2009.01.01. Jungle boogie (1/2)

Indulás előtt alapvetően két típusú túra közül választhattunk. Az egyikben több volt a vízi kaland (sőt, maga a szállás is vízen úszott), míg a másik inkább az őserdőben való túrázásra fókuszált. Mi ez utóbbi mellett tettük le a voksot. Fontos szempont volt a szervezőiroda hírneve is, elvégre nem szívesen vág neki a dzsungelnek az ember akármilyen szervezésben. A háromnapos túra árát egy öreg indián által vezetett utazási irodában fizettük be. Megbeszéltük, hogy másnap reggel felvesznek bennünket a szálláson, aztán irány az őserdő.

Így is történt, kétórányi buszozás után már az Amazonasba torkolló Urubu folyó partján várakoztunk. Háromnapi élelemmel és felszereléssel, két angol turista* társaságában szálltunk be a csónakba és indultunk el felfelé a folyón, szálláshelyünk irányába.



Néhány kunyhóból álló bázisunk a dzsungel szélén, a folyópart közelében helyezkedett el. A fából és pálmalevelekből összetákolt építményekben még külön konyha, étkező-, és hálóhelységeket is kialakítottak a szervezők.

Miután kipakoltunk, egy rövid csónaktúra keretében nekiálltunk felfedezni a környékbeli vizeket és azok élővilágát. A bátrabbak megmártózhattak az Urubu mellékágában (figyelem, piranhák!), a kevésbé bátraknak be kellett érniük a túravezető által felmutatott érdekességekkel.


Mire visszaértünk a szálláshelyre, a házinéni egész korrekt ebédet rittyentett, spagetti, csirke és saláta egyaránt került az asztalra. Az ízletes lakomát a hálóhunyhók oszlopaira kifeszített függőágyakban pihentük ki, majd elindultunk begyűjteni az esti vacsora alapanyagait. Piranha horgászat következett, damillal és csirkehúsból szelt csalikkal. Kifogni ezeket az agresszív kis dögöket igazán nem volt nagy művészet, csak bedobtuk a véres húst, és már remegett is az ujjvég. A lokációtól és az azóta összeszedett ráncoktól eltekintve olyan élmény volt, mint anno a diáktáborban, a Balaton partján zsebpecával snecikre hajtani. Jópofa játék, csak úgy repül vele az idő!


Egy vödörnyi hallal tértünk vissza a bázisra, ahol a konyha tündére máris nekilátott a piranhák elkészítésének. A kevés hús és a viszonylag sok szálka miatt a végeredmény inkább érdekes volt, mintsem laktató. A sötét beköszöntével még beüzemeltük szúnyoghálóinkat, majd csónakkal és fejlámpákkal elindultunk a nap utolsó programjára, az aligátornézésre. Fortunato nevű túravezetőnk egy közeli ártérre vitt bennünket, ahol a fák között evezve sikerült is egy fiatal példányt lencsevégre kapnunk.


A szokatlan élményt követően akár nyugovóra is térhettünk volna, ha az arachnofóbiában szenvedő angol leányzó nem szúr ki egy lapostányér méretű madárpókot a hálókunyhó közelében. Az igencsak méretes példány még a csigáknál is nagyobb ijedelmet eredményezett, a hisztit talán három órán keresztül hallgattuk. Miközben a legkevésbé fájdalmas pozíciót kerestem a függőágyban, valami miatt nem tudtam kiverni a fejemből az örökérvényű mondást: "aki kurvának megy, ne csodálkozzon, ha megb....ák".