2010.02.21. Csemegézés a vietnami turizmus svédasztaláról

Saigon környékén az útikönyvek általában három látnivalót említenek. Az egyik ezek közül a Củ Chi alagútrendszer, amely a háború alatt a Vietkong gerillák rejtekhelyeként, sőt inkább élettereként funkcionált. A több száz kilométer hosszú alagúthálózat egy rövidke része ma a turisták által is végigkúszható. A felszínen lehet korabeli csapdák (pl. csapóajtóval fedett, bambusztüskéket rejtő gödrök) működését tanulmányozni, propagandafilmet nézni, vagy éppen jó pénzért gépfegyverrel vadulni az erre a célra elkerített lőtéren. Aki erre a kirándulásra befizet Saigon valamelyik túraszervező irodájában, azt általában már rábeszélik a kaodaizmus egyik színes-gicsces fellegvárának megtekintésére is.

Mivel az alagutakat Kovax barátom fényképeiről és elbeszéléseiből már ismertem, és nem tartottam annyira izgalmasnak, hogy azokért pénzt adjak (a kaodaista Tây Ninh templomért meg pláne nem), inkább a Ho Si Minh-várostól délre fekvő Mekong-delta felé kezdtem kacsintgatni. Mint mindenhol, erre is jól kiépített rendszerben történik a turisták lehúzása, a Mekong-folyó zegzugos torkolata iránt érdeklődők számos túraváltozat közül csemegézhetnek. Én megelégedtem egy teljes napos verzióval, ügyelve persze arra, hogy azért ne a Saigonhoz legközelebb eső célállomást válasszam. Az útikönyvet lapozgatva kiderült, hogy a vietnami rizstermelés felét adó régióban is működnek úszó piacok, úgyhogy egy ilyen látványosság felkeresését is belepakoltam a programba (ha már egyszer a thai változat anno kimaradt).

Minimális elvárásokkal indultam neki a túrának, így az különösebb meglepetések nélkül, kellemesen telt el. Először is minibusszal ledöcögtünk Cần Thơ városáig (döcögtünk, mert Vietnamban a gödrök, az utakon kóválygó motorosok és egyéb kreatúrák miatt szinte sehol nem lehet rendes tempóban közlekedni). Az út felénél természetesen megvolt a kötelező megálló is egy étteremmel egybekötött szunevírüzletnél, de ezt több hónapnyi hátizsákozás után már buddhista nyugalommal fogadtam. Cần Thơ közelében aztán hajóra szálltunk és arról folytattuk a torkolat-túrát. A buja növényzet, a mindenhol jelenlévő homokszínű folyó és a viharos égbolt érdekes hangulatot árasztott, a lakosság vízhez alkalmazkodott életmódjáról nem is beszélve (a mai napig meg tudok lepődni olyan helyeken, ahol a közlekedés elsősorban nem a szárazföldön történik). Menet közben benéztünk egy manufaktúrába is, ahol rizspapírt és kókuszos édességeket készítettek ― utóbbi meglepően finom volt. Az úszó piacból viszont sok nem maradt, mire mi odaértünk. A thai verzióval ellentétben ugyanis a vízi vásár itt nem show-elemként működik, hanem a helyiek élelmiszerellátását szolgálja. A buli már korán reggel elkezdődik, a nagyobb hajókon érkező zöldségeket, halakat pikk-pakk szétdobálják a kisebb csónakokba, aztán mindenki megy a saját dolgára. A túraszervezők a korai menetrenddel persze tisztában vannak, a gyanútlan turisták meg általában nem, így sok olyan van, aki késve érkezik és csalódottan távozik. A vásártéren maradt üres hajók mellé én oda tudtam még képzelni ötven másikat, úgyhogy ezzel nekem szerencsére semmi gondom nem akadt. Délután volt még egy kis evezés a kanálisban, ebéd, biciklizés (helyett döglés az étterem kertjében), végül pedig a hazautazás, kellemesen elfáradva.


Mivel Saigon környékén már minden engem érdeklő dolgot felkerestem, elindultam a főváros, Hanoi irányába. Az útvonal tervezgetése ezúttal nem okozott sok fejfájást, az ország középső része ugyanis ilyen szempontból nem hagy túl sok mozgásteret a low-budget utazó számára. Ebből rossz és jó egyaránt adódik: egyrészt ezen a hosszú, keskeny szakaszon az ember végtelenül sok turistába botlik, másrészt viszont boldogan csemegézhet az egymás árai alá licitáló vietnami szolgáltatók között. A délről északra vagy északról délre tartó utazónak csupán annyi a dolga, hogy a vietnemi turizmus svédasztala felett szemezgetve eldöntse, milyen jellegű látnivalókkal akarja színesíteni útját. Az ezerhatszáz kilométer hosszan kígyózó keleti tengerpart ugyanis tele van érdekes helyekkel, felkeresésüknek leginkább csak az idő szab határt. Saigon után ott van rögtön Ðà Lạt, a kellemes klímájú hegyi városka; Mũi Né, a tengerparti halászfalu; Vietnam Riminije, Nha Trang; a hangulatos óvárosáról méltán híres Hội An; Huế, az egykori császári főváros, és így tovább, fel egészen a Ha Long-öbölig.

Mivel Ðà Lạt maláj megfelelője még friss élményként élt bennem, Nha Trang-szerű tengerparti döglésből meg az elmúlt hónapokban volt épp elég, ezt a kettőt kapásból kilőttem a potenciális megállók listájáról. Homokdűnékhez még nem volt szerencsém az út során, ezért Mũi Né mindenképpen bekerült az itinerbe. Hội An és Huế között viszont az idő szűkössége miatt választanom kellet: úgy voltam vele, hogy inkább a hangulatosabbnak ígérkező Hội An-t nézem meg, elvégre a Nguyễn dinasztia egykori központjához hasonlót Pekingben még úgyis fogok látni.

A Saigon és Mũi Né közti kétszáz kilométeres szakasz fájdalommentesen telt, annak ellenére, hogy délután háromtól eltartott vagy este kilencig. A buszról egyedüli hátizsákosként szálltam le egy pálmafákkal szegélyezett üzletsor mellett. Ennek ellenére nem sokáig bandukoltam egyedül a kihalt utcán, hamarosan ugyanis mellém szegődött egy robogós, aki alkalmi taxisként (némi jutalék reményében) segített felhajtani egy elfogadható ár/érték arányú vendégházat. Miután ledobtam hátizsákom a gekkók lakta szoba ágyára, elindultam vacsorát és járművet keresni a másnapi dűne-túrához. Szerencsém volt, egy vietnamiakkal teli tengerparti kifőzdében összedobtak még nekem egy halas-zöldséges tésztát, egy közeli fodrászüzletben pedig az esti buliba készülődő fiataloktól sikerült kialkudnom egy feltankolt bérrobogót.

Az utazás alatt általában nem keltem korán, kivéve ha valami programról azt állították, hogy az bizony hajnalban az igazi. Ez volt amikor bejött és volt amikor nem, úgyhogy hajnal négykor, amikor csörgött az óra, csak remélni tudtam, hogy nem hiába pattanok motorra. A hűvös-párás utcákon még a kutya sem járt, amikor én elidultam megkeresni a falutól félórányi járásra lévő fehér és vörös dűnéket. Mivel az útikönyv térképe semmit sem ért, egy benzinkútnál rátapadtam egy turistákat szállító dzsipre, majd az árnyékukban meghúzódva egészen a dűnék széléig követtem őket. A motort hátrahagyva begyalogoltam a dűnék közé, ahol néhány lézengő turistán és homokszánkókat bérbeadó gyerkőcökön kívül meglepetésemre egy komplett esküvői forgatócsoportot találtam. Tudtam, hogy Kínában és szomszédainál penge dolog egzotikus helyeken, díszletek között vagy éppen jelmezben megörökíteni az esküvő tényét, de erre tényleg nem számítottam. Vagy tizenöt segítő leste a pár kívánságát, volt külön sminkes, világosító, galambröptető, satöbbi.


Miután egy dűne tetején ücsörögve megvártam a napfelkeltét és megszoktam a látványt, átgurultam a vörös dűnékhez, ahol az előbbihez képest óriási tömeg fogadott. A homokfalak hemzsegtek a szánkózó, sárkányokat eregető, kiránduló, többségében belföldi turistáktól. A vidéki Vietnam útjain motorozni egyébként annyira eredeti élmény volt, hogy ha legközelebb ebbe az országba látogathatnék, biztosan motorháton tenném.


Reggel kilenc körül járhatott az idő, amikor eluntam a bámészkodást, és elgondolkodtam, hogy mire lenne még érdemes benzint elfüstölni egy halászfalu környékén. Nézzük csak... mondjuk a kikötőre? Pár perc múlva már csavartam is a térképen jelzett irányba. A homokos tengerpart mentén halászhajók tömege várakozott, melyek rakományát szorgos evezősök kétméteres lebegő kosarakkal épp szállították ki a partra. Ott a halak tonnáit az asszonyok kosarakba szortírozták, a teli kosarakat kocsikra rakták, amik aztán útnak indultak a szélrózsa minden irányába, hogy a környékbeli piacokon és vendéglőkben szétterítsék az aznapi zsákmányt. Hogy egyetlen turista sem volt a közelben, és nem kirakatból zajlott a műsor, csak növelte az amúgy is mellbevágó élmény értékét.


A gondtalan nézelődésnek csak az egyre elviselhetetlenebb hőség vetett véget. Sajnos az ország klímája június közepén fehér ember számára már elviselhetetlen, én is minden sétám alkalmával megfogadtam, hogy Vietnamba nyáron többet soha. Motorozás közben még úgy-ahogy elviselhető a hőség, ha viszont megáll az ember, azonnal szakadni kezd róla a víz. És ez nem az a száraz meleg, amivel az ember mondjuk Szaúd-Arábiában találkozik, és nem is az szél csillapította forróság, amivel a Csendes-óceán szigetein. Ez az a típusú gyilkos hőség, ami rövid idő alatt úgy letaglózza az embert, hogy másnap még kimozdulni se lesz kedve a légkondícionált szobából (napközben legalábbis biztosan). Az egyszer fix, hogy errefelé jó biznisz a jégkészítő üzem.

Szívesen maradtam volna még tovább a faluban, a naptárat nézegetve viszont úgy döntöttem, hogy még aznap tovább kell állnom Hội An felé. Miközben a délutáni buszra vártam, unalmamban sétáltam egyet a szállás környékén. Ekkor jöttem csak rá, hogy bungalóink mindössze egy kőhajításnyira vannak a tengerpartról (előző este a sötétben ez nyilván nem tűnt fel). A pálmafás sétányon ballagva örültem, hogy egy kicsi azért nekem is jutott a Nha Trang-élményből.