2010.04.20. Hanoi

Vietnam fővárosában, Hanoiban szikrázó napsütés és saigoni pezsgés fogadott. Mivel buszunk a szállodákkal teli óvárosban állt meg, a szobakereséssel nem sokat kellet bajlódnom. Miután kipihentem az éjszakai zötykölődés fáradalmait, leadtam egy közepesen büdös pakkot a mosodába, aztán nekiálltam megtervezni a hátralévő néhány nap programját.

Először a világ körüli repjegy ismételt módosítását kellett megoldani, melynek időigényét ― okulva a dzsakartai tapasztalatokból ― nem mertem alábecsülni. A British Airways irodájának felkutatásához az indonéz fővárosban több mint négy óra kellett, és a nem kevésbé kaotikusnak tűnő Hanoiban semmilyen jel nem utalt arra, hogy ezúttal sokkal könyebb dolgom lesz. Továbbá le kellett még szerveznem egy túrát a Ha Long-öbölhöz, valamint vennem egy vonatjegyet a kínai határ közelében fekvő Sapa irányába. Meg jó lett volna valamit látni is Hanoiból. És erre az egészre volt körülbelül öt napom.

Az angol légitársaság irodájának felkereséséhez fogadtam egy robogóst, akivel elindultunk a hivatalos weboldalon megadott címre. Sajnos arról nagyon gyorsan kiderült, hogy már nem él, az iroda ugyanis elköltözött. Kérdezősködtünk egy darabig a környéken, míg végül egy közeli irodaház portása adott nekünk egy tippet. Elgurultunk a megadott címre, de ott British Airways helyett a Lien Viet Bank egyik fiókja állt. Bent szerencsére beszéltek angolul, és segítettek nekem kinyomozni, hogy az angolok épp hol bérelnek irodát a városban. Innen már viszonylag könnyű dolgom volt, némi robogózást és tizenegy euró leszurkolását követően végeztem is a maradék repjegyek átütemezésével. De hogy ne legyen minden szép és jó, kiderült, hogy az útikönyvem a nagy keresésben véletlenül a bankfiókban maradt. Ugyanolyan könyvet ugyan fillérekért kaphattam volna bármelyik árusnál, a benne lévő jegyzeteket azonban nehéz lett volna pótolni, ezért inkább visszavitettem magam egy mototaxissal a környékre. A zsibvásáros és számomra egyformának tűnő utcákon persze nem sikerült megtalálnunk pont azt a bankfiókot, ami a rekkenő hőségben és a tűző napon csak emelte a jókedvet. Végül visszamentem a szállásra, hogy a környéken bóklászva ráakadjak ugyanarra a motorosra, akivel a reggeli címkereső túrát megjártuk. Valójában magam sem hittem a tervben, mégis bejött ― megtaláltam a fószert! Elmagyaráztam neki a szituációt, és mivel ő emlékezett a bankra, délután négyre sikerült is visszaszerezni a könyvet.

Második elintézendőm a túraszervezés volt Vietnam egyik legismertebb látványosságához, a Ha Long-öbölhöz. Bedéék révén elvileg már nálam volt a tudás, mindössze annyi meglepetés ért, hogy ottjártamkor a Vega Travel épp zárva volt. Végigböngésztem én a környékbeli utazási irodák ajánlatait, de szinte mindből áradt az átverés hátizsákos orr számára már oly ismerős, bűzös szaga. Felkészülve a legrosszabbra befizettem egy olcsóbb verzióra, azzal az ideológiával, hogy ha már egyszer úgyis lehúznak, legalább ne bukjak rajta sokat (szerencsére egész jól sikerült a kirándulás, de erről majd később). A vonatjegy beszerzése az első két ponthoz képest már tükörsimán ment: a kínai határ közelében fekvő Lào Cai vasútállomására szóló ülőjegyet közvetlenül a Ha Long-öbölhöz tervezett kirándulás utánra időzítettem.

Mire mindhárom feladattal végeztem, maradt még nettó egy napom Hanoi megismerésére. Mivel a repjegymizéria során a város külső kerületeit keresztül-kasul bejártam, ezúttal megelégedtem a belváros olyan nevezetességeinek felkeresésével, mint az Irodalom temploma, a Ho Si Minh mauzóleum vagy a Hoan Kiem-tó. A XI. században épült Irodalom templomában működött Vietnam első egyeteme, fákkal teli árnyas parkjában kifejezetten jól csúszott az életmentő Bia hơi. Ho apó mauzóleumával nem volt szerencsém, mivel a rugalmatlan nyitvatartási idő feszített ütemtervemnek még véletlenül sem kedvezett. A komplexum környékén azért tudtam lőni pár elgondolkodtató fényképet. A bámészkodást az óváros szívében elhelyezkedő, komplett sztorival büszkélkedő tó környékén fejeztem be. A Városliget hangulatát idéző környék egyik éttermében amúgy összefutottam azzal a Kanadában élő penangi sráccal, akivel az egy héttel korábbi Mekong-túrán volt alkalmam megismerkedni. A meglepetés legalább olyan erejű volt, mint a két hónappal azelőtti Kuala Lumpurban, úgyhogy hideg sörök és remek helyi ételek felett hosszasan meg is ünnepeltük.


Amit Saigonról korábban már leírtam, nagyjából igaz Hanoira is: utcai kajáldák tömege, hamisított CD-k és robogók áradata, fülledtség, fergeteges konyha és filléres költségek, már-már ecuadori léptékű gyümölcsáradat (tengeri is), bambuszrudat cipelő rizskalapos asszonyok*, helyenként francia utózöngék, vöröslő lobogók, egypártrendszer, na meg a rendszerváltás lengedező szellője. És bár Hanoi Ho Si Minh-városnál jóval kisebb, a tempó és a nyüzsgés ugyanolyan. Hogy nem tudtam ezen a helyen kettőnél több napot eltölteni, azt csak azért nem sajnáltam, mert utazásom soron következő állomása legalább ennyi izgalmat ígért.