2009.03.21. Nyaralás a nyaralásban, avagy néhány nap Rioban

Ha valaki arról kérdezne, hogy az utazás során melyik város tetszett eddig a leginkább, Rio de Janeirot minden bizonnyal az elsők között említeném. A zöldellő hegyoldalakkal tarkított óceánparti lokáció, a fehér házak sokasága és a számos vitorlás engem Monte Carlora emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy itt egy átlagos pénztárcájú látogató is könnyedén megtalálhatja a számítását. Az egykori brazil főváros ár/érték aránya ugyanis annyira egészséges, hogy még hátizsákos költségvetéssel is piszok jól éreztük magunkat.


Rio de Janeiro persze nem a hazainál alacsonyabb szoba-, és ételárak miatt válik érdekessé, sokkal inkább az atmoszféra az, ami könnyedén magával ragadja az embert. A pálmafás partszakaszok hangulatát még utcákkal bentebb is érezni: a strandra igyekvő, vagy onnan épp hazafelé tartó embertömeg shake-bárok, éttermek, bikiniüzletek és fagylaltárusok között hömpölyög. Bolívia nyomora után számunkra a sok frissen facsart gyümölcslé és a teraszos (olykor súlyra mérő) éttermek ízkavalkádja maga volt a kánaán. És akkor még az utcán flekkenező helyieket, a mozaikos járdákat, vagy a kereszteződések mutatványosait nem is említettük.


Annak ellenére, hogy majdnem egy hetet töltöttünk a nagyszerű látképpel büszkélkedhető városban, a nevezetességek felkeresését nem vittük túlzásba; inkább csak hátradőlve élveztük a cidade maravilhosa csodáit. Afféle "nyaralás a nyaralásban" volt nekünk Rio, ami a bolíviai-paraguayi rohanás után kimondottan jól esett. A láblógatás ellenére a kötelező körök többségét mi is lefutottuk: Urca hangulatos utcáiról James Bondra emlékezve lifteztünk fel a Cukorsüvegre, caipirinhával fojtottuk le a rákot Copacabanan, a Krisztus-szobor árnyékából néztük az alattunk nyüzsgő zöld-fehér várost, megittuk az eszpresszót a Confeitaria kávéházban, és így tovább, Ipanemától Lapáig.

Mi jut még eszembe Rioról? Az mindenképpen, hogy ez volt az első olyan város a világ körüli utazás során, amelyben el tudnám képzelni a letelepedést, ha netán úgy adódna. Meg az is eszembe jut, hogy ide bármikor visszajönnék nyaralni, lehetőleg több hétre, hogy maradjon idő a környékbeli vidékek felfedezésére is. Az is megmaradt, hogy a mintegy hatmilliós nagyvárosban nem hordtak órát az emberek, sőt, általában véve semmilyen kütyüt vagy ékszert nem véltem felfedezni a helyieken (a turista természetesen más tészta). Ez nyilván a rémes közbiztonság (gyakori lopások, rablások) miatt van. Én is ismerek olyan turistákat, akiket favela* gyerekek raboltak ki a strandon. Mi igyekeztünk betartani az útikönyvek tanácsait (pénz, fényképezőgép elrejtve, bankkártya, egyéb értékek otthonhagyva, stb.), így ezt a pár napot szerencsére megúsztuk bármiféle atrocitás nélkül. A helyiek szerint is zavaró ez az állapot, de állítólag meg lehet szokni.



Az erősebb nemből kikerülő olvasóknak egy apróság: a csinos brazil lány kultusza ugyanannyira illúzió, mint a latin férfiakról alkotott otthoni agyrém (értsd: magyar csajok azonnali és feltétel nélküli kapitulációja olasz vagy spanyol pasi bemutatkozása esetén - tisztelet a kivételnek). Tény, hogy alig láttam szemrevaló helyi teremtést, persze de gustibus non est disputandum.


Brazíliával való ismerkedésem tehát egy manausi dzsungeltúra, egy vízesésnél tett villámlátogatás, valamint egy laza rioi limbózás képében manifesztálódott. Meg persze a sok buszozásban, amiből a legutolsó egészen Argentína fővárosáig, Buenos Airesig repített. De mielőtt fejest ugranánk Dél-Amerika Párizsának hangulatába, búcsúzzunk el Brazíliától (és Riotól) három felejthetetlen dallammal:

1. Mo' horizons - Brazil (mp3, 6:14, 8.57 MB);
2. Barry Manilow - Copacabana (mp3, 5:44, 5.25 MB);
3. Franco Micalizzi - What's going on in Brazil (mp3, 3:00, 2.75 MB).