2009.09.06. Délkelet-Ázsia Bolíviája

A nagyszerű Angkor és a dicső khmer múlt után beszéljünk egy kicsit Kambodzsa nyomorúságos jelenéről is. A legjobb lesz, ha kezdésként gyorsan átfutjuk, mi is történt ebben a szerencsétlen országban az utóbbi néhány évszázad alatt.

Angkor 1432-es eleste után a helyzet nem alakult túl rózsásan a khmer nép számára, négyszáz éven át ugyanis Kambodzsa területeinek nagy részén vagy sziámi, vagy vietnami királyok uralkodtak. A khmerek által indított függetlenedési törekvések és harcok kevés eredményt hoztak, így Kambodzsa területei felett az elnyomó szomszédok egészen a XIX. század közepéig marakodhattak. A területfoglalósdinak a francia gyarmatosítás vetett véget azzal, hogy Kambodzsa Francia-Indokína részévé vált. A csigazabálók befolyása a második világháború végéig kitartott, Kambodzsa hivatalos függetlenedésére pedig egészen 1946-ig várni kellett.

Szegény khmereknek egy államcsíny kapcsán még a vietnami háború bombáiból is kijutott, ráadásul nem volt elég, hogy évszázadokon keresztül folyamatosan darálták őket jobbról-balról, 1975-ben megkapták a nyakukba az emberiség történelmének egyik leggyalázatosabb kommunista rezsimjét is. A Vörös Khmerek négyéves uralma Kambodzsa múltjának legsötétett időszaka volt, a nyolcmilliós lakosság egyharmada haláltáborokban veszett oda (erre néhány bekezdéssel később még visszatérünk). 1979-ben a vietnami hadsereg a Vörös Khmerek csapatait elűzte ugyan a fővárosból, de a harcok a hegyek között, vidéken még évekig elhúzódtak. A háborús állapotok Kambodzsában a nyolcvanas évek végén a Vörös Khmerek megfogyatkozásával és a vietnami csapatok kivonulásával értek véget ― a borzalmakra azonban a milliónyi hátrahagyott taposóakna a mai napig emlékeztet.

A hosszú évekig tartó vérengzések után az élet csak nagyon lassan tért vissza az országba, így nem csoda, hogy Kambodzsa mára a régió más nemzeteihez képest tetemes lemaradást szedett össze. Az ezredforduló óta szépen teljesítő gazdaság ellenére itt bizony még ma is szemmel látható a nyomor ― no nem annyira, mint mondjuk egyes afrikai országokban, de annyira azért épp eléggé, hogy kiérdemelje a "Délkelet-Ázsia Bolíviája" címet (Kambodzsa egyébként hivatalosan is a világ egyik legelmaradottabb országának számít.

Ebből a nyomorból Siem Reap, az Angkorba érkező turisták kiszolgálására szakosodott kisváros nem feltétlenül éreztet sokat. A külföldiek által elköltendő temérdek pénzre itt számos vendégház, szálloda, étterem és bár pályázik, amik között egész pofásakat is találni, hotelekből van például egy halom luxuskategóriás is ― kellő pénzmag birtokában tehát akár úgy is eljöhetünk a városból, hogy nem szembesülünk Kambodzsa szerencsétlenségének egyetlen jelével sem.


A szűkebb költségvetés miatt nekem viszont minden alkalommal át kellett vágnom magam a nyomorékok, koldusok, kurvák és fuvarra váró riksások tarháló tömegén, ha a turistáknak felhúzott éttermekhez akartam eljutni valami harapnivaló reményében. Olcsó szállásomon hely hiányában a gyerekeknek az udvari biliárdasztalon volt megágyazva, a természetesen csak hidegvízzel működő tusoló állandóan tele volt szúnyogokkal, a saras és kivilágítatlan utcán éjjelente hálófülkékké avanzsált riksák állták el az utat (mindből kilógott legalább egy-két meztelen sofőrvégtag), az élő (értsd: 2 kB/sec-nél gyorsabb) kapcsolatot ígérő netkávézók pedig a környék legnagyobb átverésének bizonyultak. Utóbbi persze nem nagy tragédia, inkább olyan apró bosszúság, ami hosszú távon mérgezi az elmét.

Angkor bejárása után nem is időztem sokáig a városban, egy szokatlan neppernél váltottam némi dollárt (ismeretes, hogy bár Kambodzsa hivatalos pénzneme a riel, szinte minden vásárlás megoldható amerikai dollárral is), majd busszal útnak eredtem a főváros, Phnompen irányába. A kambodzsai nyomor a vidéki utak mentén még inkább szembeötlő volt, és ezalól a menetidő felénél meglátogatott pihenőhely sem volt kivétel. A fékező busz ajtajához rögtön odavonszolta magát egy bokánál (vélhetően akna által) csonkolt lábakkal bíró kéregető, akitől szinte leszállni is alig lehetett. Aki az agresszív tarhálón túljutott, ihatott valamit az étteremnek mondott csarnok asztalainál, kaját ugyanis nem lehetett kapni. Nem hogy meleg vacsorát, de még egy nyomorult kekszet sem.


Mielőtt megérkeztem volna a kétmilliós Phnompen buszállomására, Kambodzsa bemutatkozása még élénken élt a fejemben, így felkészültem a legrosszabbakra. Félelmem szerencsére teljesen alaptalannak bizonyult, a nyüzsgő városban a haramiák semmivel sem voltak vérszomjasabbak, mint Délkelet-Ázsiában bárhol másutt. Harmadjára elfogadható szállást is sikerült keríteni, sőt, lefekvés előtt még egy megbízhatónak tűnő vacsorára is futotta, úgyhogy a fővárossal azon az estén nagyon meg voltam elégedve.

Az elkövetkező pár napban aztán gyakorlatilag semmi lényegeset nem csináltam. Mint legutóbb Dzsakartában, ezúttal is pihenésre volt szükségem, amit leginkább olvasással, írással, meg azoknak a dolgoknak a rendszerezésével töltöttem, amikre utazás közben már nem maradt időm. Mindehhez találtam egy tökéletesen nyugodt kávézót a Függetlenségi emlékmű környékén, ahol elfogadható minőségben készítették a jegeskávét, a kambodzsai hőséget légkondícionáló semlegesítette, hosszabb-rövidebb ideig pedig még az internetet is működésre lehetett bírni.

Phnompen utcáinak felfedezésére általában az átkávézott délutánok végén, a meleg csillapodtával indultam. A robogóktól hangos fővárosban napi négy dollárért tudtam bérelni egy mobilitást és állandó vigyort biztosító, fürge kétkerekűt, amivel a városnézés még édesebbé vált. Phnompen négyzetrácsos elrendezésű utcáin a tájékozódással nem nagyon kellett törődnöm, így teljes figyelmet szentelhettem a motorozás örömének és az utcákon felbukkanó ezernyi látnivalónak. Sokszor szimplán csak megálltam egy-egy sarkon és azt bámultam, hogy a mindent átható nyomor ellenére mennyire él és pörög ez az egész kambodzsai kóceráj.


Egy idő után - dzsakartai mintára - a nappalok Phnompenben is helyet cseréltek az éjszakákkal, aminek egyenesági következménye az volt, hogy az ébrenlét óráit leginkább a főváros különböző szórakozónegyedeiben töltöttem el. Ezeknél az éjszakáknál jobb korrajzot keresve sem találhattam volna, a diszkók és strip-bárok környékén ugyanis a kambodzsai társadalom szinte minden rétege felvonult: voltak ott kizárólag aranyszínű Lexus RX300-akban parádézó kínai vállalkozók, a testüket tizenöt dollárért (vagy ha úgy tetszik, a másnapi megélhetésért) eladó tizenéves lánykák, olcsó sört és gyors szerelmet kereső NGO-alkalmazottak, főtt rákot áruló öregasszonyok, fuvarra vadászó motoros taxisofőrök, nyugatról ideszakadt jövendőmondók és még számtalan egyéb, különösebbnél-különösebb szerzet és figura. Az éjszakai utcákon zajló folyamatokat annyira szórakoztatónak találtam, hogy néha még a diszkóig sem jutottam el ― csak leparkoltam a robogót a fuvarosok mellé, és néztem, hogy mi történik a sötétben.

Az ilyen bámészkodások során általában érdekes ismeretségek köttettek. Egyszer például beszélgetésbe elegyedtem egy végtelenül szimpatikus, angolul is beszélő harmincas mototaxissal. Róla kiderült, hogy vidékről jött fel a fővárosba a jobb megélhetés reményében, a feleségével közösen bérel egy bádogból tákolt, néhány négyzetméteres fémbódét valahol Phnompen külterületén (amiben napközben elviselhetetlen a forróság), a taxizásból általában napi egy étkezésre futja, akkor is általában csak rizsre (ha van egy kis plusz a kasszában, befigyel némi hal is), van néhány dollárnyi, uzsorakamatra szerzett adóssága, amit egyelőre nem tudott visszafizetni, napi keresete egy szerencsésebb napon mindössze pár dollár, satöbbi, satöbbi. Az üzletmenetről szóló gondolatait elszoruló torokkal hallgattam: neki csak robogóra futja, ami a hatalmas túlkínálat miatt még Kambodzsa leggazdagabbnak számító városában sem túl jövedelmező biznisz, megtakarítások hiányában pedig a sokkal zsírosabb tuk-tuk-üzletbe való bekerülésről ő maximum csak álmodhat. Pedig az anyagilag nagy előrelépés lenne ám, a háromkerekűvel ugyanis esőben is lehet dolgozni, plusz mivel a tuk-tuk a robogónál valamivel előkelőbb közlekedési eszköznek számít, magasabbak a tarifái is, a szállítható személyek számáról már nem is beszélve. A vége ennek a kellemetlen beszélgetésnek aztán az lett, hogy támogatásként azt a néhány dollárt, ami a pénztárcámban volt, nekiadtam a srácnak, másnap este pedig vittem neki egy pizzát, plusz a bérelt robogóval még próbáltam kicsit lendíteni is a bolton.

Segítségem nagyjából a fuvarosok között böngésző, diszkóból hazainduló helyiek levadászásában állt, akik gyakorlatilag hangosan felröhögtek, amikor megértették, hogy fehérfejű turistaként én kínálok fuvart nekik. Amikor azonban röviden vázoltuk előttük a frissen megálmodott üzleti modell lényegét, miszerint az általam elvitt fuvarok bevétele egyfajta támogatásként a kambodzsai sráchoz kerül, belementek a dologba. Működött az ötlet, a leginkább bekólázott prostikból álló utasközönségtől azon az estén egy maréknyi dollárt sikerült bekasszíroznunk. Az egy dolog, hogy én ezzel a hazárdjátékkal Phnompen olyan városrészeibe is eljutottam, ahová magamtól biztosan nem mentem volna (ekkor láttam például először élőben fémhálóba tekert, robogón szállított disznót), az igazi nyeremény viszont a srác arckiejezése volt, amikor megkapta a pizzát, vagy éppen átadtam neki az aznapi bevételt. Az a néhány szeletnyi harapnivaló és az a pár rongyos dollár azon az estén egy igazi csodával ért fel.

A Phnompenben eltöltött hét utoló napjain felkerestem a francia gyarmatosítás nyomait viselő főváros útikönyvek által nevesített látványosságait is. A kacifántos épületek és műemlékek sorát viszonylag könnyű volt megemészteni.


Nem így Phnompen két másik fontos nevezetességét, a korábban már említett Vörös Khmerek rémuralmához kapcsolódó Tuol Sleng múzeumot és a Choeung Ek nevet viselő brutális tömegsírt.


A Tuol Sleng múzeum ma annak az S-21 jelű börtönnek a helyén működik, amelyben a Vörös Khmerek emberek tízezreit verték és kínozták halálra. Az egykoron iskolaként funkcionáló épületkomplexumot a kommunisták rácsokkal és szögesdrótokkal kerítették körbe, az osztálytermekben pedig cellákat és kínzókamrákat alakítottak ki. A bebörtönzött ártatlan emberek rendkívüli kegyetlenkedések közepette várták a halált, amely tizenkét kivételtől eltekintve mindenki számára el is jött, leginkább valamilyen gyomorforgató vallatás (fojtogatás, körömletépkedés vagy különféle szúró-vágó eszközök) képében. A kínzások során persze a szerencsétlen rabok az összes koholt vádat magukra vállalták fájdalmukban.

Mint minden tömeggyilkosságnak emléket állító múzeumban, ebben is csak faltól-falig bóklászik az ember zavarában, és gombóccal a torkában nézi a halálra kínzott áldozatokról készített fotókat, a különböző vallatási módszereket bemutató rajzokat, a vérfoltos cellákat, a kegyetlenkedésekről szóló leírásokat, vagy éppen az olyan gyilkosok portréit, mint a börtönvezető Kang Kek Lew, aki nemrégiben a vezetése alatt történt gyilkosságokért és kínzásokért az ítélőtábla előtt (most figyeljenek) elnézést kért.


Hogy a Phnompent elnéptelenedett szellemvárossá tévő Vörös Khmerek népirtásának lett egy második színhelye is, annak pusztán gyakorlati okai voltak. A kommunisták ugyanis kifogytak a helyből az S-21 börtönben (vagy ahogy ők nevezték, biztonsági központban), és amikor több tömegsírnak ott már nem volt hely, nyitottak egy másikat a várostól tizenhét kilométerre ― ez lett a Choeung Ek, ahol a rezsim emberek további ezreit küldte a halálba. Az egykori "Gyilkos Mezők" helyén ma működik ugyan egy "múzeum", de tömegsírokon lépdelve valahogy nem nézelődik olyan nyugodtan az ember, különösen akkor nem, ha a kivégzett emberek csontjai még kiállnak a földből. A Choeung Ek a sírokból előkerült koponyák ezrein és a gyilkosságok mikéntjeiről szóló táblákon kívül nem sok látnivalóval szolgál, inkább a hely atmoszférája az, ami mély nyomot tud hagyni a látogatóban.

Megemésztve a látottakat, utolsó phnompeni estémen örömmel nyugtáztam, hogy nagyon is jól osztottam el a Kambodzsára szánt pár napot az ország tájegységei és engem érdeklő látnivalói között. Közel kilenc hónappal az indulás után már nem lett volna sok türelmem a vidék nyomorához, a sok helyen még mindig szegényes, ugyanakkor szemmel láthatóan napról-napra fejlődő fővárosban viszont remekül éreztem magam. Mégis ideje volt továbbindulni ― a határ túloldalán várt rám Délkelet-Ázsia egyik legjobb országa, Vietnam.