2009.02.04. Vonatozás az ördög orrán

Bár Quito óta jártunk már több kisebb településen is, a vidéki Ecuadorral először Alausiban ismerkedtünk meg: hihetetlen pakkokat cipelő kalapos nénikék, kendőbe csavart porontyok, piacon sütött tengerimalacok és hasonló ínyencségek kerültek fényképezőgépeink fókuszába.


Amint azt korábban már említettük, Alausiba elsősorban azért érkeztünk, hogy vonatozzunk egyet az ördög orrán, azaz az El Nariz del Diablo kanyonban (a teljesség kedvéért: ez ugyannak a vasútvonalnak a folytatása, amelyről Riobambában lemaradtunk).

Délután egy körül szállhattunk fel a kanyonba induló rozoga szerelvényre. Bár ez nem jön át az alábbi videón, én végigparáztam az út első szakaszát. A relatíve koros szerelvény ugyanis rögtön az állomás elhagyása után kisiklott, és ezt követően is igencsak rázkódva haladt tovább, ami a százméteres szakadékok szélén zakatolva nem tűnt egy életbiztosításnak. Ettől eltekintve az út örök élményként rögzült, ami elsősorban a hihetetlen magasságkülönbségek számlájára írható.


A rendhagyó vonatút után még nézelődtünk egy keveset Alausi főutcáján, váltottunk két buszjegyet Cuencába, türelmesen leültük a meghirdetett és a tényleges indulási idő közötti kötelező üresjáratot (esetünkben ez egy óra volt), majd végre nekilódultunk. Volna, ha a városhatárból nem kellett volna visszafordulni egy maréknyi eltévedt német turistalányért.

Az odaút egy, a venezuelaihoz hasonló úttorlasszal indult. Épp egy szerencsétlenül járt személyautót próbáltak meg a mélyből felcsörlőzni.


Szerencsére itt volt lehetőség kerülőútra, úgyhogy rövid időn belül indulhattunk is tovább. Utolsó ecuadori állomásunk Cuenca volt, ami számomra a hangulatos épületek és az elromló T42 miatt maradt emlékezetes: egy elektronikai üzlet pultján, rohanva kellett darabjaira borítani a gépet, hogy egy kiégett biztosítékot kicserélve még továbbutazás előtt megoldhassuk a problémát.


Cuencából a perui határ felé vettük az irányt, de ez már egy másik történet.