majd elindultunk az Ana Rapu vendégház irányába. Mivel a Mataveri repülőteret közvetlenül Hanga Roa, a sziget egyetlen települése mellé építették, pár percnyi zötykölődés után már a néhány viskóból álló komplexumban voltunk, ahol egy koszos és végtelenül egyszerű szoba fogadott.

Délután tettünk egy sétát a környéken. Kiérve az óceán partjára felerősödött bennünk az érzés, hogy itt tényleg az isten háta mögött vagyunk. Körülöttünk víz, ameddig csak a szem ellát, a következő település meg ezerkilométerekre innen (Chiléből induló szubszonikus gépünk is közel hat órát repült, mire elérte a szárazföldet). A mintegy négyezer lelket számláló sziget egyetlen falucskájában láttuk, hogy a földrajzi elszigeteltség bizony az árszínvonalban is tükröződik. Ide szinte minden nagyon messziről érkezik; ha jól emlékszem, kéthetente jön egy teherhajó Chiléből, ami élelmet, műszaki cikkeket, nyersanyagokat (pl. építkezéshez fémeket, deszkákat, stb.) és egyéb fogyasztási cikkeket szállít, amiket aztán a sziget három vegyesboltjában és valamivel több éttermében lehet megvásárolni. Viszonyítási alap hiányában az árak a valóságtól teljességgel elrugaszkodottak, még a helyben megtermő zöldség és gyümölcs is horror árcímkével kerül ki a polcokra. A hátizsákos költségvetést sokkoló árszínvonal tudomásul vétele után bérelhető autók és motorok iránt kezdtünk érdeklődni, hiszen a szigeten tömegközlekedés nem létezik (stoppolni ugyan lehet, de körülményes). Egy szimpatikusnak tűnő helyen végül három napra levajaztunk egy nem túl drága terepjárót.

Szombat este lévén egy chilei pár társaságában megnéztük a Rapa Nui fesztivál záróestjét, ahol a falu apraja-nagyja jelen volt, turistákkal egyetemben. Tradicionális zenei előadások követték egymást, nulla testzsírszázalékú, fűszoknyás férfitáncosok kíséretében, a nőnemű nézők legnagyobb örömére. A szünetekben pedig különféle szeparatista beszédeket hallhattunk, amelyek Rapa Nui függetlenedéséről és a Chilétől való elszakadásról szóltak.

Mivel a sziget igazi felfedezése bérautó hiányában váratott magára, az elkövetkezendő pár napban közvetlen környezetünkkel ismerkedtünk. Míg Ancsi megnézett néhány helyi szobrot, én blogolni próbáltam (a csigalassú, cserébe viszont méregdrága műholdas internet révén vajmi kevés eredménnyel). Mivel szállásadónkkal való kapcsolatunk a különböző szolgáltatásbéli problémák miatt kezdett szép lassan elmérgesedni, érett bennünk az elhatározás, hogy odébbállunk. Sajnos csak drágább alternatívákat sikerült találnunk az aprócska szigeten, így a bérautó megérkezéséig hátralévő időt még ugyanott kellett kibekkelnünk. A Grand Vitara átvétele után azonban - a karibi gyakorlatnak megfelelően - bázisunkat áttettük a négykerekű belsejébe. Mivel a szomszédos kempingbe az internet révén már egyébként is bejáratosak voltunk, megkezdtük a beszivárgást más frontokon is. Először még csak tusolni ugrottunk be, majd használni kezdtük a konyhát, a parkolót, sőt az egyéb szolgáltatásokat is. Sajnos a bérautó költségei mellé egy drága szállás már nem fért volna be, így pár éjszakát a kocsiban kellett eltöltenünk (Patagóniában nagyon elúsztunk anyagilag, ezért kellett ennyire fogni a gyeplőt).

A terepjáró volánjának megmarkolásával aztán kitárult a világ. A sziget módszeres felderítését néhány alkalommal másokkal (egy svájci lánnyal és egy floridai nyugdíjas festővel) együtt végeztük, így a bérautó viszonylag magas költségeit "taxizással" valamelyest csökkenteni tudtuk. Az elkövetkezendő négy napban Rapa Nui látnivalóit szobrostul és kráterestül, szőröstül-bőröstül szemügyre vettük. Jöjjön néhány érdekesség ezek közül (nem tagadon, hogy az alábbi csodák egy részét leszakadt állkapoccsal, hangosan ujjongva fotóztam végig).


Itt egy pillanatra megszakítjuk a fotók prezentálását, hogy szót ejtsünk a madárember kultuszáról. A máig ismeretlen okokból kialakult vallás lényege egy évente megrendezett bajnokságban állt, melynek során bátor vállalkozók a Rano Kau vulkán tetejére épült házaktól kiindulva, dacolva a cápákkal, átúsztak a szemközti szirtekre, hogy megszerezzék az ott fészkelő vándormadarak első tojásait. A leghamarabb visszatérő ifjú kiemelt tiszteletnek örvendett egy évig: ő lett a madárember, az a törzsfőnök pedig, akinek a törzsébe tartozott, vallási vezető lett a következő évre.


A múltat idéző moaik után jöjjön egy infrastrukturális jellegű információ a jelenből: bár van a szigeten egy kórház-féleség, mindent azért mégsem tudnak helyben gyógyítani. A látogatás végére bögyünkbe kerülő szállásadónk elmondta, hogy neki például halt már meg azért ismerőse, mert egy motorbaleset következtében beütötte a fejét, és nem jutott idejében megfelelő ellátáshoz. Az elszigeteltség miatt állítólag már több ember vesztette így életét Rapa Nuin, egészen addig a pillanatig, amíg a chilei helyőrség egyik emberét nem érte hasonló baleset. Akkor derült fény ugyanis arra a tényre, hogy Chilének van olyan mentőrepülőgépe, amit hasonlóan súlyos esetekben akár a Húsvét-szigetre is el lehet indítani. A korábban állítólag elhallgatott lehetőség hírére óriási botrány robbant ki a helyiek körében, tovább szítva a függetlenedési törekvéseket (a Húsvét-sziget ma Chile valparaísoi tartományához tartozik).

Annak ellenére, hogy a helyi lakosok többsége rendkívül barátságos, kedves és segítőkész, a turisztikai bizniszben dolgozó (szobáztató, vendéglős, bérautós) kupecekre leginkább a pofátlanság jellemző. Mivel látják, hogy a sziget misztikuma mágnesként vonzza a látogatók hordáit (naponta legalább kétszáz turista repül ide), és jól tudják azt is, hogy a távoli lokáció miatt ide kétszer senki nem jön, ezért túl sok erőfeszítést nem tesznek a vevőelégedettség érdekében. Az eltolódott eladói-vevői erőviszonyok az átkosban tapasztalt keresleti piacot idézik, és ezt sajnos a legtöbb Húsvét-szigetre látogató turistának el kell fogadnia. Mi ahol csak tudtunk, próbáltunk kikerülni a hiénák karmaiból: a helyieknek kitalált boltban vettük a főzéshez szükséges alapanyagokat, a falu határában a termelőtől vásároltuk a dinnyét, satöbbi, de még így is a fél fogsorunkat Rapa Nuin hagytuk. Egy liter tejért például ezer-kétezer forintot szemrebbenés nélkül elkérnek a főutcán - hátizsákosoknak tehát nem árt odafigyelni.

A szigeten töltött utolsó előtti napon autó helyett egy kettőötvenes Yamaha nyergébe pattantunk, elvégre nem sűrűn adatik meg az embernek, hogy hatalmas moaik között csapasson egy jót. Mi megtettük, és roppantmód élveztük. Este a kemping egyik bérelt sátrában hajtottuk álomra fejünket, másnap pedig elrepültünk a nem kevésbé egzotikus Francia Polinézia főszigetére, Tahitire.