Roland írta,
9 óra 15 perckor,
Új-Zéland témakörben.
Az a nyomorult Dél-Amerika tehet mindenr?l. Ha oda nem megyünk, Új-Zéland Északi-szigete még akár érdekesnek is t?nhetett volna. A természet azonban az Andokkal, Patagóniával és Amazóniával akkorát alkotott a spanyolajkú kontinensen, hogy azok után Te Ika-a-Māui büszkeségei még er?tlen próbálkozásnak is alig nevezhet?k. Persze mi is tudtuk, hogy Új-Zélandon nem az Északi-sziget a f? attrakció, akkora takarónk azonban nem volt, ami a Déli-szigetig is elért volna.

Én lennék a legboldogabb, ha kétezer kilométeres körutazásunkat izgalmas road trip-ként adhatnám el?. Az igazat megvallva azonban azt kell mondanom, unalmas volt. Err?l részben az Északi-sziget vérszegény természeti adottságai tehetnek, részben pedig a meglehet?sen sótlan új-zélandi mili?.

Útvonaltervünkb?l kihagytuk az összes szépnek mondott homokos partszakaszt és szörfös nyaralóhelyet (Bora Bora és Fidzsi után ezeknek viszonylag nehéz lett volna labdába rúgniuk), helyettük próbáltunk inkább a nemzeti parkokra, valamint a polinéz eredet? ?slakosokra, a Māorikra koncentrálni. Így alakult ki az az itiner, amely aucklandi indulással útba ejtette Rotorua kénes forrásait és Māori skanzenjét, a Tongariro nemzeti parkot, valamint egy hétvégi látogatást útitársam ismer?seinél Palmerston North városában. Bár titkon reméltük, hogy jól fogunk haladni, és esetleg bele fog férni egy rövid látogatás a Déli-szigeten is, Wellingtonnál messzebb mégsem jutottunk. Közös utazásunk a f?városban ért véget: Ancsi áthajózott a Déli-szigetre, hogy háromezer méteres hegycsúcsokban gyönyörködjön és delfinek között lubickoljon, én pedig a campervan volánja mögött csavartam vissza ezer kilométert, egészen az aucklandi autókölcsönz? bejáratáig.

Meglep? módon Új-Zéland majdnem akkora, mint Olaszország, mégis alig több, mint négymillióan lakják. Mivel az országban alacsony a néps?r?ség, és a lakosság nagy része néhány város környékére koncentrálódik, az Északi-szigeten autózva f?leg a dimbes-dombos tájban kell megtalálnunk az izgalmat. Ez a középs? területeken viszonylag nagy kihívás, dél felé haladva azonban az egyre nagyobb hegyvonulatok bemutatkozásával könnyül a feladat.

Aucklandet magunk mögött hagyva még örültem is, hogy milyen jól lehet haladni az autópályán a nagy forgalom ellenére. Száz kilométerrel odébb azonban a két-két sáv egy-egyre sz?kült, és kezdetét vette egy sz?nni nem akaró, a 4. számú f?út Budapest-Nyíregyháza szakaszát idéz? végtelen vonatozás. Kimondottan örültem, amikor letértünk a f? csapásirányról, hogy Matamata városában megnézzük a Tolkien-trilógia megfilmesítése után hátramaradt díszleteket.

Forrás: Szabadlábon

A jegyiroda illetékeseivel beszélgetve és a katalógusokat átfutva azonban megtudtuk, hogy az ittmaradt díszletek eléggé semmitmondóak (de olyannyira, hogy a szervez?k kínjukban még egy birkanyírást is beiktatnak a programba, próbálva elodázni a halálos unalom korai beköszöntét). Nem kevés amerikai dollárt spóroltunk meg azzal, hogy kihagytuk Frodóék egykori lakhelyének megtekintését.

Az els? érdekesebb lokáció Rotorua városa volt, amelyben ha adrenalinpumpáló dolgokat nem is, kénes termálvizeket és turistáknak bohóckodó Māorikat még mindig nézhettünk. Egerszalók helyi megfelel?jén, a bugyogó és g?zölg? víz látványán ugye a magyar turista annyira már nem lep?dik meg, a Whakarewarewa nev? Māori skanzen látnivalói azonban megérnek pár szót (ha már a tizenöt dolláros belép?t nem is).

Az elkerített kirakatfaluban termálforrásokkal övezett színes házikókat láthatunk, sétálgathatunk ideig-óráig a természet lágy ölén (háromemeletes tömbház van a háttérben, ilyen célra tehát van ennél sokkal jobb hely még Új-Zélandon is), nézhetünk fröcsög? sártengert vagy gitáros-bojtos Māori-performaszot.

Forrás: Szabadlábon

Nekem az volt a benyomásom Új-Zélandon, hogy bár érdekes a Māori kultúrkör, a rájuk épült hype-nak nagyobb a füstje, mint a lángja. Új-Zéland legels? telepeseir?l dióhéjban annyit, hogy nagyjából ezer évvel ezel?tt, több hullámban érkeztek az Északi-szigetre valahonnan Polinéziából kiindulva. Az eleinte vadászgató, kés?bb növénytermesztésre áttér? ?slakosságnak sajátos kultúrája alakult ki, amely leginkább a Māori nyelvr?l, tetoválásokról, harci táncokról és fafaragásokról ismerszik meg.

1642-ben a Māorik életében egy új korszak kezd?dött, ugyanis megjelent a fehér ember a szigeten, Abel Tasman és legénysége személyében. Bár ?ket még a masszív testfelépítés? és jó harcosnak számító Māorik megették reggelire (de úgy, hogy utána száz évig nem is jött egy európai sem Új-Zélandra), James Cook 1769-es látogatása után már nem volt megállás: a bálnavadászoktól a szökevényeken át a keresztény misszionáriusokig mindenki tódult a szigetcsoportra, beindult a kereskedelem, a Māori lakosság meg csak pislogott a sok addig ismeretlen betegség és modern fegyver láttán. Az alapvet?en holland-brit gyarmatosítás és a törzsi viszályok következtében a Māorik száma alaposan megcsappant, s?t, földjeik nagy részét is elvesztették. Bár született egy megállapodás a britek és a Māorik között a szuverenitás tárgyában, annak tartalma azonban máig vitatott, amir?l els?sorban a rossz fordítás tehet: a britek az angol nyelv? verziót írták alá, a törzsf?nökök pedig a Māorit. A kett?vel csak az a baj, hogy tartalmilag nem fedik egymást teljes mértékben. A Māorik egyébként ma már köszönik, jól vannak, bár a népességet évi egy százalékkal növelni enged? új-zélandi bevándorlási politika révén arányuk folyamatosan csökken a lakosságon belül (manapság jó, ha a tizennégy százalékot kiteszik). Ha valakit érdekel egy jó film a Māorikkal kapcsolatban, nézze meg Lee Tamahori Once Were Warriors cím? filmjét.

Whakarewarewa után kerültünk egyet Rotoruában, majd egy séta erejéig megnéztük a száz évig él?, égig ér? fáiról elhíresült város széli erd?t, aztán Taupo érintésével nyomultunk tovább dél felé.

Forrás: Szabadlábon

Este egy elegáns kastélyszálló parkolójában készültünk neki az els? campervanben töltött éjszakánknak, de mivel udvariasan tudtunkra adták, hogy ezt így, ebben a formában nem kéne, jobbnak láttuk egy útszéli motel mellett leállítani a verdát. Kis csapatunk ötven százaléka jól, ötven százaléka kevésbé jól viselte a mobil kempinget, így reggel er?ltetett mosollyal indultunk el a Tongariro nemzeti park szépségei felé. A ködbe burkolódzó 1.978 méteres csúcs környéke az útikönyvek szerint a világ egyik legjobb trekkingjét kínálja, mi valahogy mégsem éreztük a késztetést, hogy felhúzzuk a túrabakancsot, és megkeressünk a Smaragd-tavakat.

A Tongariro egy tiszta pillanatban.
Forrás: Szabadlábon

Innen egyenesen Palmerston Northba mentünk, ahol egy hétvége erejéig frissen bevándorolt ismer?seink vendégszeretetét élveztük. Miközben körbejártuk velük az idilli városkát, kaptunk egy kis rálátást arra is, hogy milyen az új-zélandi vidéki élet magyar szemmel, néhány hónap távlatából nézve*. Az biztos, hogy rendkívül nyugis, nekem talán már túlságosan is, Auckland ebb?l a szempontból tehát jobban tetszett. Bár vidéken is megvan ugyanaz a jólét, mint az ország legnagyobb városában, az életritmusban azért érezni a különbséget.

*Úgy értettük, hogy hazánkkal ellentétben Új-Zélandon egy átlagos fizetésb?l már nagyon kényelmes és viszonylag stresszmentes életet lehet teremteni, akit tehát nem zavar az ország földrajzi elhelyezkedése, valamint a magyar földt?l való elszakadás gondolata, annak érdemes lehet szerencsét próbálni a második világháború óta prosperáló Új-Zélandon. A munkavállalói engedély megszerzése persze nem megy egyik pillanatról a másikra, de a biztosan sokan vannak olyanok, akiknek megéri végigszenvedni a procedúrát (gyanítom a többség utólag nem bánja meg a döntést).

A mezítláb járkáló kiwik lakta Palmerston North után már csak a f?városban álltunk meg. Akkor viszont rögtön belefutottunk egy székelykapuba, amin a "God bless the Hungarian...!" felirat díszelgett - Ferikének tehát igaza volt. Néhány órát nézel?dtünk a nem is annyira szeles Wellington bel-, és külvárosi negyedeiben, majd leszerveztük útitársam másnap reggelre szóló komp-, és vonatjegyeit. Már sötétedett, mire leparkoltuk a verdát az óceán partján.

God bless the Hungarian...!
Forrás: Szabadlábon

A visszaút a lehet? legkevésbé volt eseménydús, amikor csak lehetett, éjszaka toltam a gépbe a kilométereket, akkor ugyanis nagyságrendekkel jobban lehetett haladni. Útba ejtettem az art deco épületeir?l ismert Napiert, valamint az Auckland alatt fekv? Hamiltont is. Zárásként még néhány fotó, amit a visszaút során l?ttem.

Forrás: Szabadlábon

Aucklandben aztán rendeztem a soraimat a YMCA hostelben, majd kimentem a reptérre, és vártam, hogy a Qantas az ausztráliai Brisbane légikiköt?jéig repítsen.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...

 









Melyik a hét hatodik napja?