2009.04.29. Breakerz in Byron Bay

Sydney előtti utolsó megállóm Byron Bay-re esett. Annak ellenére, hogy a Földet egykoron megkerülő hajós nevét viselő falucska igencsak kedvelt desztinációnak számít a turisták körében, lakossága még a hatezret sem éri el. Anyagiakban itt sincs hiány, a megérkezés perceiben Ducati 1098R-t ugyanúgy sikerült spottolni, mint Aston Martin DB7-et.

A buszjeggyel együtt foglalt szállásra gyanútlanul érkeztem, ami viszont ott fogadott, túl tett még a világ legerkölcstelenebb bordélyházain is. Azzal a különbséggel, hogy itt nem nők riszálták magukat, hanem a hullámlovas szubkultúra díszpintyei. A szőrös hörcsögök szörfös köcsögök forgataga láttán bennem az a konklúzió csapódott le, hogy a legtöbben a sport köré épült felhajtás miatt veszik meg az első deszkát. Sorolok is néhányat a fejekben lévő eltévelyedett elgondolások közül.

• Álló szörfdeszka mellett ánuszig letolt bermudában feszíteni a strandon = menő.

• Belvárosban hónalj alatti szörfdeszkával reggeltől-estig szambázni = menő.

• Hónaljban képzeletbeli dinnyéket cipelni, tüdőt teleszívni és levegőt nem kifújni = menő.

• Folyamatosan úgy vonulni, mintha mindenki bennünket nézne = menő.

• Surfer dude-okkal bratyizni, másokat látványosan megvetni = menő.

• Agysejteket és szinapszisokat növeszteni, valamint sörösüveget letenni = nem menő.

• Esténként nem melegnek öltözni és nem ájulásig piálni = nem menő.

Érdekes módon a hullámokat rendesen meglovagolni alig néhányuk volt képes. A legtöbben már öt-tíz méter után lepottyantak a deszkáról és úsztak vissza a kiindulási pontra, ami valljuk be, egy egészséges elméjű ember számára ritkán lehet hosszú ideig szórakoztató. Egy-egy session alatt nem is töltöttek túl sok időt a vízben; gondolom ők is megkönnyebbültek, amikor kijöhettek a hullámok közül és mehettek vissza pózolni a dekoltázst süttető turistalányok elé. Értem én, hogy a trendi életforma látszatához néha a vízbe is be kell menni, de hát mit tegyünk, ez egy ilyen hülye sport.

A teljesség kedvéért el kell mondjuk, hogy a szörfös fiúk többsége jól néz ki, erről nem érdemes vitázni. Ausztráliában viszont aránylag kevés a szép lány (a magyar felhozatalhoz szokott szemnek legalábbis), így ott az a furcsa helyzet áll elő, hogy a telivér hölgyek leszakadt állkapcsokkal bámulják a színes deszkákkal parádézó fiatalembereket, akik hímringyó módjára rázzák a szeméremig letolt térdnadrágokat, miközben "What's up, bitch?" felkiáltásokat intéznek az ezen jókat kuncogó nőnemű közönség felé. Érthetetlen!

Ettől a feje tetejére állított világtól én igyekeztem minél távolabb kerülni, így a rendelkezésemre álló szabadidőben strandolás helyett inkább a Cape Byron világítótoronyhoz gyalogoltam el. Történt még, hogy este megismerkedtem néhány holland turistával, akikkel végül egy helyi diszkóban kötöttünk ki. Csodák éjszakai szórakozás terén nyilván nincsenek, Ausztráliában is ugyanaz a sz@r van, mint odahaza, újdonságnak talán csak a Slap the goon! kultúrát mondanám. A nyilvános drogelosztóként működő közeli hippifaluba, Nimbinbe én nem jutottam el, valahogy nem éreztem a csábítást, hogy felszálljak a viccesebbnél-viccesebb buszok valamelyikére.


Byron Bay-ből este indultam tovább Sydney-be. A tizenkét óráig tartó buszozás Dél-Amerika negyvenes szakaszai után pikk-pakk elröppent, bár a mellettem látványosan szenvedő ausztrál egyetemista erről biztosan másként nyilatkozna. A vezetési időket érdekesen szabályozó ausztrál jogszabályok miatt kétóránként harminc percet kellett pihennünk, aminek köszönhetően az utazóközönég nagy része nem tudott rendesen aludni. Engem viszont ez már cseppet sem zavart, zenehallgatással és benzinkutakon vásárolt csokis fánkokkal ütöttem el az időt.