2009.02.27. Nem rosszabb, mint az M0

La Paz-t este tizenegy magasságában értük el. Miközben én a hegyoldalba épült viskók fényein tűnődtem, buszunk egyre lejjebb ereszkedett az adminisztratív fővárosnak teret adó Choqueyapu kanyonban. A látvány mexikóra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a lámpaerdő-textúrát itt meredek hegyekre feszítette a megjelenésért felelős designer.

A buszállomáson taxiba vágtuk magunkat, majd korgó gyomorral a legközelebbi, még nyitva tartó kajálda felé vettük az irányt. Sofőrünk kisvártatva egy belvárosi Burger King előtt fékezett. Okoskodásunk az est hátralévő részét illetően nem volt egyedi: korábbi buszos útitársaink sorra érkeztek meg az étterembe, igazították meg fizimiskájukat a mosdóban, fogyasztották el a szemét, ámde kockázatmentes takarmányt, majd vágtak neki az éjszakai szálláskeresésnek a világ legmagasabban fekvő fővárosában.

Mi La Paz központjában, a Hotel Astoriában húztuk meg magunkat, ahol a belvárosi lokáció és a kellemes környezet ellenére is baráti szobaárakkal találkoztunk. Hiába, a dél-amerikai kontinens legszegényebb országában az átlagos árszínvonal még magyar szemmel nézve is szemérmetlenül alacsonynak hat.

Másnap városnézés helyett szinte végig a laptop javításával* kellett foglalatoskodnom. Kiderült, hogy a helyrepofozott rendszer hosszú távon nem életképes, emiatt azonnali, időigényes és költséges beavatkozás vált szükségessé. Kezdtem magam egyre inkább szopóágon érezni, hiszen La Paz-ban diszkrecionális időből viszonylag kevés állt rendelkezésemre, ráadásul a méregdrága karibi-kiruccanás után extra tételekre már igazán semmi szükség nem volt.


Gépet újrahúzni és hardverelemekkel vesződni már régóta utálok, különösen akkor, ha minden körülmény ellenem dolgozik. Sajnos a La Paz-i látogatás három napjából kettő az alkatrészek beszerzésére és az adatok archiválására ment el. Amint már írtam is, a mutatvány háromszáz amerikai dollárba fájt, ami egy lekésett jamaikai csatlakozás (száznegyven dollár), egy zárlatos akksitöltő (hetven dollár) és egy tönkrement fényképezőgép (száznyolcvan dollár) után kezdett fájdalmasan érinteni. Plusz füstbe ment két nap, amit végre pihenéssel és városnézéssel lehetett volna eltölteni.

De beszéljünk egy kicsit arról is, hogy mivel telt a La Paz-i tartózkodás középső, egyben legtartalmasabb napja. Ha azt mondom, hogy kerékpároztunk, még az eddig a mondatig eljutó olvasók is bezárják a böngészőablakot. Ha viszont azt mondom, hogy lebringáztunk a világ egyik legveszélyesebb útszakaszán, talán némiképp javul a helyzet. Itt egy kép, érzékeltetendő a körülményeket.


Kezdjük mindjárt az alapokkal. Adott egy hatvanegynéhány kilométeres útszakasz La Paz közelében (Cumbre és Yolosa, vagy ha úgy tetszik Cumbre és Coroico között), amely természeti szépségei helyett haláleseteiről híresült el. Van ugyanis a távnak egy olyan etapja, amely egyetlen sávban, hatszáz méternél is mélyebb szakadékok mentén kanyarog, mindenféle szalagkorlát nélkül. A közlekedést ráadásul számos vízesés, eső és köd is nehezíti.

Az említett szakaszt rengeteg adrenalinvadász és downhill-fanatikus keresi fel évről-évre. Utóbbiak aligha találnak jobb helyszínt egy izgalmas délutáni gurulásra: a kiindulópont (Cumbre) 4.700 méterrel, a végállomás (Yolosa) 1.200 méterrel fekszik a tengerszint felett, az út tehát körülbelül 3.500 métert süllyed hatvanvalahány kilométer alatt. Az idelátogató turisták ezreire persze kiterjedt szolgáltatói kör épült: a korrekt szórólap, a barátságos kiszolgálás és a kedvező ár miatt az én választásom a Barro Biking csapatára esett. Ők az esős évszak beköszöntével sem emeltek árat, szemben mondjuk másokkal, akik dupláztak, és nem átallottak száz ropogós amerikai dollárt elkérni a pár órás őrületért.

A cég minibusza vasárnap reggel nyolckor fékezett az Astoria előtt. Szépen sorban felszedtük a többieket is, majd a tetőre rögzített kerékpárokkal együtt nekivágtunk a hegyeknek. Utunk La Paz 3.600 méteres magasságából Cumbre 4.700 méteréig emelkedett. Egy út menti parkolóban a túravezetők kiosztották a ruhákat, lepakolták a tárcsafékes, teleszkópos bringákat, majd rövid eligazítás, fotózás és próbakör után megkezdtük a túrát.

Az első etap erősen hajazott az Alpokra: aszfaltozott úton fűztük egymás a hosszú, nyújtott, gyors kanyarokat. Bár régen bringáztam utoljára, a motoros tapasztalat segített valamit. A kanyarvadászat egész jól ment, csak az irgalmatlan hideggel nem tudtam mit kezdeni. Meglepődve tapasztaltam, hogy az első szakasz végén túravezetőnk a majrécsíkok alapján osztotta fel a csapatot gyorsakra és lassúakra. Nocsak, a kerós-szubkultúrában is létezik ilyesmi?

A második etap átmenet volt az előző aszfaltos és a következő murvás (halálszakasz) között. Foltos ködben, még mindig viszonylag nagy tempóval haladtunk, ráadásul helyenként az eső is eleredt. Alaposan elázott cipőkkel érkeztünk meg a következő pihenőhöz.


Számomra a harmadik menet adta a legtöbb izgalmat, csak ezért megérte benevezni az egész bohóckodásra. Éles kanyarok, murvás nyomvályúk, nyakunkba zúduló vízesések, meredek lejtők és szűk visszafordítók emelték az adrenalinszintet. A nagy köd miatt a százméteres szakadékokba nem láttunk le - utólag belegondolva talán jobb is így. Bár cipőm és zoknim csurom víz volt, a halálszakaszon mégsem volt kellemetlen a tekerés. Ehhez nyilván a magasság csökkenésével emelkedő hőmérséklet és páratartalom is sokat hozzátett.

A negyedik, egyben utolsó szakaszt tiszta időben teljesítettük. Erdőkkel tarkított hegyoldalak mentén, agyagos, murvás talajon tekertünk (vagy inkább csak fékeztünk). Útközben gyakran találkoztunk más cégek által szervezett turnusokkal. Egyikük túravezetője pont egy lányt keresett, aki az előző megállóban még megvolt, aztán a következő ellenőrzőpontnál már nem jelentkezett le. Tekintve, hogy azon a szakaszon nem volt egyetlen elágazás sem, a szituáció nem sok jót sejtetett...

Összességében egy tartalmas vasárnapi programként értékeltem a néhány órányi gurulást. Tekerni a táv során alig-alig kellett, helyette inkább a fék kezelésére, a kanyarvételre, a szakadékokra és a nagyobb kövekre kellett koncentrálni. Kétségtelen, hogy rejt magában veszélyeket a halálszakasz (különben nem lenne rajta annyi tragikus baleset évről-évre), kellő odafigyeléssel azonban a kockázat minimalizálható. A Gravity Assisted Mountain Biking által használt "super-duper, reinforced, masochists-only" megnevezés szerintem túlzó, bár az is igaz, hogy mi vasárnap teljesítettük a távot, amikor a leggyérebb volt a forgalom az úton. A végállomásról egy jelképes bringaemelés után indultunk el ebédelni (immáron a minibuszokkal, amelyek a túra során végig ott kullogtak mögöttünk). Kellemesen elfáradva, este hat magasságában tértünk vissza La Paz-ba.


Aki szeretne még több fotót látni a hátborzongató mélységek felett kanyargó halálszakaszról, csekkolja a Dark Roasted Blend idevágó cikkét, igazán hajmeresztő képek vannak benne.