Roland írta,
18 óra 40 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Az ázsiai kalandok taglalása előtt röviden idézzük fel, mikről is számoltunk be a közelmúltban, hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensről a Távol-Keletre.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Sosem fogom elfelejteni azt az izgalmat, ami Chile fővárosának repterén kerített hatalmába közvetlenül a továbbutazás előtt. Magam sem akartam elhinni, hogy néhány óra múlva megérkezünk egy olyan szigetre, ami - sokadjára mondom, de nem lehet elégszer hangsúlyozni - valahol az isten háta mögött van, kilométerek ezreire a legközelebbi lakott területtől. Arról, hogy a Húsvét-szigeten eltöltött egy hét örök élménnyé válhasson, a távoli lokáción kívül a polinéz kultúra és a misztikus örökség is gondoskodott. A néhány négyzetkilométernyi földdarab olyannyira érdekesnek bizonyult, hogy még hetekkel később, a beszámolók készítése alatt is remekül szórakoztam. A motorozás már csak hab volt az amúgy sem ízetlen tortán.

Az egyébként még Chiléhez tartozó szigetről Óceánia kellős közepére, Francia Polinéziába repültünk, ami elsősorban a frenetikus látványvilág miatt maradt meg az emlékezetünkben. Egy hirtelen döntés eredményeként a hetet Bora Bora atolljának feltérképezésével kezdtük, amihez két másik, a reptéren megismert magyar utazó is csatlakozott. Hogy ne csak egyetlen sziget alapján alkossunk véleményt Franciaország tengerentúli közösségéről, tettünk egy rövid látogatást Tahitin is (kihasználva a földrajzi közelséget, én még a szomszédos Mooreára is átkompoztam). Tárgyi bizonyítékként Francia Polinéziából egy igazgyöngyöt hoztunk magunkkal, a beszerzés történetét azonban őszintén reméljük, hogy még hosszú ideig sűrű homály fogja övezni.

Akár hiszik, akár nem, a paradicsomot is megunja előbb-utóbb az ember. Előtte nem gondoltam volna, hogy a víz, a fehér majdnem fehér homok és a kókuszpálmák együttese két hét után kifullad, és ugyanazokat a számokat kezdi előről játszani újra és újra. Részben ennek, részben pedig felkészületlenségünknek tudható be, hogy következő állomásunk minden volt, csak nem sikertörténet. A Fidzsi-szigeteken belül ugyanis nem olyan desztinációkat választottunk, amilyenekre valójában igényünk lett volna, így autentikus élmények helyett a mainstream-turizmus bűzös mocsarával találkoztunk. Ettől függetlenül azért voltak pillanatok, amikor kiválóan éreztük magunkat, például sehol sem volt előtte annyira meleg a tenger és annyira elbűvölő a snorkelezés, mint Fidzsin.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és elmondani, hogy a Csendes-óceán szigetvilága legalább annyira lenyűgöző és különleges, mint amennyire színes és magával ragadó a dél-amerikai kontinens. Eddigi utazási tapasztalataink alapján azt gondoljuk, hogy ez a térség a világ legjobb pancsolós helye ― mondjuk mindezt úgy, hogy külön-külön már volt szerencsénk a természet több hasonló műsorát végignézni a Karib-tengertől egészen Seychelle-ig. Nagyon úgy tűnik, hogy bolygónkon Polinéziánál egyszerűen nincs jobb hely a vízparti sütkérezésre, bár gyanítjuk, hogy Óceánia két másik hasonló régiója, Melanézia és Mikronézia élményben ehhez nagyon közel lehet.

Forrás: Szabadlábon

Az idillnek mindössze egyetlen hátránya van, mégpedig az, hogy viszonylag drágán mérik. Magyarországról szinte mindegy, hogy milyen koncepcióval vágunk neki a térségnek, így is, úgy is sokba fog kerülni a szépség. Világot kerülő hátizsákosként elsősorban a napi költségvetés miatt főhet a fejünk, míg egyszeri kirándulóként inkább az idejutás anyagi része lehet aggasztó. Nem csoda ― kicsit elnézően bánva a hosszúsági vonalakkal simán mondhatjuk, hogy mégiscsak a Föld túloldalán lévő területekről beszélünk.

Utunkat Polinézia nyugati sarkában, Új-Zélandon folytattuk. Az első néhány napot nagyvárosi felfrissüléssel töltöttük Auckland központjában, majd béreltünk egy mini-lakóautót, és azzal vágtunk neki a kétezer kilométeres körutazásnak. Pechünkre úgy túráztunk az országban, hogy Dél-Amerika látványvilága még élénken élt az emlékezetünkben, így az Északi-szigeten a természeti szépségek láttán gyakran csak legyintettünk. Időhiány miatt a Déli-szigetet nekem nem volt alkalmam szemügyre venni, pedig az minden bizonnyal sokat javított volna a végítéleten. Összességében a kiwik hazája alulmúlta a várakozásaimat, sommásan akár azt is mondhatnám, hogy csalódás volt. Ráadásul végtelenül unalmas is.

A régióban utolsó megállóként Ausztrália következett. Búcsút intve a páros utazás hónapokig tartó előnyeinek, erre a kontinensre immáron egyedül érkeztem. Brisbane-ben kezdtem, majd tettem néhány megállót a keleti parton, ahol főleg a hullámlovaglás magukat félistennek gondoló gyakorlóin szórakoztam jókat. Mire fél évnyi hátizsákozás után Sydney-be értem, alaposan el is fáradtam, így közel egy hétig semmit nem csináltam, csak élveztem a világ egyik legélhetőbb városa által nyújtott kényelmet. Amint az a beszámolókból is kiderül, Ausztrália a látottak alapján számomra roppant meggyőzőnek bizonyult, mindenképpen kedves emlékekkel - és potenciális kivándorlási desztinációként - gondolok vissza rá.

Ez volt tehát az Ausztrálián és Óceánián átívelő útvonal, melynek végén Dzsakartába, Indonézia fővárosába érkeztem. Ezúttal csak egy országgal utaztam odébb, a túloldalon mégis egy gyökeresen más világ fogadott...



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a hét második napja?