2009.08.15. Isten hozta Kambodzsában!

A thai vízum lejárati idejéhez közeledve még gondolkodtam azon, hogy megnézzem-e a Bangkoktól nyugatra fekvő Damnoen Saduak úszó piacát, de mivel arról a legtöbb forrás azt nyilatkozta, hogy nem több egy turistáktól hemzsegő kirakatvásárnál, inkább elindultam Kambodzsa felé.

Egy hátizsákos földkerülésből meglepően sok időt tud elrabolni az egyes állomások közötti közlekedés, ami a világ fejletlenebb részein általában szívás, de ha mégsem, akkor legalább kellemetlen és fárasztó időtöltés. Ez a bejegyzés arról szól, hogy a mindössze négyszáz kilométeres Bangkok―Siem Reap etap kifejezetten az előbbi kategóriába tartozik.


Mert hát hogyan is nézne ki egy ilyen utazás egy tökéletes világban? Váltana az ember egy busz-, vagy vonatjegyet a bangkoki állomáson, útlevelet és vízumot kezeltetne a thai-kambodzsai határon, nem sokkal később pedig megérkezne Siem Reap városába, ahol egy frissítő zuhany után akár még egy rövid sétára is futná a lendületből. A valóság azonban közel sem ennyire rózsás, sőt, kifejezetten barátságtalan. Hősünk kalandjai lépésről-lépésre, beépített nyűgösség-o-méter (NY-O-M) használatával.

A bangkoki hostelben nem kapkodom el a kicsekkolást, fuvarszerzési céllal csak reggel kilenckor ballagok ki a Khao San végére. A tűző napról ahol csak lehet, behúzódom az árnyékba, de a fullasztó páratartalomtól elől így sem menekülök. Mire felmálházva elérem a taxidrosztot, patakokban folyik rólam az izzadtság (NY-O-M: 2%).

Rövid ideig hezitálok a robogós, a tuk-tukos és a taxis alternatívák felett, végül a légkondi csábításának engedve a legdrágább megoldást választom. A taxiban nem kell fognom a csomagokat, az utastér tiszta, ráadásul még a sofőrrel is szerencsém van. Nem fáraszt túlságosan, csak egy határig tartó, 280 kilométeres fuvart akar rámerőltetni. A buszállomás előtt nem sokkal bekanyarodik egy benzinkútra, ahol hosszú percekre eltűnik a férfimosdóban. A taxióra szerencsére áll (NY-O-M: 3%).

A buszterminálon szerencsém van, kapok jegyet a thai határ felé induló járatra. Árnyékban ücsörögve várom a rajtot, az első izzadtságréteg szépen rám is szárad. Célállomásunk ezúttal Aranya Prathet, utazásunk négy-, maximum ötórásnak ígérkezik. Nagy hátizsák be a busz gyomrába, kis hátizsák jön velem az utastérbe, az összehajtott kispárnával együtt. Érzem, hogy a thai buszokat sem százkilencven centis utasmagasságra tervezik: szűk a hely, kényelmetlenül ülök. Álmos nem vagyok, ráadásul a thai népzene is a kelleténél hangosabban üvölt a hangszórókból, így a következő pár órát félálomban zötyögöm végig (NY-O-M: 45%).

Aranya Prathet buszpályaudvarán szakadó eső fogad. A város és a határállomás között fuvart kínáló "üzletemberek" már a buszajtóban letámadnak, és miközben begyűjtöm a hátizsákom, folyamatosan lökik a thai sódert (NY-O-M: 46%). Mindenütt sár van és továbbra is esik, így bemenekülök az első eresz alá (NY-O-M: 47%). Néhány perces alkudozás után kezet rázok egy robogóssal, aki gyanúsan alacsony áron is hajlandó elvinni a határátkelőhöz. Felveszem az esőkabátom, majd a hátamra és mellkasomra csatolt zsákokkal együtt felpattanok az utasülésre. Az út jóval tovább tart a vártnál, néha az eső is beerősít, bukósisak nincs, a fiatal fuvaros pedig negyvenben maximálja a tempót (NY-O-M: 50%).

Az előzetesen megbeszéltek szerint először a kambodzsai vízumot kiadó épülethez megyünk. A sofőr előtte egy szakállas trükkel próbálkozik, megáll ugyanis egy szedett-vedett fabódé előtt, ahonnan egy angolul tudó nyikhaj ugrik elő. Állítja, hogy csak nála lehet intézni a vízumot, és közben nyomja a kezembe az ügyintézéshez szükséges papírokat. A szemerkélő esőben sajnos eltelik pár perc, mire megértetem velük, hogy ezzel a trükkel máshol kopogtassanak (NY-O-M: 53%). A robogós az elúszó jutalékot látva kelletlenül visz tovább a száz méterrel odébb lévő kambodzsai kirendeltséghez. A dokumentáció kitöltése és huszonöt amerikai dollár leszurkolása után (NY-O-M: 55%) bekerül az útlevelembe egy egészoldalas Kingdom of Cambodia matrica. Irány a határ.

A nyavajás persze nem visz el egészen az ajtóig, mondván, hogy járművek csak eddig jöhetnek (NY-O-M: 56%). Esőben és latyakban battyogok el a thai útlevélkezelésig, a papucs minden lépésnél combig veri a sarat a lábamra (NY-O-M: 57%). Szerencsére az ügyintézés fájdalommentes, így egy újabb sártenger után máris a kambodzsai határállomáson találom magam. Körülöttem szakadt ruhákat viselő emberek tömege áramlik, sokuk taligán vagy egyéb járgányon tol ezt-azt. A határőr szokatlanul sokat totojázik az útlevelemmel (NY-O-M: 58%), de végül csak kapok a vízumra egy USED feliratú pecsétet.

Az épület kijáratánál egy soha nem látott méretű gengszterhorda henyél, egyedüli fehér turistaként hirtelen minden tekintet rám szegeződik. Tudakozódni kezdek Siem Reap felé tartó buszok iránt, de mindtől ugyanazt a mesét hallom: ma (délután ötkor) már nincs busz, legközelebb holnap lesz (NY-O-M: 60%), viszont meglepő módon mindegyik el tud vinni Siem Reap-be, nyilván sokszoros áron. A nem létező busz meséjét nem akarom bevenni, így végigkérdezem a körém sokasodó banda minden egyes tagját. Az angolul gagyogók egymás előtt áztatják a konkurenciát: különféle horrortörténeteket hallok félútnál kirakott turistákról és egyéb aljasságokról, ne menjek ezzel, mert becsap, ne menjek azzal, mert átvág, menjek inkább velük, akkor minden oké lesz. Vagy húsz percen keresztül hallgatom tanácstalanul a marketingdumákat a szemerkélő esőben, egyedül vagyok, más turista közel s távol nincs (NY-O-M: 65%). Megkérdezem a rendőrt, de nem ad érdemi infót, a határőr pedig szemmel láthatóan nyakig benne van lehúzós panamában (NY-O-M: 67%). Nincs más esélyem; ebben a határmenti nyomorvárosban megaludni nem akarok, így elkezdek taxira alkudni.

A csőcselék rosszabbnál-rosszabbakat kiabál egymásra, próbálom megneszelni, hogy kinek lehet elhinni bármit is, de reménytelen. Tíz percnyi vitatkozás után feladom. Kiválasztom azt a két gengsztert, amelyik arcáról öt évnél több börtönt nem nézek ki, és velük indulok el a taxihoz ― az ugyanis nem helyben van, hanem pár utcányival odébb. A taktikájuk persze világos: elszeparálni a csürhétől, hogy aztán nyugodtan tukmálhassanak rám egy magasabb fuvardíjat (NY-O-M: 70%). Megbeszéljük, hogy a saját költségükre még a helyi buszállomást is megmutatják, bizonyítván az elhangzottakat.

Miután a buszállomásként üzemelő aprócska placcon kiderül, hogy igazat beszéltek (NY-O-M: 68%), megkezdődik egy húsz percen át tartó masszírozás, amiben egymás türelmét alaposan próbára téve próbáljuk tető alá hozni az üzletet. A két gengszter azzal húzza az időt, hogy azt hazudja, egy másik utasra kell várnunk, így a nyomortelep közepén állva újabb húsz percig nem történik semmi, csupán a fuvardíjról vitatkozunk (NY-O-M: 72%). Egyre éhesebb kezdek lenni, de egy rúd csokis kekszen kívül itt másra nincs bátorságom benevezni (NY-O-M: 75%).


Eláll az eső, viszont kezd sötétedni, mire megköttetik a bolt. A taxi hamarosan előkerül, a fantomutasról pedig kiderül, hogy ezúttal nem tart velünk. Milyen meglepő. Négyesben indulunk el, jobb hátul én ülök, előttem a sofőr, mellettünk pedig a két gengszter. A város szélénél azonban nem jutunk tovább, bepróbálkoznak ugyanis egy végtelenül alattomos, ugyanakkor bugyuta trükkel: a gengszter felírja egy papírra az előre kialkudott, de utólag fizetendő viteldíjat (ami legyen mondjuk X), majd megmutatja nekem is és az angolul nem beszélő sofőrnek is, megerősítendő az elhangzottakat. Jön viszont a meglepetés, amkor kirántom a kezéből a cetlit: az X elé ugyanis emberünk odakanyarintott még egy egyest, amit próbált a hüvelykujjával okosan letakarni! Hirtelen nagyon mérges leszek (NY-O-M: 85%). Végiggondolva, a trükk pofonegyszerű: a végállomáson meglepődő utas hiába tiltakozik, igazát három helyi is cáfolni tudja, az idegileg felőrölt turista a felbukkanó (beépített?) rendőr előtt pedig nyilván kifizeti a magasabb összeget is, csak hagyják már lógva.

Fél órán át vitatkozunk az út szélén a kocsiban. Ők próbálják újratárgyalni az árat, én kötöm az ebet a karóhoz. Nem vagyok hajlandó sem kiszállni a kocsiból, sem belemenni a trükkösen berajzolt fuvardíjba (talán még bukó is nekik így a móka). Meglepő módon ők unják el előbb; kiszállnak, mi pedig elrobogunk a naplementébe, X-ért (NY-O-M: 88%).

A kambodzsai szakasszal szerencsém van, pár évvel ezelőtt itt még földút kanyargott, bombatölcsérnyi lyukakkal, mára viszont lebetonozták a teljes távot. Miközben ránkesteledik, én el-elbóbiskolok a hátsó ülésen. Túl sok meglepetés erre a napra már nem hiányzik, két városban fél-félórára azért mégiscsak megállunk utasszerzési céllal (NY-O-M: 95%).

Este kilenc után érkezünk meg Siem Reap szélére, ahol egy hotelben átváltom megmaradt thai bát készletemet amerikai dollárra (Kambodzsában ugyanis szinte mindenütt lehet a zöldhasúval fizetni), lerendezem a taxist, egy motoros triciklivel pedig bezötyögök a városközpontba. Fuvarosom rendes, szállást is kerít ― elsőre ugyan aránytalanul drágát (NY-O-M: 97%), másodjára viszont egész tűrhetőt.

Cuccaimat hátrahagyva egy vacsora erejéig még bemerészkedek a városba, ahol a turistáktól hemzsegő "bar street" egyik éttermében paradicsomos spagettit rendelek. Az étel és a kiszolgálás remek, a számla ehhez mérten borsos is (hopp, a lankadó koncentráció miatt erre már nem figyeltem oda). Bár az étterem ingyen WiFi-t kínál, a bitek épphogy csorognak a gépbe, ennél talán még a százötven forintos modemes Matávnet is gyorsabb volt anno. A kapcsolat azon túl, hogy lassú, még kiszámíthatatlanul szakadozik is, így nemhogy blogfrissítésre, de egy szimpla levélolvasásra sem futja. Kész, megadom magam, mára ennyi elég volt (NY-O-M: 100%).

Elalvás előtt az ágyban fekve fejben még végigpörgetem, hogy vajon volt-e már olyan országhoz szerencsém az eddigiek során, amely ennyire szépen bemutatkozott volna, mint Kambodzsa. De nem, azt hiszem sehol sem volt annyira rossz a megérkezés, mint ebben az országban.