A föld körüli utazás 366 napig, 5
óráig és 45 percig tartott.
óráig és 45 percig tartott.
2009.01.16. A halál hatvan órája (1/2)
Továbbutazás előtt Manausban még eltöltöttünk egy éjszakát. Hosszú út állt ugyanis előttünk: a dzsungelvárosból Caracasba szerettünk volna eljutni. A közel kétezer kilométeres buszút előtt két feladatunk volt: rendbe kellett szedni a ruhatárunkat (ez a dzsungel után elengedhetetlen volt), valamint a korábban már említett venezuelai dolláréhséget kihasználandó, zöldhasút kellett váltanunk. Az előbbi viszonylag könnyen ment, az utóbbiért viszont hihetetlen módon vért kellett izzadni. Gondolták volna, hogy egy közel kétmilliós brazil nagyvárosban ilyen nehéz amerikai dollárhoz jutni? Próbálkoztunk bankokban, próbálkoztunk belvárosi neppereknél, a megoldásért mégis egy külvárosi bevásárlóközpontig kellett taxizni.
Ugyan a Wikipédia sok szép fényképet tartalmaz a Rio Negro partján elterülő városról, melyek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy Manaus egy "tiszta udvar, rendes ház", ez azonban tapasztalataink szerint közel sincs így. A városban bizony komoly gondok vannak közhigiénia terén.
De volt, ami még a fentieknél is keményebbet ütött: Manausban sokan hadilábon állnak a számtannal. A mosodában például hárman szaladtak össze, amikor ki kellett találni, hogy vajon mennyi lehet 10 + 27,5 (és ez nem volt egyedi eset!). De hogy a mérleg másik serpenyőjébe is kerüljön valami: Manausban ittuk eddig a legfinomabb gyümölcsturmixokat az út során - a hatalmas ízválasztéknak és az alacsony áraknak egyszerűen nem lehet ellenállni.
Este hét körül indultunk el busszal Caracas irányába. Az utazás eleje még egész jól alakult, délelőtt rendben elértük Boa Vistát, majd következett Santa Elena de Uairén, a venezuelai határváros. Délután három felé járhattunk, amikor egy katonai ellenőrzőpont mellett megállt a busz, és bizony nem mozdult tovább. Baleset történt az előttünk lévő szakaszon, mondták. Az utat eltorlaszolja egy jármű, busszal pedig nem férünk el mellette. Remek.
Talán két óra telhetett el, mire meguntam a buszban ücsörgést. Lestoppoltam egy arra járó furgont, bekéredzkedtem az utastérbe, és együtt indultunk el a baleset helyszíne felé. Tíz perccel később az alábbi kép tárult elém.
Körbenéztem, és szomorúan konstatáltam, hogy itt bizony valóban nem fogunk elférni. Mint kiderült, egy tönkrement kuplung okozta a galibát (arról viszont nem szólt a fáma, hogy a fékkel közben hogyan (vagy hogyan nem) gépészkedett az öreg sofőr).
Visszamentem a buszhoz, ahol már ment a tanakodás a folytatással kapcsolatban. Előre nem mehettünk a baleset miatt, kerülőút zéró, a visszautat pedig a sok ellenőrzőpont miatt vétózta meg a brazil cuccokat csempésző venezuelai utasközönség. Megtudtuk, hogy előttünk és mögöttünk száz kilométerre lényegében egyetlen komolyabb település sincs. Hegyvidék lévén a térerő nulla volt, és lassan kezdett besötétedni.
A buszban várakozva jött az ötlet, hogy legalább a laptop akksiját fel tudnám tölteni a mellettünk lévő katonai minitámaszpont területén. Hiszen nekik van saját áramfejlesztőjük, meg egyébként is, az egy helyben való reménytelen ücsörgésnél minden egyéb csak jobb lehet.
Az már korábban is feltűnt, hogy a venezuelai utak mentén dolgozó katonák valójában még gyerekek, és ez alól a mellettünk őrködő srácok sem jelentettek kivételt. Az őrbódéban beszélgetve tudtam meg, hogy a legidősebb közöttük mindössze huszonhárom éves, többen pedig épp hogy átlépték a nagykorúság határát.
Bár spanyoltudásom meglehetősen hiányos, azért sikerült néhány dologról elbeszélgetni a fiúkkal. Elmondták többek között, hogy éjjelente főleg kártyázással és DVD-nézéssel ütik el az időt, a rangidős baka úgyis alszik a hátul lévő kunyhóban. A hideg beköszöntével pedig bizony előkerül a rumosüveg is, ami esetünkben sem történt másként. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy az egyik fiúcska ölében lévő puska csöve épp rám irányul, miközben a laposüveget szlopálja, jobbnak láttam illedelmesen elbúcsúzni és csendben visszakúszni a közelben parkoló autóbuszba. Elalvás előtt még arról beszélgettünk, hogy reggelre biztosan megoldódik a dolog, és ez a hat-hét órás késés akár még elviselhetőnek is tekinthető. Elvégre huszonnégy órája voltunk úton.
Ugyan a Wikipédia sok szép fényképet tartalmaz a Rio Negro partján elterülő városról, melyek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy Manaus egy "tiszta udvar, rendes ház", ez azonban tapasztalataink szerint közel sincs így. A városban bizony komoly gondok vannak közhigiénia terén.
Forrás: Szabadlábon
De volt, ami még a fentieknél is keményebbet ütött: Manausban sokan hadilábon állnak a számtannal. A mosodában például hárman szaladtak össze, amikor ki kellett találni, hogy vajon mennyi lehet 10 + 27,5 (és ez nem volt egyedi eset!). De hogy a mérleg másik serpenyőjébe is kerüljön valami: Manausban ittuk eddig a legfinomabb gyümölcsturmixokat az út során - a hatalmas ízválasztéknak és az alacsony áraknak egyszerűen nem lehet ellenállni.
A környékbeli netkávézókban sajnos siralmasan lassú volt az internet, ami a Java alapú CIB-es netbankot szó szerint két vállra fektette (account tiltás és egyéb finomságok következtek). Nem is tudom, hány órát vesződtünk a hazai telefonos ügyfélszolgálattal, mire újra egyenesbe kerültek a dolgok. De mi mást is reméltünk, elvégre a dzsungel közepén voltunk, az isten háta mögött!
Este hét körül indultunk el busszal Caracas irányába. Az utazás eleje még egész jól alakult, délelőtt rendben elértük Boa Vistát, majd következett Santa Elena de Uairén, a venezuelai határváros. Délután három felé járhattunk, amikor egy katonai ellenőrzőpont mellett megállt a busz, és bizony nem mozdult tovább. Baleset történt az előttünk lévő szakaszon, mondták. Az utat eltorlaszolja egy jármű, busszal pedig nem férünk el mellette. Remek.
Talán két óra telhetett el, mire meguntam a buszban ücsörgést. Lestoppoltam egy arra járó furgont, bekéredzkedtem az utastérbe, és együtt indultunk el a baleset helyszíne felé. Tíz perccel később az alábbi kép tárult elém.
Forrás: Szabadlábon
Körbenéztem, és szomorúan konstatáltam, hogy itt bizony valóban nem fogunk elférni. Mint kiderült, egy tönkrement kuplung okozta a galibát (arról viszont nem szólt a fáma, hogy a fékkel közben hogyan (vagy hogyan nem) gépészkedett az öreg sofőr).
Visszamentem a buszhoz, ahol már ment a tanakodás a folytatással kapcsolatban. Előre nem mehettünk a baleset miatt, kerülőút zéró, a visszautat pedig a sok ellenőrzőpont miatt vétózta meg a brazil cuccokat csempésző venezuelai utasközönség. Megtudtuk, hogy előttünk és mögöttünk száz kilométerre lényegében egyetlen komolyabb település sincs. Hegyvidék lévén a térerő nulla volt, és lassan kezdett besötétedni.
A buszban várakozva jött az ötlet, hogy legalább a laptop akksiját fel tudnám tölteni a mellettünk lévő katonai minitámaszpont területén. Hiszen nekik van saját áramfejlesztőjük, meg egyébként is, az egy helyben való reménytelen ücsörgésnél minden egyéb csak jobb lehet.
Az már korábban is feltűnt, hogy a venezuelai utak mentén dolgozó katonák valójában még gyerekek, és ez alól a mellettünk őrködő srácok sem jelentettek kivételt. Az őrbódéban beszélgetve tudtam meg, hogy a legidősebb közöttük mindössze huszonhárom éves, többen pedig épp hogy átlépték a nagykorúság határát.
Forrás: Szabadlábon
Bár spanyoltudásom meglehetősen hiányos, azért sikerült néhány dologról elbeszélgetni a fiúkkal. Elmondták többek között, hogy éjjelente főleg kártyázással és DVD-nézéssel ütik el az időt, a rangidős baka úgyis alszik a hátul lévő kunyhóban. A hideg beköszöntével pedig bizony előkerül a rumosüveg is, ami esetünkben sem történt másként. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy az egyik fiúcska ölében lévő puska csöve épp rám irányul, miközben a laposüveget szlopálja, jobbnak láttam illedelmesen elbúcsúzni és csendben visszakúszni a közelben parkoló autóbuszba. Elalvás előtt még arról beszélgettünk, hogy reggelre biztosan megoldódik a dolog, és ez a hat-hét órás késés akár még elviselhetőnek is tekinthető. Elvégre huszonnégy órája voltunk úton.
Hozzászólások
Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.
Ha mondandója van...