2009.08.31. A világ nyolcadik csodája

Miközben a Kárpát-medencében apáink figyelmét leginkább a honfoglalás kötötte le, a világ másik oldalán éppen egy új birodalom bontogatta szárnyait. A széttagolt khmer fejedelemségek egyesítésével létrejövő Khmer Királyság a sorozatos hódítások és háborúk révén a XII. század közepére Délkelet-Ázsia egyik meghatározó birodalmává lett, határai a fénykorban Burmától egészen a Mekong-deltáig nyúltak. Mint minden valamirevaló, virágzó királyságnak, a Khmernek is volt egy központja, ahol a gazdasági, politikai, vallási és kulturális élet összpontosult. Úgy hívták, Angkor.

Angkor több mint hatszáz éven át volt a királyság fővárosa, azzal a sajátossággal, hogy a jelentősebb uralkodók mind alakítottak rajta valamelyest: volt olyan, aki csak hozzátoldott, volt, aki a neki nem tetsző részeket porig romboltatta, de volt olyan is, aki egy hosszú háború megnyerése után érzett örömében egy komplett új várost húzatott a már meglévő mellé. Az uralkodói hóbortokon kívül a szinkretizmus (azaz a vallási keveredés) is jelentősen befolyásolta a khmer főváros arculatának alakulását: Angkor templomainak többségét eleinte hindu isteneknek szentelték, a XII. századtól kezdve azonban egyre inkább a buddhizmus vált uralkodóvá (az Indiából és Délkelet-Ázsia más területeiről érkező újabb és újabb vallási irányzatok gyorsan otthonra leltek a khmer hitvilágban).

A Khmer Birodalom aranykorában, amikor London még csak egy ötvenezres városka volt, Angkor már közel egymillió lakosnak adott otthont. Sajnos a dicső főváros nyomait ma a kőből épített templomokon kívül alig őrzi valami; a khmerek ugyanis a vallási célú épületeken kívül mindent ― beleértve a királyi palotákat is ― fából tákoltak össze, amelyek mára érthető módon az évszázadok martalékává váltak. Aki tehát mostanság látogat el Angkorba, gyakorlatilag egy hatalmas templomvárossal találkozik, amely két szempontból is érdekes. Egyrészt azért, mert az uralkodók nem spóroltak az emberi munkaórával a különböző templomok építtetése során, így olyan grandiózus alkotások születhettek, mint az ötvenezer munkás harminc évnyi munkájával felépülő Angkorvat. Másrészt azért, mert a khmer főváros megmaradt templomait a dzsungel kellős közepén találjuk, a vadon pedig ezekkel a középkori építményekkel ötvözve igazán különleges hangulatot áraszt.


Angkor felfedezését annak leghíresebb darabjával, a monumentális Angkorvat templomegyüttessel szokás kezdeni. Ez Kambodzsa büszkesége, amely a nemzeti lobogón és valután egyaránt megjelenik, egyébként pedig a világ legnagyobb vallási jellegű épületkomplexuma. Olyannyira hatalmas, hogy csak ennek a megismerésével napokat lehetne eltölteni. Angkorvat építtetője, II. Szurjavarman khmer király nem sajnálta a pénzt és emberanyagot a munkálatok során: a nyolcszázhúszezer négyzetméteres komplexum köré húzatott például egy négy és fél méter magas falat, majd megfejelte az egészet egy százkilencven(!) méter széles, mesterséges vizesárokkal. Persze a falak által határolt terület közepén magasodó templomstruktúra kialakítása is nagy műgonddal történt ― senkit sem szeretnék részletes építészeti leírásokkal feleslegesen fárasztani, legyen elég annyi, hogy az egész tele van szobrokkal és kőfaragásokkal díszített végeláthatatlan folyosókkal, átjárókkal, udvarokkal és tornyokkal, amelyekről folyamatosan a hindu vallás szimbólumai köszönnek vissza. Az öt lótuszrügy formájú torony közül a legmagasabb például a Meru-hegyet jelképezi, amely a hindu vallásban az univerzum szíve és az istenség (esetünkben Visnu) székhelye.


Angkorvat egyik slágertémája a napfelkelte megtekintése. Hajnalban rengeteg turista érkezik motorizált triciklivel és taxival a helyszínre, hogy aztán a sötétben lámpákkal világítva botorkáljon el a központi templom előtt fekvő tavacskához a soron következő Facebook-fotó kedvéért. A helyiek persze felkészülten várják a hajnali hordát: kávét, szendvicset, sőt, bérelhető kisszékeket is kínálnak. Mivel a napfelkelte Angkorban is csak napfelkelte, a látvány semmivel sem különb, mint mondjuk otthon az Alföldön, így a korai látogatás előnyei inkább az épületek bejárásakor mutatkoznak meg ― reggelente hosszasan bolyonghatunk a komplexumban úgy, hogy egy lélek sem szól hozzánk, zavartalanul időzhetünk a többszáz éves kőfaragások között, nem kell arra várnunk, hogy egy turistacsoport végre kikeveredjen a beállított képből, figyelhetjük a természet ébredését, a szomszédos erdőből előbukkanó játékos majmokat, satöbbi, satöbbi.

Talán a magas elvárások, talán a korábban látott csodák a felelősek azért, hogy Angkorvat közel sem hatott meg annyira, mint amennyire vártam. Bejárni a Machu Picchu-t, ahol vagy három órán keresztül szóhoz sem jutottunk a sokktól, vagy felfedezni az isten háta mögött fekvő Húsvét-sziget misztikus kőszobrait mind-mind különleges élmény volt. Az előzetes beszámolók és híresztelések alapján valami hasonlóan egyedit vártam Kambodzsa büszkeségétől is, a monumentalitást leszámítva mégis azt kellett mondanom, hogy ilyet már láttam Indonéziában. Angkorvat látványában csalódva, ott és akkor abbahagyni Angkor bejárását nagy hiba lett volna ― a java ugyanis csak ezután következett.


Angkor többi templomának hangulata szerencsére gyökeresen eltér attól, amivel Angkorvat falai közt szembesül az odalátogató turista, a különbség pedig egyértelműen a természetes díszlet számlájára írható. A dzsungelben elszórtan fekvő templomok és szakrális építmények ugyanis hamisítatlan Indiana Jones és Tomb Raider hangulatot árasztanak, kis fantáziával mi is átélhetjük azokat az izgalmakat, amiket Charles-Emile Bouvillevaux francia misszionárius érzett, amikor a dzsungel közepén bozótvágó késsel a kezében ráakadt a khmer templomvárosra. A varázslatot szerencsére még az autók és a motorizált triciklik sem törik meg, azok ugyanis csak a kijelölt parkolókig közlekedhetnek, ahonnan a templomok már kizárólag gyalogosan közelíthetők meg.

A Khmer Birodalom idején persze nem borított itt mindent dzsungel. Angkor a Kulen-hegy és a Tonle-Szap (Nagy-tó) közé eső termékeny síkságra épült, ahol a dzsungel kiirtását követően a világon egyedülálló méretű és hatékonyságú rizstermesztés vette kezdetét. A többmillió köbméteres víztározókkal és mesterséges öntözéssel felturbózott rizsföldeken évente háromszor arattak, olyan terméshozamokat érve el ezáltal, amiről a középkori Európában leginkább csak álmodhattak. Bár erről a kutatók vitatkoznak, Angkorban a dzsungel állítólag akkor vett ismét mindent birtokba, amikor a főváros a thaiföldi Ajutthaja Királyságból érkező támadások hatására ― hatszáz évnyi fennállás után ― szinte teljes egészében elnéptelenedett. A templomvárosban burjánzásnak induló növényzet számos kárt okozott az épületekben; szerencsére ennek a rombolásnak ma már vége, a templomok restaurálása folyamatosan zajlik, az őserdőt pedig pont csak annyira vágják vissza, hogy az ne tegyen kárt a templomokban, így a hely sajátos dzsungel-atmoszférája sem csorbul.


Angkor elég nagy területen helyezkedik el, aminek megvan az a hátránya, hogy gyalogszerrel, vagy kerékpárral csak nehezen járható be. Mindenképpen érdemes tehát fogadnunk egy motorziált triciklist, aki elvisz bennünket a látni kívánt templomok parkolóihoz (mellékszál, de elmondom: az enyém pont hajnalban, a napfelkeltéhez sietve kapott defektet). A nagy kiterjedésnek ugyanakkor az az előnye is megvan, hogy nem botlunk állandóan rikácsoló turistacsoportokba. Teljesen nyugodtan azonban mégsem nézelődhetünk a dzsungelben, itt dolgozik ugyanis a világ legenergiavámpírabb hiénahordája: férfiak, asszonyok, fiatalok és gyerekek rohamoznak lépten-nyomon Angkor-portékákat árulva. Nyakláncok, könyvek, hűtőmágnesek, DVD-k, képeslapok, órák, fuvolák, nyílpuskák, csokoládék, üdítők és még ki tudja mik szerepelnek a repertoárjukban, amiből előbb-utóbb kénytelenek vagyunk venni valamit. Az ember az első ötvennek még türelmesen mondja el, hogy "No, thank you!", de az ötvenegyedik nyolcéves kislány, aki magyarul elszámol tízig és felsorolja az Európai országok fővárosait, tuti, hogy ránksóz valamit. És ezzel persze nincs vége, napestig kell állnunk a kambodzsai gyerekek meg-megújuló rohamait. Ráadásul annyira rutinosak, hogy minden lepattintó válaszra tudnak valamit mondani:

― Vegye már meg ezt a képeslapot, csak egy dollár, nézze milyen szép!
― Már vettem egyet a másik templomnál, köszönöm, nem kell.
― Akkor vegyen egyet a barátainak!
― Nincsenek barátaim.
― Tudja miért nincsenek?
― Nem.
― Mert nem vesz tőlem képeslapot. Na, vegye már meg, csak egy dollár!

Angkorvat monumentalitása és a dzsungelben elszórt templomok hangulata, változatossága számomra elég megkapó volt, nem is értem, hogy a khmerek ősi fővárosa miért nem szerepel a világ hét új csodája között. Az odáig rendben van, hogy a Machu Picchu atmoszféráját nem übereli, na de például Chichén Itzá színvonalát simán hozza. A kambodzsai templomvárosban ráadásul akár napokig is el lehet nézelődni anélkül, hogy megunná az ember, a mexikói piramist és környékét viszont néhány óra alatt még a legelvakultabb maja-rajongó is kicsontozza. Angkornak helye lenne a hetek között ― amíg ez nincs így, megmarad a világ nyolcadik csodájának.